Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 3. szám

PATAKI DEZSŐ: ANTON IXEL

Este, amikor hazamentem a rioi Huber-féle Heimbe, megint új lakótársat találtam a szobában. Rongyos volt, fehér szakállú és egyenes, keskeny orrú ez az idegen, akár a bibliai koldusok. - Neked se lehet valami nehéz a tarisznyád, - gondoltam, amint egyetlen pillantással átszaladtam holmiján. Néhány horgászóbot a sarokban, a fogason fűzfavessző, melynek kampójára két hal volt akasztva, pár palack s egy köteg régi hajóprospektus: ez volt a jövevénynek minden vagyona.

- Heil! - kiáltottam feléje lelkesen, mert éppen aznap ígértek nekem munkát valahol.

- Heil, - fogadta csüggedten s csak futó pillantásra méltatott.

- Honnan jött maga, öregem? - léptem hozzá kíváncsian közelebb, mert mindig érdekeltek az ilyen messziről ideszármazott emberek.

- Délről jövök, Argentinából - s babrálgatott tovább a holmiján. Úgy látszik: nem volt ínyére a kérdezősködés.

Ugyan miféle szerzet lehet ez? - tünődtem magamban s végig heveredve vaságyamon, figyeltem, hogyan tesz-vesz a szobában s készíti el magának egy spirituszfőzőn vacsoráját: a két halat. Elgondolkozva rakta bele a fazék gyanánt használt régi konzervdobozba egymásután a haldarabokat s miközben forrt a víz, ujságában lapozgatott.

Egyszerre csak felkacagott, olyan furcsa, gurgulázó hangon, hogy ijedten ütöttem fel a fejemet.

- Ide hallgass! - kiáltotta s csak úgy bugyogott belőle a nevetés. - A sziámi király Londonba érkezett. Reggelije a következőkből állott. Kávé, vegyes felvágott, narancsdsem, méz, narancslé, szőlő, dió, alma, körte, őszibarack és ásványvíz. Egy, kettő, három... kilenc, tíz, tizenegy... S mindezt - amint az ujságok írják - a kék szalonban fogyasztotta el.

- Mi van ezen nevetni való? - kérdeztem tőle csodálkozva.

- Ezen az a nevetni való, - nézett rám szigorúan, - hogy amíg az egyik ember tizenegyféle ételt fogyaszt reggelire, addig a másik vízben főtt halat vacsorázik s nincsen hozzá se krumplija, se hagymája, se kenyere.

- Kenyeret adhatok, van nekem egy egész kiló, - ugrottam fel s oda is hoztam neki mindjárt egy jókora darabot.

Méltósággal vette át.

- Aki a szegény iránt kegyelmet érez, fiam: az Úrnak ad kölcsön az; s az Úr mindent bőven visszafizet - mondta ünnepélyesen.

Amint ott állt az éneklő fazék fölött s vékony, fínom ujjait úgy terjesztette ki, mintha megáldani akarná azt s a fehéren szálló gőzt is, mely már emelgetni kezdte a pléhfedőt: titokzatosnak látszott és az arca fáradtan szomorúnak.

Nemsokára megjött Iván, az orosz ács, a hatos számú ágy lakója. Durva, mindig éhes fickó volt, hatalmas termetű, az ostoba, kíméletlen tréfáknak barátja. Teste tele kiütéssel s két óriás-karján tetovált, vigyorgó halálfej könyökölt.

- Nini, meggyütt a Szent Péter, - csapta össze kezét s közellépve hozzá, csodálkozva bámult bele az öreg arcába. Aztán az illatos fazék fölé hajolt és mélyet szippantott.

- Hal! Hal! Az én kedvenc ételem! - kiáltotta és füléig húzta el száját a tetszéstől. - Te, Szent Péter, mennyiért adod el nekem ezt a halat?

- Ez a hal nem eladó - mondta az öreg komoran. - Ami pedig Szent Pétert illeti: jobb lesz neked, ha nem bántod őt. - És reszkető ujját nyujtotta maga elé mintegy fegyverül.

Nagyot nyelt az orosz s morogva vonult vissza a sarokba. Onnan nézte sóváran, dülledő szemmel, hogyan költi el az öreg a halvacsorát.

Nyolc óra tájban megérkezett Mr. Bulrush is. Ez Északról való volt s mivel az italt nagyon szerette, mindig dülöngélve járt. Itt lenn, Délamerikában, állítólag már harminc év óta járt dülöngve.

