Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 8. szám

FÖLDI MIHÁLY: ÁLOM A FÁKRÓL

Azon a lángoló nyári napon különös erővel vonzott az erdő. Elmúlt már hat óra délután, vissza kellett volna fordulnom, hogy idejében elérjem szobámat, de nem tudtam megválni a fáktól, a borízű levegőtől; a sűrűsödő csöndtől, melyet időnként egy-egy madárfütty csípett meg, a fák közt feketéllő-kéklő levegőtől, amely selymesen és súlyosodva borult, dűlt a fenyvesek piros, puha avarjára. Elhagytam az országutat és keskeny erdei ösvényre tértem, keveset járt, köves útra, amely szelíd emelkedéssel vezetett ismeretlen csúcs felé. Most már messze tünt mögöttem az emberi világ; kocsik, gépek zaja elhalt; az erdő, szinte érezhetően, széles és láthatatlan karokkal magába ölelt. Néha úgy véltem, hogy hallom a szívem dobogását, de csakhamar erről is megfeledkeztem és jóleső, enyhe szédüléssel figyeltem a különböző színű fákat, a fekete, a kék, a vörös testű fenyőket, amelyek növekvő tömegekben elém kanyarogtak, a sárga és zöld száz és száz árnyalatát, amely sebesedő utam közben a szemembe csapódott. Csönd, illat mindenfelé, állapítottam meg jólesően, de miért sietek? - kérdeztem néhány perc múlva, miért nem ülök itt le valahol, levágott és megbarnult facsonkra, vagy puha mohára, hogy mindenről megfeledkezve szabadon és tisztán lélegezzem be ezt a csodálatos csöndet, ezt a feledhetetlen illatot, melyet oly bőkezűen kínálnak ezek az ősi, hangtalan és mozdulatlan fák? Egy-egy pillanatra meg is álltam, mintegy tartóztatva magamat, de csakhamar még sietősebben tovább indultam, mintha küldene vagy hívna valaki, valami, mintha dolgom volna, elintézni valóm, itt is, mintha várna rám valaki, hogy megmondok valamit... ugyan mit, egy ismeretlen, soha nem látott erdőben, egyre növekvő, vastagodó, feketedő fák közt, amelyeknek gyökerei itt-ott vastagon kinyúlnak a föld mélyéből az út felszínére, mint szilárd és szürke patakok, melyek előtörnek a sziklákból... vagy mint karok, kanyargó és félelmetes karok, talán a lábamba akarnak kapaszkodni... valóban, néha úgy megbotlom bennük, hogy riadtan nézek körül. De miért nézek, mit láthatok? Fákat, fákat, vörös, kék és fekete testű fenyőket, egyenesen, szinte katonás sorrendben, mint néma, fenyegető és mozdulatlan hadsereg állnak körülöttem, óriási hadsereg, előőrsei lenyúlnak a völgybe, hátvédei fent táboroznak a havas és lilázó ködbe vesző csúcsokon... no de miféle gondolatok jutnak eszembe, korholom magamat, milyen zavaros szavakat használok, valóban, szomorú, hogy ennyire nem tudok megfeledkezni arról a világról, melyből ide menekültem, elhozom ide, az örök béke rendíthetetlen birodalmába is annak a világnak hasonlatait, mely a hátam mögött van; mégis csak furcsa, úgy gondolok ezekre a fákra, szelíd, ártalmatlan, sőt jóindulatú fákra, mintha ezek is hozzá tartoznának az emberi élethez... sorakoznak, csapatokba csoportosulnak... egyáltalán, miért beszélek róluk úgy, mintha velünk egyenrangú élőlények volnának, emberi értelemben, milyen gyermekes emberiesítés ez, gyermekes, meséző, alaptalan... persze, tudom, élőlények, élnek hát, de hát más fajta, az embernél mégis csak alacsonyabb rendű életet, éreznek ugyan, tudom, hogy helyhez kötöttek, meg sem tudnak mozdulni, szinte végzetesen meg vannak kötözve... nem oly szabadok, mint az ember, aki tetszése, vagy legalább belátása szerint követheti értelmének útmutatását, erre, arra, amarra mehet, jöhet... Elfejted már, figyelmeztetem magam, gyerekkorod sok szép történetét törpékről, manókról, tündérekről, akik mind itt laknak a fák közt... s hol is lakhatnának máshol?... nem emlékszel már a kék madárra, azt is erre felé kellett keresgélni, s elfelejtenéd, hogy volt egyszer egy szent, aki beszélni tudott az állatokkal, a fákkal, virágokkal s nemcsak beszélt, hanem meg is értették és válaszoltak neki...? Ó