Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 6. szám · / · FIGYELŐ

Nagypál István: JÉGTÁBLÁK, KÖNYVEK, EMBEREK
Bálint György könyve - Athenaeum

Nagyon nehéz erről a könyvről írnom. Vannak művek, amelyek annyira közel állnak az emberhez, annyira őt magát jelentik, hogy szinte fáj az írás távoltartó eszközével vizsgálni, s aztán ízekre szedni azt a furcsa, forró döbbenetet, ami egy-egy ismerős, ki nem mondott, csak még megfogalmazásra váró hang felcsendülésekor elfogja. Kissé elszorultan olvastam újra Bálint György könyvét - újságból, a mindennap őrlőmalmából már ismerősök voltak egyes darabjai - s még a nékem legsemlegesebbnél is éreztem, van közöm hozzá. Mikor letettem, az volt az érzésem, hogy így könyvalakban többet kaptam ezektől az áttetsző kis írásművektől: van valami talán képlettel is kifejezhető különbségtöbblet, valami magasabb egység, amit a könyv magában hord, szemben az elszórt cikkek külön-külön hatásával. Az ember egysége ez, az íróé, aki műve mögött áll, más szóval úgy nevezhetném ezt a belső összhangot: filozófia.

Azok közt az ujonnan termett műfajok közt, melyek a regény törvénytelen szerelmeiből születtek, új formát hoz Bálint György «műfaja», ez a különös, vonzó, modern hangszerként pendülő átmenet a filozófia és a líra közt. Filozófiává avatja az attitüd, a világnézet szilárd és rugalmas frissesége, az az érett állapot, amikor meggyőződéseink elvesztik dogmatikus, külső jellegüket és vérré válnak, természetesen folyó szemléletté. Líra viszont benne jellegzetes férfimelankóliája, aminek látszólag síma felszíne alatt hidegen izzik az indulatok anyaga; s lírára mutatnak sajátos képlátása, cikázó kapcsolásai is - szóval együttvéve mindaz, ami az érzelmi attitüdöt jelenti, a világnézetihez kapcsolódva és azt kiegészítve. A mindennap számára íródtak ezek a karcolatnyi essayk, s alig szólnak többről külső formájukban, mint e mindennapról; de ez a futó idő Thomas Mannról, zenéről, internálótáborról, a Penang Gazette egy eltévedt számáról, Rabelaisról, a Dunán surrogó távoli jégtáblákról, gepárdról, vagy a mindenütt jelenlevő halálról, egyformán értesíteni tud bennünket, látszólag összefüggéstelen egymásutánban, egy magasabb, ma még utópiás Rend nevében. Az író tudja, hogy műfaja átmeneti, egyik-másik témája húsz év múlva üres vázzá aszalódik - de magatartása, a művekben megmutatkozó egyéniség akkor is eleven és jellemző fog maradni a Ma emberére, mint ahogy, rejtélyes indián művészettel, öklömnyire aszalt emberfejeknek is megmarad minden arcvonásuk.

