Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 3. szám · / · FIGYELŐ
Grandpierre új regényének olvasásakor akaratlanul is összehasonlítást keres az ember előző könyvével, a
A gólem-motívum nem egészen új, de Grandpierre szerencsés kézzel adta meg neki aktualitását: az itellektus és az erőszak szembeállítását a két főalakban. A kettejük közti viszony szatirai feszültsége állandóan jelentkezik, az ötletek és komikus helyzetek egész szikraesőjét pattantva ki néha. Talán ez okozza azonban azt is, hogy az egész történet, annak ellenére, hogy az alakok mindenütt egészen életszerűen mozognak egymáshoz való viszonylataikban, az egész regényt tekintve, mégis valahogy mikroszkópi preparátumnak látszanak, az életből kiemelt és ferde tükörbe levetített film-történetet élnek végig. Nem érezzük azokat a határokat, amelyek elválasztják, s egyben összekötik őket az emberiség életének többi részével. Ez bizonyos fokig a műfaj bennerejlő orv tulajdonsága is, nem az író bűne.
Ez az aktuális alapgondolat adja meg a regény különbségét is a Csibráky-regénnyel szemben; az író attitüdje elmélyült, humora már nem olyan harmatosan gyöngyöző, mint amabban, keményebb, gyakran a malicia felé hajlik, s nem egyszer
A két főhös, Miklós és Gazsi ellentétesen egymásbaszövődő története a regény fölépítését is kissé kettébontja: az első részben Miklós van az előtérben, szerelmeivel, kissé passzív álmodozásaival; a másodikban a fölébresztett Gazsi és ijesztő karrierje. A színhely is más; Miklós háttere a vidéki egyetemi város tespedt, megtöppedt életének gonoszkodó, sokszor csúfondáros ábrázolása; Gazsi világa a pesti filmszakma szélhámosokból és zsibárusokból, valamint a szokott élősdi hadból összetevődött mocsárvilága.
A megírás, a stílus Grandpierre másik főereje, s egyben veszedelme is. Szélesen ömlő mondatokban, választékos, jelzőkkel, ötlet-sziporkákkal telt leírásokban és belső monológokban állítja be alakjait különféle helyzeteikbe s néha elkapja saját stílusának sodra, szinte érezni, fáj neki abbahagyni a szépen folyó mondat-sorozatot, apróra boncoló analiziseinek halmazát. Az önfegyelem e téren mintha kissé hiányozna belőle, s ez néha fárasztóvá teszi párbeszédek nélküli, hosszú, oldalas passzusokba zsúfolt mondanivalóját. De ezért is kárpótol az a képessége, hogy minden jelenséget legsajátságosabban komikus oldaláról tud megragadni; jóízű, néha szinte önleleplező erotikája, amely az egész könyvet át meg átszövi; emberábrázolása, amely kiragadott, groteszk alakjait is mindig megtölti a maguk különleges életszerűségével. Benne is megvan az a hajlandóság, amit irodalmunkban «szörnyeteg-kultusznak» kereszteltek el; az ő szörnyetegei azonban mulatságos, kevéssé félelemgerjesztő teremtmények, nem pedig nyomasztó, mély lélektani exhibicionizmus szüleményei.