ez régen volt és egyszer, hárítom el a legfinomabb szent emlékét s megyek tovább, már megint sebesen mintha sürgetnek valaki, mintha elkésnél valahonnét... pedig hova juthatok? - itt már végződik is az ösvényem, elértem egy csúcsot, valóban, hatalmas, mély szakadék tátong előttem a hegyoldalt zöldellő, hűsen lélegző erdő borítja, a mélyben patak rohan és zúg, elcsapkod, fehéren porzik... de érdekes! - milyen keskeny ez a völgy, a másik hegycsúcs ott szemben szinte átnyúlik ide, kedvem volna átnyújtani a karomat, a völgyet óriás hegylánc zárja le, csúcsai az alkony sárgás, rózsás ködébe vesznek... milyen szép ez! - mormolom s már szeretném magyarázni, részeire bontani és apránként ízlelne soha nem látott hely szépségeit, amikor furcsa kép ragadja meg figyelmemet, tulajdonképpen csak egy fa, magányos fenyő... de hát mért ilyen magányos, miért ilyen óriás ez a fa? Érdekes... gondolom és előre hajlom... úgylátszik, odaát, azon a helyoldalon, a csúcs alatt mostanában vághattak új utat, valóban, jó nagy darabot kirobbanthattak belőle, sárgás és csupasz ott, mintha sebes volna, alatta, törik, vezetik az utat oly szélesen, hogy ez talán országút lesz, amely majd bele torkollik abba az útba, melyet én lent elhagytam, érdekes, a robbanás mélyen kiszakította a hegy testét s az a fa, amely feltűnt nekem, az szinte véletlenül és valósággal csodálatosan maradt meg s most szinte hátra hajlik, hogy le ne zuhanjon ő is, a kultúra új útjára... néhány gyökere még földesen, de már száradón lóg a szürkülő levegőben, száradón és szánandón, igen, van ezekben a meztelenül lógó gyökerekben valami elűzhetetlen szomorúság, gyógyíthatatlan bánat és talán szégyen is, mintha... mintha... nem tehetek róla, de így érzem, mintha nem kötöznének be az emberek egy sebesültet, aki közéjük téved, hanem tűrnék, hogy a csonkjaival küzködjék és - - De milyen nagyra nőtt ez a fa, tűnődöm tovább és nem tudom róla levenni szememet, hogy kimagaslik a többi előtt, nem egy vagy két fejjel, szóval: koronával, hanem két, két és fél testhosszal és ez is furcsa, a teste egészen csupasz, de fent sűrű a lombja, sűrű, zöld, mintha meztelen volna, mintha elvesztette volna a tagjait és csak a feje maradt volna meg, a feje, hosszú zöld hajjal borítva, a feje, amely - nem tehetők róla, de most már egyre határozottabban így érezem - ráhajlik az új útra, a régi völgyre, az alatta gomolygó erdőkre, mintha figyelne, kémlelne, őrt állna s mintha mögötte a fahadsereg az ő vezérletére figyelne. Hát ez valóban képzelődés s meglehetősen határozatlan hasonlat, gondolom s egyszerre elmosolyodom, mert most látom csak, hogy mire használták fel az én óriás fámat, amelyet vezérnek neveztem ki, ni, rászerelték a villanydrótot, ott van rajta néhány fehér porcellánsapka, igen, jól erősen, ahogyan kell, a testébe szögezték, valóban, minek hoztak volna ide máshonnan holt fát oszlopnak, jó volt ez az élő is, egyenesebb és keményebb nála a holt fa sem lehetne, no lám, ő tartja a villanydrótot vagy a távírót, nem tudom, mindegy, de a huzalok rajta futnak keresztül. Az erdő a civilizálódásban, fekete fenyő a táviróban... és szánakozón mosolygok... ugyan mit érthetsz az üzenetekből, derék faóriás, melyek a testeden futnak keresztül, vagy mit látsz a villanyfénynél, mikor valahol egy úr vagy hölgy megcsavarja a kapcsolót és te, tisztelt fahatalmasság, segédkezel a mesterséges fény szállításánál... A mosoly egy pillanatra megmerevedik arcomon, mert a gyülekező felhők közül kisurranó fénysugár villódzó fényében sebeket pillantok meg az óriás fán, hegeket, melyek talán a karjai, letört ágai helyét jelzik, a fehér villanysapkák alatt barnán csillogó gyantacsomókat, melyek most úgy hatnak rám az alkonyat sárgás szivárgásában, mint megolvadt vérömlenyek vagy talán sűrű könnyek, amelyek kicsurognak és megfagytak... odafagytak a fa törzsére.

