Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 11. szám

SZEGI PÁL: “REND A ROMOKBAN"

«Az új nemzedék már romok közt
nyitotta fel tanuló szemeit.» (Babits Mihálynak
az «Új Anthológiá»-hoz
írt előszavából.)

Az «új nemzedéket», melyre Babits Mihály idézett szavai vonatkoznak, többen nevezték már «tragikus generációnak» is. A fiatalos okosság legszomjasabb és legtürelmetlenebb éveiben ez a generáció egy világ összeomlását nézhette végig közvetlen közelből. Nézhette, vagy becsukhatta a szemét, ha nem akart többet látni. Amikor a maga belső világának rendjét, rendszerét kellett megalapoznia, sokszor kényszerült ez a generáció csukott szemmel építgetni. Két véglet közt vergődött: a vak álmok realitás fölötti világa, vagy az irónia bohócos szertelenségei emelhették csak a valóság törvényei fölé. Mind a két utat sűrű rajokban járta is az akkori európai fiatalság. A szürrealizmus álom-köde és a dadaizmus nihilista gúnyolódása volt egy-két éven át - nem ugyan az irodalom uralkodó stílusa, de az európai lélek egyetemes tartalma. Az irodalom szigorúbb anyag, mint a lélek, keményebben ellenállt az «izmusok» viharainak, s az alkalmi esztéták és irodalomtudósok már akkor megállapították, hogy a szürrealizmus és a dadaizmus «nem irodalom, hanem lelkiállapot»: a menekülő lélek tragikus léhasága, ópiummámora. Ha akarom, kevesebb, de ha akarom, több is, mint az irodalom: hatalmas járvány, mely egy egész földrészt kerített hatalmába.

Az álmok és elvek bukásának kora volt épp ez a pár esztendő, az évtized, melyben ez az 1900-as ifjúság legtermékenyebben megnyílt a világ, a valóság tanításai számára. Biztosabb földrajzi vidéknek tetszett a felhők ködországa is a földnél, amelyen álltak. Így szokták meg a túl messzire emelt tekintetet, laza révedezést. Közvetlen közelükben seb volt és rom volt minden. Mogorva meghasonlással és reménytelen lázadással nézték a világot. A menekülés mámorát keresték, a szellemi játékok idült alkoholistáivá lettek. A torz kísérletek és az életveszélyes meghasonlások kora volt «legszebb ifjúságuk» ideje.

Ennek a kornak fiataljai közé tartozik Illyés Gyula is. Romok között nyitotta fel tanuló szemeit. Ő is átmenet az «izmusok» cél és formakereső harcain, s költői fejlődése talán legkomplettebben állítja elénk a sokféle kísérletezések teljes szellemi térképét.

Első könyvében, mely sokféle hangjával az érett, kész költőt állítja elénk, még közvetlenül megfigyelhetjük a szürrealista emlékek fontos alakító szerepét is. Hajlongva, erre-arra csapkod képzelete. Alig megfogható, mesebeli tájak úsznak el szemei előtt, egy «félig álmodott» világ, mely csak lassan záródik szerves valósággá.

Megálmodott, vagy elfeledt vidékek követe -
Úgy járok itt, oly rettegőn, mintha szívem
Hajlongó sötét tájain járnék -
Számban az enyhe szél, a sóhaj, a kiéhezett madarak.
(Száműzött.)

A kötet egy másik versében

Különös tájról álmodtam ezen a délután
- - - - - - - - - - - - - -
- álmodtam - - lombsusogást s szavakat oly
tárgyakat, hogy rögtön elfeledtem őket
S csak izüket éreztem, röppenő illatuk.
(Szülőföldem 4.)

Illyés gazdag, nagyon összetett költői világának sokféle építőeleme között fontos szerepe van az önmagát-keresés első szürrealista kísérletei során kapott formaélményeknek. Guillanme Apollinaire lebegő-foszló sorinak emléke épp úgy benne él Illyés költészetében, mint Cocteau gyöngéd szertelenségeinek merészsége, vagy a ma már elfeledett Marcel Sauvage sötét és puha zsánerképeinek villódzó, megfoghatatlan kísértetiessége. A megfoghatatlanság édes, irracionális mámora tölti be a kezdő poéta Illyés költői világát. Az alaprajz nélküli, kusza végtelenség hullámzik legelső verseiben. Saját sóhajainak végtelenségében vergődik, formátlanul, de zengve. S hogy legyőzze magában ezt a formátlan végtelenséget, azért nyúl a kimértség, a hideg okosság eszközeihez. Fél attól a puha szürrealista ingoványtól, mely lábai alatt terjeng. Ezért lesz egyszerre durva léptű, nehézkes. S így jut el a megfoghatatlan sóhaj-világból a durvább realizmus rögösebb, keményebb magyar tájaira.

