Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 3. szám · / · FIGYELŐ

Nagypál István: A NAGY EMBER
Kolozsvári Grandpierre Emil regénye - Franklin

Grandpierre új regényének olvasásakor akaratlanul is összehasonlítást keres az ember előző könyvével, a Doktor Csibráky szerelmei-vel. Abban tünt föl szokatlan, intellektuális ízű humorával, egy groteszk, látszólag eltúlzott s mégis eleven figurának plasztikus megjelenítésével és különösen friss, villódzó szatirájával. Azok az íróink, akikre rá lehet húzni a «szatirikus hajlam» köntösét, inkább a jeges, fanyar pesszimista gúnyt alkalmazzák. Grandpierre szatirája vérbő, nevető gúnyolódás, nem vág vérig vele, inkább paskol. Mögüle pedig mintha kikandikálna az író kedélyes, önkéntelen el-elmosolyodása is, szemmelláthatólag élvezve ferde helyzeteit.

A nagy ember egy nem éppen szokatlan, de mindenesetre különös karriert kísér végig: a buta, de erőszakos ember mindenkit és mindent elsöprő érvényesülését. Gazsi, a menthetetlenül korlátolt, szűkagyú, minden eredetiségtől mentes fiatalember, akiben azonban hatalmas testi és akarati energiák szunnyadnak, barátságot köt Miklóssal, az írónak, viveurnek készülő, ötletektől duzzadó, de kissé energiátlan fiúval. Miklós, pusztán a kis egyetemi város unalmától hajtva, jobb híján megpróbálja kicsiholni a tunya Gazsiból a rejtett energiák szikráját; kísérlete, mint a goethei bűvészinasé (vagy Grandpierre hasonlatával élve, a gólem-készítő prágai rabbié), megdöbbentően jól sikerül. Gazsi fölébred passzivitásából, Miklós véletlen ötlete folytán belevág a filmvilág dzsungeljébe és hallatlan erejével, minden intellektuális gátlástól szűz céltudatosságával, gyöngébb idegzetűeket menthetetlenül összeroppantó makacs kitartásával, s egyetlen «filmszerű» gondolattal (amit szintén Miklós plántált belé), hatalmas karriert, amolyan helyi film-cézárságot épít ki magának; s Miklós, aki ezt a gólemet létreébresztette, maga is kénytelen elszegődni Gazsi véres verejtékkel robotoló kulijának.

A gólem-motívum nem egészen új, de Grandpierre szerencsés kézzel adta meg neki aktualitását: az itellektus és az erőszak szembeállítását a két főalakban. A kettejük közti viszony szatirai feszültsége állandóan jelentkezik, az ötletek és komikus helyzetek egész szikraesőjét pattantva ki néha. Talán ez okozza azonban azt is, hogy az egész történet, annak ellenére, hogy az alakok mindenütt egészen életszerűen mozognak egymáshoz való viszonylataikban, az egész regényt tekintve, mégis valahogy mikroszkópi preparátumnak látszanak, az életből kiemelt és ferde tükörbe levetített film-történetet élnek végig. Nem érezzük azokat a határokat, amelyek elválasztják, s egyben összekötik őket az emberiség életének többi részével. Ez bizonyos fokig a műfaj bennerejlő orv tulajdonsága is, nem az író bűne.

Ez az aktuális alapgondolat adja meg a regény különbségét is a Csibráky-regénnyel szemben; az író attitüdje elmélyült, humora már nem olyan harmatosan gyöngyöző, mint amabban, keményebb, gyakran a malicia felé hajlik, s nem egyszer - talán önkéntelenül is - indokolt táradalomkritikába csap át. Viszont egyes részleteiben, az epizódokban annál bővebben buggyan ez a bántó szándék nélküli, vidám humor; különösen Miklós barátnőjének, Nusinak alakjában, aki sohasem tudja önmagát adni szerelmesének, mindig valamilyen szerepet kell játszania, ha szerelmeskedni akar: a gyöngéd hitvest, a parázna kurtizánt, a falusi kislányt Pesten; s Miklósnak állandó gondja, hogy újabb és újabb szereposztást találjon ki, ha különben igen kellemes viszonyát fönn akarja tartani. Ez az eleven női karikatura az egész regénynek legpompásabb, legeredetibb ötlete.

A két főhös, Miklós és Gazsi ellentétesen egymásbaszövődő története a regény fölépítését is kissé kettébontja: az első részben Miklós van az előtérben, szerelmeivel, kissé passzív álmodozásaival; a másodikban a fölébresztett Gazsi és ijesztő karrierje. A színhely is más; Miklós háttere a vidéki egyetemi város tespedt, megtöppedt életének gonoszkodó, sokszor csúfondáros ábrázolása; Gazsi világa a pesti filmszakma szélhámosokból és zsibárusokból, valamint a szokott élősdi hadból összetevődött mocsárvilága.

A megírás, a stílus Grandpierre másik főereje, s egyben veszedelme is. Szélesen ömlő mondatokban, választékos, jelzőkkel, ötlet-sziporkákkal telt leírásokban és belső monológokban állítja be alakjait különféle helyzeteikbe s néha elkapja saját stílusának sodra, szinte érezni, fáj neki abbahagyni a szépen folyó mondat-sorozatot, apróra boncoló analiziseinek halmazát. Az önfegyelem e téren mintha kissé hiányozna belőle, s ez néha fárasztóvá teszi párbeszédek nélküli, hosszú, oldalas passzusokba zsúfolt mondanivalóját. De ezért is kárpótol az a képessége, hogy minden jelenséget legsajátságosabban komikus oldaláról tud megragadni; jóízű, néha szinte önleleplező erotikája, amely az egész könyvet át meg átszövi; emberábrázolása, amely kiragadott, groteszk alakjait is mindig megtölti a maguk különleges életszerűségével. Benne is megvan az a hajlandóság, amit irodalmunkban «szörnyeteg-kultusznak» kereszteltek el; az ő szörnyetegei azonban mulatságos, kevéssé félelemgerjesztő teremtmények, nem pedig nyomasztó, mély lélektani exhibicionizmus szüleményei.