Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 7. szám · / · ŐRJÁRAT

ILLYÉS GYULA: IRODALOMTÖRTÉNET

Az irodalomtörténetek, akár a szótárak, évtizedekre szólnak; hogy semmi hiba ne kerüljön beléjük, azt csak valami nagy kollektív munkával lehetne elérni, ha egyáltalában lehetne könyvet kollektíven írni. Tán ha minden példányhoz fehér lapot mellékelnének, ahogy a szótárakhoz szokás, azzal a kérelemmel, hogy kiki szíveskedjék közölni a szerzővel, milyen hiányt tapasztalt a műben? Az ötlet, tudom, képtelen; bár nem lenne érdektelen olvasmány a pótkötet, melyben a címszavak elmondanák, mint vélekednek a róluk írt jellemzésről és jelentésről. Ilyesmire vállalkozom, Schöpflin irodalomtörténetével kapcsolatban.

Feladatom kicsit kényes, de egyáltalában nem nehéz, nem is érdekes. Kiigazítani szeretnék egy-két dolgot, melyet mindenkinél jobban ismerek; rám vonatkozik. Érdekesnek ez azért nem érdekes (már a viszály-szimatolók számára), mert nem megbántott hiúság vezet, csak szürke igazságérzet; könnyűnek azért könnyű, mert új dolgot előállítani, vagy megfogalmazni nehéz, de már meglévőt odábbállítani nem az; végül azért kényes, mert látszólagos szerénységem első pillanatra talán nyegleségnek fog látszani. Szerepemet és helyemet a könyvben ugyanis túlzottnak érzem.

A túlértékelést még akkor is röstelném (mint holmi orgazdaságot), ha ezzel más értékén nem esnék csorba. De esik, elsősorban Erdélyi Józsefén. A könyvben kettőnk helye fölcserélődött, időrendben is, sorrendben is. A néppel való belső, mély szolidaritást, egy eddig néma társadalmi réteg megszólaltatását, mindazt, amit Schöpflin rólam szólva mond, először Erdélyiről kellett volna elmondania. Mindezen a téren övé az elsőség; az összehasonlító rajz bemutatása tehát épp fordítva lett volna jellemző: nem ő hasonlít rám, hanem én őrá, már csak azért is, mert ő jött előbb a világra és az irodalomba. Nem mint költő vitázom Schöpflinnel. Kritikával magam is foglalkoztam, nyilván ennek révén sikerült szert tennem arra, hogy saját működésemet is tárgyilagosan láthassam, az alkotókra állítólag oly jellemző önhittség nélkül.

A próza terén éppígy másra kell hárítanom az elsőség érdemét. A Dél-Dunántúl bajait előttem már Fülep, Kodolányi és Németh Imre is feltárta. Schöpflin megállapítja ugyan (ő állapítja meg először), hogy az irodalmi népleíró mozgalmat Nagy Lajos Három magyar város és Kiskúnhalom című könyveitől kell számítani, de Nagy Lajos szerepét e téren nem domborítja ki eléggé, hatását nem vizsgálja. Ezt azért hiányolom, mert jó egynéhány cikkben láttam már az újabb népleíró művek élén (mintegy azok megindítójaként) egyik prózai munkám címét. Holott azt is a harmadik vagy negyedik hely illetheti.

Ifjú és túlzó demokrata koromban komolyan foglalkoztam olyan irodalmi lap tervével, melybe - a magántulajdon elleni következetes állásfoglaláskép - mindenki névtelenül dolgozott volna, a költők is. Ez jutott eszembe Schöpflin kitünő könyvének olvasása közben. Micsoda ragyogó távlatokat nyitott ő, valahányszor eszmeáramlatokat kellett ábrázolnia s nem alakokat, eredményt s nem (szörnyű szó) irodalompolitikát. Kortárs-irodalomtörténetet, hogy még egy képtelen ötlettel szolgáljak, tulajdonképpen nevek nélkül kellett írni. Akár a modern festményeken, itt is a kép egysége a fontosabb. Schöpflin pompás Corot-tájakat festett, ám a szemlélő ismerős szakállakat és bibircsókokat keres, mint egy Fantin-Latour-csoportképen, melyen Rimbaud s Verlaine valóban rögtön megtalálható, a francia művészet azonban csak hosszas keresés után. Június elején írom e sorokat, Schöpflin könyvéről még nem olvastam bírálatot, de el tudom képzelni, mi jön. Nyugodt embernek s kritikusnak ismerem őt. Kéretlenül is hány fehér lapot kap majd vissza. Ha mérleget csinál belőlük, tegye ezt az enyémet is a serpenyőbe; ezt kapta azoktól, akiket megdicsért. Nehéz mesterség, tiszteletet érzek iránta.