De realizmusa mögött is mindvégig fel-felvillan a fiatalkori álomittasságnak kísértő emlékezete. Illyés Gyula nem tékozló lélek, s ha egyszer valamit magába szívott, ezt megtartja magának és meghódított kincseit állandóan gyümölcsözteti is. Remekül tud kiválasztani és egységesíteni. A legtávolabbi hatásokat is szervesen tudja belevonni költészetének világába. S ezt a világot a sokféle gazdagodás nem bontja meg. Szervesen zárja magába Illyés költészete a félig még gyermekkori szürrealista élményeket s a homlokegyenest ellenkező klasszikus igényű puritánságot, minek Erdélyi József merész kezdeményezése szerzett polgárjogot az új magyar irodalomban. Ez a két véglete Illyés költői világának. Közte merész szabadsággal szálldos a lélek, «hajlongva erre-arra» a legösszetettebb vegyi hatásokat sűrítve egy-egy gazdagul megformált, jellegzetesen egyéni költeménybe. Amit Illyés belélegez, az átjárja szervezetét s mint saját vére megy át költészetének testébe.

A szürrealizmus és a népiesnek tetsző puritán egyszerűség két véglete tartja örök feszültségben ezt a lírát, mely e végletek összehangolására teremtette meg legszebb, legmagasabb formáit. Azokra a verseire gondolok most, miknek kapcsán kritikusai Berzsenyi nevét szokták idézni. Biztos, hogy Berzsenyi sziklás, görgeteges versei is megfogták Illyés mindenre érzékeny lelkét. De «klasszikus» verseinek pulzusa sokkal áradóbb Berzsenyi érdes kimértségénél, inkább rokon például Vörösmarty hexametereinek lángoló szabadságával. Zordon, kemény, klasszikus mértékű verseinek hullámverésében is érezni valamit a szürrealista megfoghatatlanság lágyságából, szabadságából. De lassan mégis magára ölti a műfajok szigorú páncélját a lélek, mely kezdetben a zavaros szabadság kötetlen útjait járta. Latinos férfiasság, az erőszak számító öntudata is megvan ebben a lelke szerint oly lírai, laza álmodozásra oly őszintén hajlamos költészetben. Naiv áhitatával friss életet tud adni a statisztika-könyvek sablónjainak is. A latinoktól tanulta a kemény türelmet, a lassú vonalvezetés élvező kéjét és a szerkezetek stabil szépségeinek kultuszát. (Nyárutó. Madarak szóltak fenn. Az élet fordulóján.)

Illyés verseiben sokféle nyomot találunk, de nem találunk semmi idegen anyagot. Akárhogy analizáljuk, ami végül kezünkben marad, az nem Apollinaire, nem Füst Milán, nem Erdélyi József, nem Berzsenyi és nem Vörösmarty, hanem egyszerűen, illetve gazdagon és komplikáltan Illyés Gyula. Ő ahhoz a vándorhoz hasonlít, aki szabadon és tisztán merít minden forrásból, nem az idegen víz, hanem a saját szomjúsága törvényei szerint veszi magához a friss életet adó italt. Azt mondhatnám, hogy minden költői mű hatással volt rá, amit olvasott, Petőfi épp úgy, mint Martialis, a népdal épp úgy, mint Catullus vagy Horatius, a latin és görög bukolikus költészete épp úgy, mint Francis Jammes. És hogy ezek a hatások milyen bonyolultak, elég arra a példára utalni, hogy a klasszikus latin költészet felé Füst Milán antiklasszikus, perverz latinizmusa terelte először Illyés figyelmét.

Nem is szabad az ilyen «hatás» kérdéseknek túlzott fontosságot tulajdonítani. Az idegen nevek csak alantas eszközök, csak hasznos térképészeti segédeszközök egy-egy költői világ felvázolásának megkönnyítésére. Hiszen még egy költői műfordítás is két költő arcát mutatja elénk. S elsősorban mindig azét, aki a saját nyelvén beszél.

A költőt az teszi költővé, hogy saját nyelvet tudott teremteni magának. Egy rejtélyes módon körülzárt öntörvényű nyelvi birodalmat, mely azon felül, hogy egy nemzet és egy kor közös szociális kincse, egy magányos lélek titkainak varázserejű meseországa is.