- Ki ez itt? - kérdezte felhúzott szemöldökkel s az öreg felé bökött, aki papírjai között lapozgatott s egymás után terítette ki az ágyra prospektusait.

A vállamat vonogattam.

- Hej, cimbora, miféle képes lapokat árul itt maga? - lépett oda hozzá az amerikai.

- Mi? Mit mondott? Én - árulni? ... Kivel beszél maga? - ugrott fel az öreg indulatosan.

- Honnan tudjam én azt? - tárta szét a karját Mr. Bulrush.

- Én Ixel vagyok, Anton Ixel! - mondta az új lakó fenyegetőn.

- Ebből nem sokat tudunk meg - állapította meg az amerikai. - Inkább azt mondja meg, mi maga és mit keres itt.

- Halász vagyok és az Isten országát keresem - Mondta Anton Ixel s ránk emelte acélkék szemét.

Mr. Bulrush bólintott.

- Szóval maga is csak olyan vándorszent, öregem - mosolygott hüvösen. - Volt már egyszer itt egy ilyen kóbor apostol; az is szandálban járt és az Isten országát emlegette. Aztán mikor elment, vele ment a Silvio Rey két ruhája is.

Erre Anton Ixel még jobban elvesztette nyugalmát, arca egészen eltorzult a haragtól és szemének fehérje barnás színben kezdett játszani.

- Várjatok csak átkozott kutyák - nézett végig rajtunk megvetően, - megtudjátok majd ti még: ki vagyok!

Összenéztünk rosszalón, az orosz fel is pattant mindjárt s lassan, vésztjósló arcjátékkal indult is már a halász felé, de Mr. Bulrush intett neki:

- Ne bántsd, Iván, ez itt mániás.

Dörmögve feküdtünk le aznap este. Mi hárman, régi lakók, összeszoktunk már valahogyan s eléggé türhető és nyugodt volt itt az életünk. S lám: most ide jön ez az öreg szakállas és kiabál velünk. S ráadásul éjféltájban nagy hűhóval s lármával még két új lakó érkezett. Ezek is honfitársai voltak Ixel úrnak, sárga hajúak és szemöldökűek. Felcsavarták a villanyt s olyan módosan jártak-keltek a szobában, mintha ők lennének az urak.

Végül is az orosz mocorogni, nyöszörögni kezdett álmában, aztán hirtelen mozdulattal felült s nagy fejét felemelve, olyan ijesztő tekintettel nézte az éjféli jövevényeket, hogy azok jónak látták lefeküdni legott.

- Jó itt - mondta az egyik puhán, amint hosszas fészkelődés után megtalálta egyensúlyát a nyikorgó ágyban. - Lakás már van, most már csak valami jó boltot kellene csinálni.

- Holnap vasárnap van, holnap nem csinálunk semmit - felelte a társa, - holnapután reggel azonban...

- Holnapután reggel azonban eltemetnek mind a kettőtöket, ha rögtön be nem fogjátok a pofátokat, - üvöltötte Iván s ezzel a medvehanggal felébresztette még talán azokat is, akik körülöttünk a szomszéd szobákban aludtak. S hogy nyomatékot adjon szavainak, ki is ugrott mindjárt ágyából s meztelenül, ahogyan volt, öklét rázva rohant a két német felé.

- Jó, jó, kedves szobatárs, azért ne csináljon olyan lármát a szájával, - mondta az egyik német mutatóujját felemelve. - És ha bármikor dühbegurul, ne felejtse el, hogy nékem bűvös bicska van a zsebemben s latinul van ám azon a felírás. Ad usque finem: ez van belevésve. Tudja maga, hogy ez mit jelent? Azt jelenti: egész a tövéig... Jó lesz hát a temetéssel várni még egy kicsit.

