Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 11. szám · / · TOLNAI GÁBOR: A VIZIVÁROS

TOLNAI GÁBOR: A VIZIVÁROS
A HOLDFÉNY ELTŰNIK

Múlt század közepéből származó feljegyzésekben olvasom, hogy a Lánchíd felépítésekor új fejlődés veszi kezdetét a Vízivárosban. Ez az új fejlődés azonban a végleges arcát éppen csak elnyert városrész életében egyet jelent a bomlás kezdetével. A Lánchíd közvetlen közelében levő utcafrontokba beköltözik a nagyváros, a kisváros pedig szerényen, szinte szégyenkezve visszahúzódik, magábavonulva a Vár északi lejtői alatt. Az előkelő Dunapart lenéző nevetése azonban így is idehallatszik és pár évtized után, a gyérvilágítású, kanyargós utcákat már csak a gázlámpák mellett elvonuló szerelmes párok árnyéka vigasztalja. A Lánchíd felépítése után, egy évszázad sem telik el és a Dunapart megvető mosolygása alábbhagy. De nem a bűnbánás csendessége ez, hanem az irigységé. Közben, míg a Dunapart nagyvárossá lett, a szerény kisvárost a világváros csákányai kezdték döngetni, hogy egy második Új-Lipótvárost emeljenek helyére.

Most már a szerelmespárok is elmaradnak a Kacsa-, Csalogány-, Medve- és Gyorskocsi-utcából. A lassú halálra ítélt régi házakat már az sem tudja megvigasztalni, hogy van még egy fiatal szerelmese, aki esténként elsétál közöttük - igaz legtöbbször magányosan - és megelevenednek előtte a Fehér Kereszt táncoló rokokó párjai, a szűk utcákban elvonuló jezsuiták processziója és a tizenkilencedik századvég: a Viziváros legszebb napjai.