Ha a költő beszél, sohase magányosan szól. A költői mű megteremtésében része van a nyelv szellemének is. Minden vers egy csodálatos kollaboráció eredménye. Benne van a költő egyéni erőfeszítése mellett a nyelv szerves életének, múltjának elven formáló hatalma is. Hogy én vagy te ma így tudunk beszélni, évszázados készülődésnek kollektív munkája van abban. Apámtól vettem át valami örökséget, ő az ő apjától és így tovább egész az idők kezdetéig, az első magyar szóig. A nyelv, amit beszélünk, valamennyiünké. De nemcsak térben osztozunk rajta, mai magyarok, hanem osztozunk időben is. Biztosan másképp beszélnénk ezt a nyelvet, ha előttünk nem beszélte volna már Arany, Petőfi, Vörösmarty vagy Károli Gáspár. A nyelv nem a miénk, csak a miénk is. S a költő nagysága éppen abban mérhető fel, hogy munkájában méltó társa tud lenni az alakító nyelvnek, ennek a hatalmas organizmusnak, egyenrangú másik formáló faktor. Hogy rá tudja nyomni a saját lélegzetvételének bélyegét erre az óriásra, melyet századok közös erőfeszítése teremtett meg és hogy ez az óriás engedelmesen fogja követni a költőt legmerészebb útjain is.

Igazi költő csak az, akinek ez a gigászi kollaboráció sikerül!

Illyés Gyula is jellegzetes nyelvet tudott teremteni magának. Mindig a saját nyelvén beszél. Már első, szürrealistának nevezett verseiben is a saját nyelvén szól hozzánk.

Régi verseiben a szavak szelidebb hullámzású pátosszal ömlöttek, áradtak és lágy tónusokba omoltak. Valami megtörhetetlennek tetsző első derű lebegett mondai felett. A nyugalom széles méltósága, a verscsinálás szinte nem is huszadik századi, idillikus nyugalma, a lélek mennyországi csöndje áradt soraiból.

Szavak, szavak, kik úgy keltek
Máskor, mint megdobott veréb-raj,
Nesztelenül suhanjatok
Ez esti áhítat szelén.
(Szerelem 4.)

A «Nehéz föld» egy másik versében azt írja:

- - - - szolgák indítottak járni
Tőlük tanultam a szót, mely lassan támad bennem, megvárja
visszhangját...
Tőlük a tekintetet, mely mindig messze bámul
S erdő felett barmok szemében közönyösen nézi, hogy füstölög,
hogy leng a halál.
- - - - - -
Csendesek ők, az vagyok én is.
(Előszó.)

Lassú, sokszor lompos hömpölygéssel ömlenek mondatai. Valami végtelen paraszti türelem, csönd áll szavai mögött.

«Soraim teljes hosszukban a földön feküsznek, belőle táplálkoznak
Zöldelnek, szertehajolnak - - - ,
(Szerelem 3.)

S mintegy biztatásul mondja magának:

- - - - dalod így lesz hasonló
a mélygyökerű fák lombsusogásához
a legfelső levelek szívdobogásához,
melyek a magasban nesztelenül csúszó
távoli szelek titkait kidalolják.

Ez a költészet levegőt teremt, nem szép sorokat. Mint ahogyan a napfelkelte sem egy villanó fénykitöréssel hódítja meg a világot, hanem lassú, folyamatos teléssel. Illyés Gyula költészetének életformája is ilyen folyamatos lassúság, mellyel a legnagyobb világosságot igyekszik, önmagát telítve, elérni.

Hosszan, kitartó lassúsággal emelkedik, mint az okos vándor a hegyoldalban. Csupa szerpentin költészetének útja. Ezért van az is, hogy a csúcsokon se fáradt. Sohase fullad ki. Igy tudja legyőzni a legnagyobb távlatokat is. Nem az a minden szónál újra kigyulladó lélek ő, aki a sok fellángoláson elperzselődik. Lírája következetes lélek lassú beszéde. Valami bátor egyszerűség boldog biztonsága van benne.

Régibb könyveiben még lázadó szavai is szelidek. Mosolygó forradalmár. Azt hiszi, hogy mosolyától és szelid, egyszerű igazságaitól fog visszahátrálni az ellenség. A «Nehéz föld» fent idézett versében még így beszél:

Csendesek ők, az vagyok én is, csendesen utálom urainkat.