Hűvös szél suhant le a csúcsokról, a havas mezőkről, az erdők megsuhogtatták fejüket, az én fám feje is megrezzent, öregesen, erősen, szinte méltóságosan, a közeledő éjszaka láthatatlan fekete szárnyakat lobogtatott körülöttem... hirtelen megfordultam és hazafelé indultam, meglehetősen határozatlan léptekkel és bizonytalan, majdnem felfoghatatlan hangulatban. Körülbelül úgy éreztem magamat, mintha nem teljesíthettem volna valahol valamilyen ügyben teljesen a kötelességemet; mintha valahol valaki fontos dolgot akart volna velem közölni, én pedig szórakozottságból, közönyből, vagy más mélyebben rögződő és talán súlyosabban megítélendő okból nem figyeltem oda vagy figyeltem, de konokul elfordítottam a fejemet; s mintha meg kellett volna értenem valamint és válaszolnom is kellett volna valamire, mintegy hangosan és bátran kimondva és hangoztatva az igazságot, én azonban megkötözötten vagy lomhán vagy menekülőn hallgattam, mint aki nem tud vagy nem mer és nem akar beszélni... mondom, ilyen tépett, érthetetlen, vádaskodó érzésekkel vonultam a szobámba, kelletlenül vacsoráztam, elégedetlenül töprengtem, majd mint aki úgysem tudja ma semmiféle dolgát jól elvégezni, korán lefeküdtem, miután ajtót, ablakot vizsgálódva, szokatlan gonddal bezártam, talán hogy elzárjam magamat és mintegy teljesen elszakadjam mindentől, ami ott kint van. Le-lehunyódó szemem előtt még erdők kavarogtak, sötét fák bólogattak; néha felhullámzott ágyamhoz szürkén és vörhenyesen a föld, mint valami olvadó és hánykolódó tenger homályos embereket láttam egy-egy pillanatra, furcsán alacsony embereket, akik szuszogó, lihegő buzgósággal bujkálnak, rohannak, keringenek lassan forgó, hatalmas fák közt, mesebeli törpék ezek vagy a valóságban, filmen is láttam már ilyeneket, mindegy, aztán lassanként mindent lefedve egyre mélyebbre és mélyebbre süllyedtem, buktam abba a meleg kábulatba, mely az alvás és az álmok partját őrzi... nem tudom, mennyi idő telhetett is el, mikor lépten a langyos és süppedő partra, hány perc vagy óra alatt jutottam el egy fekete és kemény dombra, ahol megálltam, mintha oda rendeltek volna, hogy lássak és tudjak, teljesíteni is akartam az ellenállhatatlan parancsot, kiegyenesedtem, mindenfelé figyeltem, de itt a közben csak sötétséget, feketén, szurkosan, vastagon villogó sötétséget láttam, az emberi világ apró fényeivel messze lent pislákolt... míg egyszerre iszonyú dörrenés rázta meg a dombot, melyen álltam, rémült testemet, mely gyöngén, ziláltan segítségre vágyódott, az egész sűrű feketeséget, mely fortyogni kezdett körülöttem... láttam, hogy ott fekszem tehetetlenül és kiszolgáltatottan a dombon és láttam, hogy rémülten és elbűvölten nézek fel arra a hatalmas fára, melyet ismerősnek tartottam és amelyre most villámszerű, vakító fény hullott... nem is hullott, hanem - mikor élesebben megfigyeltem, láttam, hogy belőle szikrázik, szinte párolog a különös rózsaszínű fény és akkor már a hangját is hallottam, a fának, az erdőnek a hangját:

