Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 10. szám · / · FIGYELŐ · / · KISEBB BÍRÁLATOK

Schöpflin Aladár:
AZ EMBER TRAGÉDIÁJA ÉS A SZÍNÉSZ - Nagy Adorján tanulmánya

Az Ember Tragédiája színpadi problémája Paulay Ede óta állandóan foglalkoztatja az esztétikusokat és színházi rendezőket anélkül, hogy eljutottak volna a végső megoldásig. Az egész mű felfogása és színpadi beosztása s egyes részletek kidolgozása még mindig vitás, ahány rendező kezébe veszi a művet, annyiféle elgondolás érvényesül; Hevesi Sándor egymaga is többször és többféleképpen igyekezett megközelíteni a magyar színpad legnagyobb feladatát. Olyan alapkérdések sincsenek eldöntve mint az, hogy az első három szín előjátéknak tekintendő-e, vagy a Tragédia testéhez tartozónak, vagy hogy hány felvonásra osztandó fel s melyik színek után legjobb lebocsátani a felvonásvéget jelző vasfüggönyt. A magyar rendezők a három felvonásra tagolás mellett vannak, míg Röbbeling Bécsben két részre osztotta.

Nagy Adorján lelkes kis könyvében elméletileg igyekszik megközelíteni a megoldást. Gondosan áttanulmányozta a Tragédia egész irodalmát, nagyon helyesen a mű értelmezéséből indul ki s az így nyert eredményekből építi fel rendezői és színészi elgondolását. Azok közé a színészek közé tartozik, akik nem csupán tehetségükre és mesterségbeli tapasztalatukra támaszkodnak, hanem elméletileg is feldolgozzák magukban a kezük ügyébe kerülő feladatot, gondolatban megvitatják az eddig felmerült megoldási kísérleteket s így alakítják ki a maguk koncepcióját. A Tragédia lélektani gyökereinek vizsgálatából indul ki s a halál-gondolatban véli megtalálni azt a belső magot, melyből Madáchban a mű kinőtt s a továbbiakban is nyomozza ennek a halál-gondolatnak a nyomait egyes jelenetekben és a dialógus szavaiban. Eredeti, sokszor meglepő gondolatai vannak, melyek megvitatásra várnak, fejtegetései lényegesen eltérnek minden eddigi elgondolástól. A Tragédia szerepeinek játszására bizonyos színészi hagyományok alakultak, egy-egy nevezetes színész játékmódja, nem egy esetben modorosságai és tévedései is tovább élnek az utódokban. Nagy Adorjánnak kétségkívül érdeme, hogy ezeket lehántja a szereplőkről s a színészi játékot visszaviszi a költő eredeti szövegéhez. Ezt el kell ismerni olyan részletekben is, amelyekben nem tudunk vele egyetérteni. Könyvének elsősorban gondolatébresztő hatása van; aki ezután akár elméletileg, akár gyakorlatilag mint rendező foglalkozik a Tragédiával, kénytelen lesz állást foglalni fejtegetéseivel szemben.