Végtelen bizalommal tekint még ekkor a jövő elé. A «Sarjurendek» (1931) egyik «lázadó» versében még «úgy száll, mint két szárny közt a madár, a fényes jövendővel szemközt

Bűvös leíró. Verseibe mindig beleszól a táj. Állandóan tájképkeretben áll költészete. Összeszedi a tájat. Mintha egy kosárban gyüjtené az apró részleteket, melyek valami varázslatos lehelettel bevonva mesebeli egésszé állnak össze. (Lásd: Az első hó és Mint bús ebvonítás c. verseit.) Valami rejtett belső zeneiség ritmushullámai emelik elé a táj, a vidék apró szépségeit. Lassú hullámzással így emelkedik fel verseiben egy legelésző birkanyáj, egy ház, egy domb, egy egész falu, egy egész ország. Lassan szétnyitott karjai közé így fér el rengeteg gazdagságával a világ is.

Ezek a kitartó, lassú gesztusai, ez a nagy belső csöndesség vonzotta őt az elbeszélő költészet nyugalmasabb formája felé is, melyet elragadó üdeséggel tudott új életre kelteni.[«Három öreg» (1931); «Ifjúság»] De épp ezekben a lassú és túl türelmes verseiben kell sokszor éreznünk, hogy a költő valami álruhát kényszerített magára. Ezeknek a túl közvetlen hangú, túl kényelmes verseknek távlatából érezhető leginkább, hogy Illyés Gyula mennyire zárt, mennyire nem közvetlen lélek, fagyos magányban él, tőle valójában minden messze van és idegen. Örök vándor. Folyton vonul, mindig úton van, valami bizonytalan távoli világot keres, talán valami álmot. Úgy gondol gyerekkora emlékeire, mint a kifosztott és meztelenre vetkőztetett utas elrabolt ruháira. Hazátlanul és meztelenül vacog.

Elfordul a táj is tőled és tovább küld.
Zörög lábad alatt majd a göröngyös út
vékony, fehér jege. - - - -
Hányadszor, hányadszor vándor! s te még mindig
tanácstalan tekintsz erre-arra s várod
most valami lesz tán... tán ha hátratekintsz,
egy szelíd titok, mint hű kar, feléd nyilik...
(Madarak szóltak fenn.)

Igen! igen, szivem, te örök kapkodó,
ó, te emlékezel s tekintsz jobbra-balra!
Örökké hontalan leszel te, örökké
honodat kereső, mint e széttört világ
tárgyai közt futó szerencsétlen isten.
(Szerelem.)

Erre-e vagy arra, - jobb volna semerre,
jobb volna sehova!
szűköl a szív, mikor eszmélnie kell már
és választania!
Akármit választasz, csak szegényebb leszel.
(Az évszakok futásáról.)

Néha egy-egy nyugtalanabb jelző, kép felkavarja s ilyenkor érezzük a pattanásig felizgatott lelket, mely a nyugodt, kimért egyszerűség mögé csak rejtőzködni próbál.

Szinte a szemünk előtt omlik össze az a derűs, bukolikus világ, melyet a szürrealizmus idegen tájairól hazatért költő meseképzete épített a magyar sötétségből.

Új hang, új lélek szól hozzánk. Szigorúbb, nyersebb. A régi mérséklet helyett kemény, felháborodott szavak tolonganak verseiben. A derűt felváltja a gúnyolódó humor vaskos brutalitása, a lebegő révetegséget a kegyetlen figyelem leleplező dühe. Nem mesét mond, hanem valami parlagi és nehéz igazságot fogalmazgat, a dísztelen igazság mély-szürke színei uralkodnak verseiben.

Hangtalanul is milyen zengő kardal
vagyok én is, mert nyitva a szemem.
(Próba futamok.)

Az édesen és gazdagon patakzó sorok megállnak s szigorúbb rend parancsai szerint záródnak szikárabb egésszé a versek. Ez a törekvés, természetesen, nem az új könyvben jelentkezik először. Már a «Sarjúrendek» egyik, az ifjúsággal leszámoló, búcsúzkodó versében azt írta a költő:

«szememnek ez kell már, e barbár rend.»