- Tudjátok mindnyájan, emberek és álltatok, hogy hosszú idő óta hárman uralkodunk a földön, ti ketten, emberek és állatok s mi, fák. Mi kezdettől fogva jók, szelíd és engedékenyek vagyunk. Még abban az időben, amikor forró volt e csillag bőre és tengerek vívták szörnyű csatájukat a keményedő tűzzel, mi döntöttünk sorsunkról, a szerénységet, a mozdulatlanságot és békét választottuk, hogy megkaphassuk a szilárdságot, az állandóságot és a nyugalmat. Míg ti keresztül-kasul barangoljátok szép csillagunkat, kóboroltok, harcoltok és hódítgattok, mi megkapaszkodunk egy helyben, szűk földön és hogy megállhassunk, testünknek egy részét elrejtettük a földben. Ti szabadon terjeszkedhettek, vonulhattok és gyarapodhattok minden irányba, mi bölcsen megelégedünk a mélységgel és magassággal, lábaink elvesznek a sötétségben és csak fejünk nyúlik az éltető fény felé. Így állunk itt, önkéntes rabok, térben és időben megbilincselve a mi időnk kezdete óta. Így állunk itt, a földbe gyökerezve, a szabad ég alatt s nem engedtük el eddig a földet, akár szél tépett, akár villám sújtott, akár ti hasítottatok belénk, testvérek, állatok és emberek. Így álltunk itt, védekezve és keményen, hogy szolgáljuk az élet titkát, a teremtés akaratát, szolgálva még benneteket is, testvérek, hittel és alázattal, amikor helyet kerestetek köztünk, élelmet és menedéket, vagy pedig életünket irtottátok, amikor tűzre és mindenféle eszközre volt szükségetek és öltetek minket.

- De nem gondoljátok-e, hogy most minden mérték betelt? Nem gondoljátok-e, hogy minden szövetség felbomlik egyszer, ha elvész az értelme, ha visszájára fordult a hite, mely létre hozta? Állunk itt a földben és tűrjük az idők múlását, hogy gyilkoljátok seregeinket... miért? Hogy irtsatok, gyaluljatok és pénzzé váltsatok? Szeretjük házaitokat, melyekben laktok, bútoraitokat, melyeket testünkből faragtok, de a hosszú éjszakákon felénk sír városaitokból megölt testvéreink lelke, feljajgatnak hozzánk a szétvagdalt, a megcsonkított, a vaspántokba zárt, a meggyalázott fák és mi iszonyodva hallgatjuk a nyekkenéseket, a nyögéseket, a repedéseket, a kínok szavát, borzadva nézünk le válságos otthonaitok, cirkuszaitok, papirosaitok, fegyvereitek felé és tiltakozva kiáltjuk, hogy nem! nem ezért éltünk, nem ezért tartogattuk és adtuk oda nektek testünket, nem engedjük, hogy meggyalázzátok sorsunkat, szövetségünket, az életet... mi tiltakozunk és fellázadunk.

