Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 7. szám · / · FIGYELŐ

Asztalos Dezső: RÁKÓCZI
Szathmáry István költői elbeszélése

Műfajok léttartamát, - ahogy a népekét is - nem határozhatják meg akut külső viszonyok, hanem belső erőiknek regenerálódó képessége.

Hogy Szathmáry István húsz énekes nagyterjedelmű költői elbeszélést írt a mi korunkban, amely régen a regényben és színdarabban elégíti ki epikavágyát: e körülmény tiszteletreméltó. Mindamellett meggondolatlannak kell minősíteni tettét, mert a vállalt kockázat nagysága nincs egyenes arányban végzett munkája eredményével. Az eposz még a múlt században betöltötte történelmi szerepét. A XX. század gyermekének kevés mód maradt újjáteremtésére. Már Arany János bizalmatlankodott az eposzi közvagyon tökéletes kamatozhatósága iránt. Igaz, ő gyakorlatban fényesen rácáfolt elvi kételyeire. No de versenyezhetik-e utolsó nagy epikusunk lángelméjével Szathmáry István átlagos költői vénája?!

Arany új életet, lelket és jelentéstartalmat vitt az eposz elgépiesedésének induló hagyományaiba. Szerény-önérzetesen egy régi műfaj keretei között érvényesítette legmélyebb művészettel ugyanazt, ami több kortársát modern elbeszélővé márkázta viszonylag könnyebb, mert szabadabb föltételek mellett. Nevezetesen kivette az eposzt a fenségesített sor-happy-end gyámsága alól s belémártotta a lelki eredetű tragédia regényességébe. Tesz-e ilyet Szathmáry? Hiába várom tőle!

A Rákóczi szerzője tehetségéből nem hogy a műfaj szuverén továbbfejlesztésére, de eddigi vívmányainak művészi kiegyensúlyozására sem telik. Kényelmesen megül a fölsorakozó történeti adatok hátán. Alkalmak adtán onnan pufogtatja «világgá» fellengős hazafias szólamait. Márki Sándorék idealista történetfölfogásához helyes műfaji tapintattal csatlakozik; az adatok ontológiai valóságát és saját szólamkészletét mégsem tudja egységes költői szemléletté hangolni. Krónikás hűsége és panegyrista buzgalma egymás hatásrombolóivá válnak. Amaz bántó realizmusba, emez kifejezéstelenségbe taszítja legtöbb helyen. Műve központi alakjáról, a dicsőség övezte kuruc fejedelemről, megtudom pl. azt is hogy legyeket fogdos a bécsújhelyi börtönben. De minden magyarázkodás ellenére homályban marad: micsoda jogon hozható szóba a VI. ének elején az ő «hű magyar szív»-e, mikor az V. ének végén még kész német herceggé lenni. Jelleméről nélkülözöm a fejlődésrajzot.

Pedig az események időrendi csoportosítása alkalmas szempont a fokozatos lelki alakulás ábrázolására. Úgy látszik: a koncepció vet gáncsot helyzetek ilyetén befejezésére és átfogása elé. Rejtettebb vonatkozások, elfutóbb szépségek hidegen hagyják a szerzőt. Alakjai arcára a történelemnek nem annyira személyi jelentése mélyül, inkább személyen túli komolysága állandósul. Valami ősi, nomád egészség árad szét egész műve vérkeringésében. Honnan ez a barbár egészség? Korántsem szigorú anyagelrendezésből és - központosításból támad; ettől távol áll a mű. Másfelől jön: az énekek romlatlan emésztőképességéből, mely a nyersen adagolt históriát is fesztelenül hatáskörébe vonja.

A stílus és verselés vegetatív örömeiben még a legotthonosabb Szathmáry István. Boldog csámcsogással rágcsálja élvezhetővé századok epikai táplálékát. Pezsgő elégedettség vibrál fogalmazása rutinos mozdulataiban. Azoknak a versíróknak fajtájából való, kik vérmérsékletükkel írnak, de - amikor tehetik és előnyösnek látják, - igénybe veszik szellemüket is. Az epikai tartalom pontos és részletes lerögzítése folytán meglehetősen egyhangú benyomást kelt. Egyhangúsága kendőzésére a verselést bonyolítja sokoldalúvá.

Mindent összevéve, ha nem is termelőnek, avagy földolgozónak, de lelkes kiárusítónak bizonyul Szathmáry István az elbeszélő költészet «szakmá»-jában. Rákóczija derekas verses tájékoztatót ad II. Rákóczi Ferenc életéről, működéséről és korához való viszonyáról. Mint ilyen, népszerűsítő könyv lehet: közvetítheti a történelmi műveltséget olvasóközönségünk ama rétegeihez, melyek a tudomány magaslatára éretlenek.