Az új könyv, a «Rend a romokban» most nagystílűen valóra váltja ezt az igényt. A költő nehéz és tömör szavakkal mondja meg, amit akar. Beszéd közben elsősorban a kimondandó nyers igazságra figyel, de ugyanúgy figyel a szavak, mondatok nyelvi s a vers formai rangjára is. A tömörség és a puritánság legfőbb parancsa esztétikájának. Már nem ragadja el soha a beszéd önmagáért való lendülete. Kesernyés dísztelenség, komor érdesség jellemzi költői beszédmodorát. A költő visszavonul kemény szavai mögé. Nem a meggondolatlanul kitárulkozó fiatalság lírája ez már, hanem a férfias tartózkodásé. Titkokat érzünk itt-ott, amiket nem tud, vagy nem akar még versben sem kimondani. A dacos, rejtőzködő lelket még versein keresztül se tudjuk egészen megközelíteni. Ő maga se közelítette meg a belső magvat.

Semmit se tudsz. Menj dolgod kezdeni.
Mást úgy sem érthetsz. Titkokkal forog,
e világ csak példával van teli.

A hasonlat alacsonyabb szárnyalása jobban körülzárja a valóságot, mint a szimbólumok exaltált villogása. Az új Illyés-versekben nincsenek szimbólumok. Az apró részletek közvetlen valóságából építi fel világát. Körülményesen részletez, apró jelentéktelenségekből indul, realista gondossággal sokáig elidőz egy-egy apróságnál, hogy aztán lassú emelkedéssel vagy hirtelen ugrással íveljen fölfelé, biztosan emelve magával mindazt, amit türelme részletező gonddal összerakott. Így emelkedik a leglaposabb realizmusból a legmagasabb hangokig a Bűnbánatom c. verse, vagy a Délibáb. Ez a jelenség tipikus Illyés költészetében.

A nyers részletek tömör zsánerképekké állnak. Némely versénél a holland kismesterek sötét remekeire kell gondolnunk. (Két lovat vertünk, Téli kép, stb.)

Zárt, nagy egésszé ötvözi verseit. A régi versek remegő, édes hullámzása helyett dermedt nyugalom szikár biztonsága tartja a szoborkemény versépületet. Lírájának legérettebb darabjai ezek a férfias versek. (Fölkél a szél.) Merész képekben érdes valóságok emelkednek a költészet villogó magosába. Illyés Gyula szerint minél nagyobb dologról beszél a költő, annál könnyebb a dolga. Minél kisebbről, annál brutálisabb, nehezebb anyagot kell legyőznie. Ő a hétköznapi valóság meghódítását tekinti igaz feladatnak.

Egyszerű a világ;
amit két szemed lát, ép elég dolgot ád.
Ragyognak a tárgyak. Nyald meg a ceruzád.
(Reggeli meditáció.)

... így tünődtem átmenőben,
lábbal taposva szinte a konok,
csikorgó anyagot, mert én a versben
mindig az ilyen nyers valót kerestem,
remélve, egyszer mégis felragyog!
(Kacsalábon forgó vár.)

A költő:

méri magán, mint hőmérőn, melyet
beteg és nyirkos test hevébe dugtak,
a bűnt, a bűzt, az undort és a lázt.
(Külváros.)

Ez a költő már nem akar menekülni. Itt akar maradni és szembenézni a világgal. A romok között is meg akarja találni a maga rendjét. A költészet számára nem színes játék, hanem súlyos kötelesség.

Mintha csak ellenőriző
útra, megnézni még mi áll,
ő küldött volna ide, Ő -

én magam lennék az Idő,
maga az őrjöngő Halál!
(A feldúlt város.)

Vörösmarty Előszó-jának emberen túli csendje dermed ezekben a megrendítő sorokban.

Nem a békét keresem itt sem.
Nem a lágy vizet, de az örvényt.
A zavart mindig, nem a törvényt,
Nem lelt meg engem még az isten...

S ha a csönd hívott, ha az álom,
mit a föld föld-korától alszik,
legyek lidérc, kisértő arc itt:
legalább álmában kiáltson.

Milyen sötét hullámok emelkedtek a régi, bukolikus elbeszélő lélek derűs tájai fölé! S ebben a vad levegőben mennyivel szilárdabb még a kétségbeesés is, régi derűjénél!

Vaskos fájdalmaim ércét
váltsd tündéri kohódban aranyra

kiáltja a zord meg-nem-alkuvás szavait. «Higgadtabban, tárgyilagosabban» lát és ugyanúgy beszél is. Ez a higgadtság nagyobb formai nemességre is nevelte költészetét. Tömör, egész versek sorakoznak egymás mellé új könyvében, a kötet élén álló lomha magyar szonettektől az utolsó ciklus szerelmes verseinek csodálatos darabjaiig.

Tisztán és éretten áll előttünk ebben a könyvben Illyés Gyula költői világa. Legmagasabb céljaiból is sokat megvalósítva immár!