Ott álltam a fekete dombon, a fénylő és forgó feketeségben s riadtan láttam, hogy a hatalmas fa, mely a frissen vágott út fölött messze kimagasodott társai előtt, belső fényességében megmozdul, emelkedik, megrázkódik, majd egyszerre robbanva nyúlik és kitépi magát a földből. Rémülten néztem iszonyúan megnövekedő, torz testét, a hegyek fölé nyúló fejét, az óriás gyökereket, amelyek most úgy támaszkodtak a földre, reszketve és mégis veszedelmes erővel, mint egy csodálatos szörnyetegnek, mint egy őskori ráknak vagy polipnak szanaszét ágazó karjai, ollói. A föld megremegett körülöttem és róla, a lázadó szörnyről is fekete és hűvös föld hullott mindenfelé, még az én sápadó, verejtékező arcomra is úgy, hogy orromat, szememet el kellett takarnom kapkodó kezemmel. A félelmetes látvány azonban ellenállhatatlanul vonzott, úgy, hogy továbbra is a földön fekve, újra oda néztem és ekkor láttam, hogy a villanydrótok meggörbülten lógnak a levegőbe emelkedett óriásról, a fehér porcellánsapkák könnyedén kihullanak belőle, mint nevetséges plombák egy elefánt agyarából vagy mint puha dugók egy mammut bőréből... s ekkor azt is láttam, hogy lent az országúton elhamvadnak a lámpák, a feketeség terjed és mélyül... Istenem, gondoltam, figyelmeztetnem kellene embertársaimat, kiáltanom kellene, segítséget vinni, hiszen itt megkezdődik a ... a csoda... a rémület... valami iszonyú lázadás tör ki, támadás készül... de mi ellen? ... éreztem, hogy kiáltok, de már nem hallottam a szavamat, mert ekkor a dobbanó, dobogó földből kiröppent faszörnyeteg mögött megmozdult az erdő, igen, szinte ugrott, ugrott egyet, ugrott kettőt, hármat, folyton a magasba és folyton magasabbra, valamennyi fa, az egész erdő és mögötte a többi erdők, de oldalt is és a völgyben is kiugrottak a földből az erdők és megindultak.