Csend lett köröskörül, csak egy kakas kiáltott valahol a szomszédságban. Kint az udvaron hűvös szél indult s rejtelmesen imbolyogni kezdett a fák árnyéka a sárga hold fényében, mely egyenesen ide sütött az ágyamra. Éppen azon tünődtem, megkapom-e csakugyan a munkát az ácsoknál, mikor egyszerre halk, egyenletes kortyogás hallatszott - s ugyanakkor, szemben velem, furcsa árnyék jelent meg a falon. Olyan volt ez az árnykép, mint barbár harcos sziluettje, aki éppen egyenes kürtjét emeli szájához... Óvatosan arra felé fordítottam fejemet, ahol az új lakó feküdt. Lám: Ixel úr sem aludt: - fenn ült az ágyában s egy palackba kapaszkodva, lassan, elrévedve eresztette le az italt mozgó ádámcsutkája mögött. Arca mosolyban tündökölt: egyik kezével a palackot, másikkal - hogy le ne essék fejéről - hálósapkáját tartotta, miközben megfontoltan, kortyolva ivott. Cuppanva választotta le az üveget szájáról s mély, kielégült sóhajjal visszafeküdt a párnára.

- Itt van hát a bölcseség forrása, - gondoltam magamban. - Iszik a vén krampusz...

Reggel korán keltem, - aludt még mindenki a szobában, csak az Iván ágya volt üres. Igyekeztem mindjárt a vízvezetékhez, hogy zavartalanul megmosakodhassam. Alig volt még hajnal, de odakünn a folyosón már meztelen alakok járkáltak, vállravetett törülközővel, kimért mozdulattal, akár a gladiátorok. A folyosó vége felől pedig, abból a szobából, amelyikben Áron, a csonkakezű koporsókészítő lakott, bús, vontatott trombitaszó szárnyalt. Egyszerre felcsapódott az ajtó s furcsa menet kanyarodott ki rajta. Elől Áron haladt, trombitával a hibás kezében, mögötte tánclépésben a két svájci, Olaf, Silvio Rey, - az egész kompánia. Áron bevezette a csapatot sorra a szobákba s halk trombitaszóval felébresztette és csatlakozásra kényszerítette a legényeket.

Így csavarodtunk be a mi szobánkba is, ahol az egyik német és Anton Ixel még mindig az igazak álmát aludta. Karéjalakban felsorakoztunk a német ágya körül, a csonkakezű trombitás pedig kilépett az előtérbe s hangszerének egyik végét a szájához, másikat a gyanútlanul szunnyadó füléhez illesztve, panaszos tekintettel kezdett fújni egy altatót. A megtámadott egyelőre békésen pihegett, de arcán nemsokára kezdett látszani, hogy álma nyugtalanra fordul, - mintha felhő suhant volna át homlokán. Talán az utolsó ítéletről álmodott s az arkangyalok trombitája szólt most a fülében... Már félig ébren volt, - tünődött még egy ideig, - aztán hangosan elnevette magát. Ekkor aztán mi is harsányan kacagtunk.

Anton Ixel azonban csak aludt tovább. Mély lehetett álma s úgy látszik: nyomasztó, mert veríték gyöngyözött homlokán s néha bizonytalan, tétova mozdulatot tett a torka felé, mintha védekezni akarna valami ellen. De amikor Áron halk, vidám menüettet eresztett a fülébe: megnyugvás telepedett le az öreg arcára. Mozdulatlanul feküdt, pirosló, fénylő orcákkal, mint a panoptikumok viaszbábui.

- Hej, ez kialussza a földből a burgonyát! - kiáltott az orosz. - Ébredj, te szakállas cinege, hasadra süt a nap! - s kopogtatni kezdett Anton Ixel hasán.

De az alvó nem mozdult erre sem.

- Meghalt talán ez? - csóválta a fejét Mr. Bulrush és úgy hajolt az öreg fölé, akár egy igazi halottkém. Elővette kerek kis zsebtükrét s odatartotta a halász szája elé.

- A tükör homályos, a lehellet pedig borszagú, - fordult vissza felénk bosszúsan. - God damn! Ez az ember ivott és most úgy alszik, mint a hulla.

S bizonyságul az ágy alól elő is kerültek mindjárt a palackok. Az egyik még egészen teli volt, ezt adogattuk most sorba egymásnak.

- Várjatok csak, tudom én már, hogyan lehet ezt felébreszteni, - integetett az orosz titokzatosan, amikor rövidesen végeztünk a palackkal... Vette a trombitát s gömbalakúra fújva fel hatalmas pofáját, szörnyű gikszert reccsentett az alvó fülébe. Fel is ült az öreg egyszeribe, hirtelen mozdulattal, mint aki mellett a villám csapott le álmában.

- Megálljatok! - kiáltotta, amint felocsudott. - Engem a plébános küldött ide s ha elmondom neki, mit tettetek velem: kidobat titeket, úgy vigyázzatok!