Hiányzik ebből a könyvből az a görcsös, kétségbeesett nekilendülés, ami Bálint György előző, hasonló összeállítású könyvéből (Az idő rabságában) minduntalan kivillant. Legszebben jelen könyve bevezetésében, a harmincévesekről, - önmagáról, önmagunkról - írt vallomása mutatja ezt a magasabbrendű ideológiai megnyugvást, ami írásaiban tükröződik. Belső félelmektől fűtött, sokszor szinte merevvé görcsösödött szemléleti képe feloldódott azóta és átadta helyét egy tágabb, lazább, s éppen ezért rugékonyabb magatartásnak - ami az ő esetében azt is jelenti, hogy hajlékonyabb és kiegyensúlyozottabb stílusnak. Egy helyen azt mondja magáról: úgy látszik, már felnőtt vagyok. Ez a tragikus felismerés, s ennek levonni próbált következményei adják meg elhatározottságát, szembenézni e kikerülhetetlen sorssal, ami megfoszt a fiatalság félelmeitől, de egyben játékaitól és édes logikátlanságától is. Kiáltozó szarkazmusát enyhébb irónia váltotta föl; az a kényszerből fakadó virágnyelv, amellyel állásfoglalását körülírni igyekezett, önkéntelen is megtalálta egyéni hangját játékos, természetes, ötletekkel fűszerezett, nyugodtan és előkelően szellemes stílusában. Habár ezzel velejár a sterilitásnak, az «áldatlan nyugalomnak» egy lehellete is; a fojtó, vibráló keserűség, ami néhol a hitvallók hangján szólalt meg régebbi írásaiban, most elvesztette szembeötlő, kihívó színezetét, megfosztva egy árnyalattól a művet. Amott még érezni lehetett, hogyan erőlködik, hogy magát optimizmusra kényszerítse, mikor reménytelen sötétet látott; ebben a könyvében alapvető, azt mondhatni, szervi pesszimizmusa megkapja azt a sötétes ragyogást, ami magasabbrendű, korszerűbb, filozófiai nézőponttá nemesíti. Pesszimistának kell lenni, mert csak akkor hihetünk abban, hogy a mai gyilkos és képmutató Rendetlenséget fölváltja egy szebb, gazdagabb Rend: ezt a paradoxont éreztem kicsendülni a könyv végén, kissé könnyes felismerésben, hiszen amit írója elmond, az mind-mind rólam is szól.

Filozófia: a «panta rhei» modern változata, amely módszerével látszólag engedékenyen, de alapjában kemény határozottsággal fogja hálójába a világot, vallja a szükségszerű haladás és kiszélesedés elvét, a legemberibb gondolatot, amit az ember valaha alkotni tudott; filozófia, mert összefoglalása egy nemzedék, egy korszerűtlen, de mégis vállaló embertípus szétágazó szemléletének, abból a korból, mikor hinni éppen olyan veszélyes, mint cselekedni. De epika is: ennek a gyáván hősies időszaknak kisebb-nagyobb eseményeit titkos belső elrendezéssel sorakoztatja föl, az író öntudatlan belső rendező elve szerint, abban a felismerésben, hogy a legcsekélyebb tett vagy elnézés is döntő lehet. És líra: a menekülésvágytól a vállalt harcig lendülő férfias összhangzat, amely annak szájából szól, aki a zendülésből az alkotásig eljutva, megtalálta helyét az emberek közt (mint a számomra felejthetetlen: Egy elmebeteg naplójából egész költői mélysége és magassága). S mindezt összefoglalva, önkéntelen önéletrajz: vallomásszerű futó vonásai egy lelki önarcképnek, katekizmusa az intellektuelnek, aki író-volta tehetetlen tudatában is harcolni akar a szabadságért, az emberért, a «megalázott és megszomorított» milliókért, akikhez nemcsak a közös világnézet fűzi, hanem mindennapos kapcsolat a távolságon át, és a természetes, legegyszerűbb érzések összefüggése is. Tudja, hogy utópiáért harcol, de megérti és vállalja Az Ember Tragédiája utolsó sorát. Könyve önkéntelen fölidézi a gondolatot: a maguk szempontjából igazuk van a mai zsarnokoknak - míg a régiek az írókat égették el, s a művek megmaradtak, mai utódaik tudják, mért vetik a könyveket magukat máglyára, fölismerve az erősebb fegyvert, amit félniök kell. S ez úgy derül ki Bálint György könyvéből, hogy talán elő sem fordul benne ez a szó: politika. A rend, a kultúra, az emberség több mint politika (ha ma még nem is több ez tehetetlen, üres szólamnál) - mindnyájunk belső ügye, közügy és magánügy egyaránt.

Ezeket a rapszódikus gondolatokat vetette föl bennem ez a rapszódikus, szürreális kapcsolatokkal játszó írásgyüjtemény, amit mindennél közelebb éreztem magamhoz az utóbbi évek kortárs könyvei közt. Most már tudom azt is, miért: mert amit mond, nemcsak rólam mondja, hanem nekem is, az öntudat tükrét tartva fel-nem-ismert közös világunk elé.