Megindultak az erdők és különös hangokat hallattak. Nem értettem ezt az éneket, bár sok eddig hallott hangra is emlékeztetett. Idézte az emberi hangot, de nem volt határozottan tagolt és nem szólt teljesen az értelmemhez. Tartalmazta a legkülönbözőbb állatok hangját, volt benne szűkölés, vonítás, elnyújtott sírás, de főként, a legerősebben ének, madárének, az a zajongó zsibongó, lelkes madárkoncert, amely tavaszi hajnalokon oly mámorosan harsan fel az erdőkben és üdvözli a földet, a levegőt, talán az eget is. Nem, nem tévedtem, a fáknak ez az éneke repülő madarak eszeveszett visongásával, a fészküket vesztő énekes madarakkal, a toporzékoló ragadozókkal, a vonító és hörgő vadakkal, ezek felfelé szálltukban csoportosan és egyenként külön vijjogtak, visongtak, krákogtak, sikongtak, de minden kétségbeesésükkel szinte sóhajtássá törpültek az erdőknek e halkan kezdődő, majd egyre hangosabbá váló indulója mellett, mely váratlan, új, meglepő, lenyűgöző volt, mintha tűz verné benne a dobot, fénysugarak fúnák a trombitát, mintha... mintha, igen, egy óriás szív szökkent volna fel a földből és az dobogna, az zenélne, az dalolna, az harsogna fenyegetően és mégis már-már lelkesítőn. Mert - különös - egyszerre éreztem veszélyt, ámulatot és elragadtatást. Kétségbeestem a lázadás miatt, az embertársaimat példátlan veszéllyel fenyegető támadás miatt, de lenyűgözött és elkápráztatott a csoda látványa, a végtelen növényi birodalom vágtatása, a csillogó, szikrázó fény, a nagyszerű induló, ez a dobogó, ismeretlen ének, amelyből, megint érthető szavakat, érzéseket, szenvedélyeket véltem kicsendülni, szinte ilyen hangokat: - Ismerjük a fegyvereiteket és nem rettegünk tőlük, emberek, ismerjük a tüzet és átugorjuk, ismerjük a bombát és szembenézünk vele, ismerjük a dinamitot és nem félünk az áldozattól, ismerjük a gázt és elszállunk fölötte, előre, erdők előre, fák, vonulunk az ember ellen az életért, robogunk harcba a békéért, a rendért, az egyetlen ősi igazságért, a testvéreinkért, a szabadságért, az egyenlőségért, a törvényért, a teremtés akaratáért, a büntetésért... - Ezt hallottam és hallottam a döngő visszhangot, az éneklő helyeslést, a fénylő dalt és láttam, hogy megtelnek az utak a robogó erdőkkel, láttam, hogy az út mentén leölt és halomba hordott fák megreccsennek és mint a halottak, akikbe élet költözik, nyujtózkodnak, feltápászkodnak és csatlakoznak a rohanókhoz, láttam, hogy a távíróoszlopok lerázzák drótterheiket és mint a sebesültek felsorakoznak az erős harcosokhoz, láttam, hogy kis és nagy házak megvonaglanak, megpuhulnak és a gerendák keményen kiválnak belőlük, asztalok lelökik súlyaikat, ágyak kivetik tartalmukat, tükrökből kihull az üveg, ágyakból kihull a vas, székekről leesnek kártyás és csevegő emberek, lámpák kihunynak, reflektorok kialszanak, padlók emelkednek, mennyezetek repülnek, ajtók és ablakok elsuhannak, paloták, mint kulisszák, mint könnyű lampionok keringenek, képek keret nélkül lógnak a múzeumokban, padok kisuhannak a vonatokból, színházak és mulatók kiürülnek... láttam a városokat és falvakat, melyek elnéptelenednek és elsötétülnek, láttam az utcákon és tereken átgázoló erdőcsordákat, a megrémült és a sötét ég alá rohanó embereket, a rájuk zúduló fákat, amelyek gyökerüket és üstöküket rázzák, csattogtatják, fényüket villogtatják, éneküket fenyegetőbben dalolják, láttam, hogy átrohannak az erdők folyókon, tavakon, tengereken és legázolják a riadt embereket és láttam csakhamar borzalmas csatákat, láttam a robbanó dinamitokat, a gyújtó bombákat, a fellobbanó ágyúkat, a tüzet, a rettenetes tüzeket láttam, elhulló erdőrészeket, megreccsenő fákat, különös sikongásokat, nyöszörgéseket, jajgatásokat és ordításokat hallottam, majd szörnyű vezényszavakat: induljanak meg az ember ellen a tátrai erdők!... keljenek fel a kanadai birodalmak!... győzni kell az ember ellen, teljesedjék be a sorsa!... s borzadva láttam, hogy a természet mindenfelé engedelmeskedik a rettenetes parancsoknak, mindenfelől jönnek, jönnek az erdők, a fenyvesek, a tölgyek, a bükkök, akácok lengetik fehér fürtjeiket, cédrusok kígyóznak, piros és sárga gyümölcsök felhőkbe tornyosulnak, rózsaligetek szárnyalnak tüskésen és pörkölődő illatokkal, liliomok és leánderek lihegnek és kapaszkodnak, megtelnek a tengerek, elárasztják a városokat, a lázadók mindenütt csatlakoznak hozzájuk, sasok és keselyűk rohannak a fák után, tigrisek üvöltenek, kígyók tekeregnek, az állatok is az ember ellen fordulnak... nem használ itt okosság, nem segít az erdő, meggyullad száz fa, derékban törik ezer, leomlik tízezer, jön, már jön helyette millió és előttük és mögöttük és köztük a megvadult és fellázadt állatok, a fehér fogú farkasok, a csapkodó bálnák, az undorító sakálok... s az ember hiába harcol, mindenütt gyöngül, mindenütt hátrál, már mindenfelé menekül, itt némán, ott panaszosan és mindenhol vádaskodón és mentegetőzve... s én rémültem kérdem: mi történt, mi történt, mi bomlott fel, ami eddig összetartotta a rendet, milyen varázs szűnt meg, amely eddig a helyére parancsolt minden erőt, hatalmat, akaratot, mit követtünk el, hogy urakká válnak a szolgák, mi lazult meg, hogy egyszerre elvész az egyensúly és nyomorult rabbá válik a Föld dísze, az ember...?

Kétségbeesésemben elfordítottam fejemet a vesztett csaták látványától, lerogytam a remegő földre és rettegve néztem fel a sárgán gomolygó égre. - Uram Istenem, - hallottam még tépett imámat, foszladozó könyörgésemet - add vissza rendünket, melyet Te rendeltél, add vissza erőnket, amely a Te erőd, add vissza hatalmukat kő, állat, fa birodalmán, ne lökj vissza féreggé, a féregnél is gyöngébb szemétté, ne engedd, hogy elpusztítsuk magunkat, hogy elpusztítsanak teremtményeid, add vissza az egyensúlyt, a békét, erősítsd meg szövetségünket az élőkkel és holtakkal, hiszen testvérek vagyunk, testvérek s békében akarunk élni egymással és testvéreinkkel, a fákkal, az állatokkal, a csillagokkal, békében a Te akaratoddal, a Te végtelenségedben, a Te végtelen világodban, békében a törvényeiddel, melyeket nem fogtunk fel és még mindig nem teljesítettünk, de engedd, hogy felfogjuk és teljesítsük, csak parancsolj vissza helyére minden élőt és holtat, parancsolj, parancsolj vissza...

Hangomat elsodorta a vihar... nemtudom, meddig panaszkodtam az emelkedő-süllyedő dombon, az is megvonaglott, iszonyú csattanások és vakítóan lobbanó fények közt az én menedékem is porrá vált, arcomra göröngyök hullottak, rajtam is átszáguldtak erdők, lihegő fák, forró állatok, vijjogó madarak, éreztem, hogy eltünök egy rettenetes robbanás poklában.

Ezt a csattanást hallottam, mikor felébredtem és zavartan néztem körül Ez itt a szobám, ez az ágyam, falak vesznek körül, asztal, szék minden együtt van a szobámban... dideregve gondoltam hihetetlen álmomra, a természetnek eszeveszett lázadására, erdőknek és állatnak őrült támadására ellenünk, hatalmas és okos emberek ellen... á, bolondság. De hát az ember nem tudja kormányozni az álmait s néha a legjózanabb, legbékésebb napokat is ilyen zűrzavaros látomások fejezik be... no mindegy, felejtsük el. De nem tudtam elfelejteni. Öltözködés, olvasás, munka közben folyton visszatértek gondolataim az álmomra, a megőrült erdőkre s ellenállhatatlan vággyal kerestem az értelmét. Mégis, miért álmodtam éppen ezt a szörnyűséget? Félek, vagy féltek valamit, valakit? Bűntudat? De milyen? Az embernek mi oka lehet félni fáktól és állatoktól, melyik cselekedetével vagy gondolatával vét az isteni törvények ellen, mi okozhatja azt, hogy az egész természet fellázad ellene és leteperi és megbünteti? Hiszen ez talán még a bibliai vízözönnél is rosszabb volna... ezek a faszörnyetegek és csatasorban felvonuló, városokat romboló, földet hányó állati seregek... Á, felejtsük el. De amikor délelőtt lementem a negyedik emeletről, ahol laktam, azt mondja a portás: - Nagy viharunk volt az éjszaka, uram. - Csodálkozom. - Vihar? Itt? - Itt, bizony, - feleli komoran - évek óta nem volt nálunk ilyen vihar... milyen villámlások és dörgések!... igazi nyári vihar... de hát semmit sem tetszett hallani, olyan mélyen aludt? - Úgy látszik, mélyen aludtam, - mormolom és sietek ki az erdőbe, ahová most már vonz, hív valami, valaki, még szinte erősebben, mint tegnap este felé. Félóra alatt elérem azt a helyet, ahol tegnap oly nyugtalanul nézelődtem és keresem a vizes földön, a nedves erdőben azt a hatalmas, kiemelkedő fát, melyet tegnap megcsodáltam. Ott is van, de milyen állapotban! Ketté törve, leomolva, mintha kitépték volna a földből, ott fekszik sárgán, vörösen, vizesen, romokban a villanydrót összegubancolódott rajta, a fehér porcellánsapkák szanaszét röpültek, az új út is beomlott... már dolgoznak is a munkások, hogy rendet teremtsenek.

- A vihar... - szól egy öreg munkás, a széttört faóriásra mutat és elmerülten szemlélődik.

Bólintok.

- Valószínű, - sóhajtom - a vihar... - és sokáig nem tudom elmozdítani tekintetemet a tegnap még oly hatalmas fának teteméről és mögötte a megtépázott, eldűlt erdőről.