- S ki küldte ezeket a borosüvegeket? - kérdezte kacagva Iván s mintha buzogányok lettek volna, forgatni kezdte ujjai között az üres palackokat.

- Gaz tolvajok ti! - hördült fel a halász. - Megyek Huber úrhoz és feljelentelek! - S kiugorva az ágyból, lázas sietséggel dobálta magára ruhadarabjait.

Áron az ajtóban eléje állott komoran.

- Megállj! Ha csakugyan Huber úrhoz akarsz menni, ajánlom neked, gondold meg kétszer is. Megittuk a borodat: - nem olyan nagy sor az. S nálunk nem szokás a tulajdonoshoz szaladni, ha baja van valakinek.

Anton Ixel félrelökte.

- Nemcsak Huber úrhoz megyek, a plébánosnál is panaszt teszek, - kiáltotta fenyegetően. - Kiraboltatok! Tönkretettetek!

- Fogjátok meg! - Falra vele! - rendelkezett Áron s az orosz duzzadó, ínas karjai megragadták az öreg derekát. Hiába kapálózott: kabátjának hajtásánál fogva, egy nagy kampós szögbe beakasztva, máris ott lógott magasan a falon.

- Igy ni! - mondta a hibáskezű. - Félóráig most lógni fogsz... Vagy van talán valaki, akinek ellenvetése van? - Nézett körül kihívó tekintettel.

Senki se mozdult, csak mi ketten, Kreiner meg én, ingattuk a fejünket rosszalón.

- Gyámoltalan, ártalmatlan ember ez, engedd inkább szabadon.

- Nem engedem szabadon, - felelte pattogva, szigorú hangon, mint egy kapitány. - Közhatározattal harminc percig lógni fog... Úgy vigyázz - intett felém, - hogy senki le ne vegye. Mert huszonötöt, keményet, illesztünk a fenekére annak, aki leakasztja a falról ezt a szakállas, izgága csontvázat... Neked pedig azt ajánlom, öreg, ne nagyon mozgolódj: nagyot nyekken ám az, aki magasról esik.

Anton Ixel elhúzta a száját.

- Amilyen az ember, olyan a beszéde is, - mondta megvetőn. - Nyomorék testből hitvány szó ered.

- Halljuk az apostolt! - kiáltotta Áron és gonosz fény villant át a szemén.

- Halljuk! Halljuk! - ingerkedett Iván is, de Anton Ixel köpése pontosan a feje tetején találta. Az orosz elbődült, aztán lerántotta papucsát és hozzávágta az öreghez. Felbuzdulva a példán, a többiek is sorra célbavették a halász rángatózó testét a falon. A két svájci szedegette fel s vitte vissza a papucsokat röhögve.

Az uccáról ekkor tompa dobszó, csörgő hangszerek zenéje hallatszott. - Karnevál! Karnevál! Jönnek az Ördög Hadnagyai! - bömbölte Iván s az egész társaság kirohant.

De nem az Ördög Hadnagyai voltak: csak egy csoport fehérre festett arcú, külvárosi néger vonult arra, vonagló tagokkal, félig meztelenül, rekedten énekelve. A csapat élén két fiatal férfi a samba-t járta, a feketék híres farsangi táncát. Mintha egészen átszellemültek volna: ég felé emelt arccal, lehúnyt szemmel, jajongva táncolták körül a menetet s amikor találkoztak, összeérintették a hasukat; rugalmas, fénylő testük szinte gőzölgött az ugrándozástól. A menet végén pedig ringó csípőjű mulatt lányok haladtak, akik a tánc hevében már megoldották ruhájuk vállpántjait...

Amikor, néhány perccel később, visszamentem a szobába, hogy az öreget kiszabadítsam kínos helyzetéből: Anton Ixelt már a földön találtam. A fal tövében ült, összekuporodva, hajlongva a fájdalomtól és keservesen jajgatott:

- Nézd a kabátom! Egészen tönkrement! Ezt megkeserülitek!

De nemcsak a kabátja, az inge is elszakadt, miközben leesett - s a tarkóján csúnya, véraláfutásos daganat éktelenkedett. - Na, - gondoltam, - lesz itt nemulass!

Segíteni akartam neki, de félretolt s a maga erejéből, a bútorokba kapaszkodva, roskadozó lábbal ment az ágy felé. Vékony vászonnadrágja alatt, amint rásütött a nap, látni lehetett mezítelen, ijesztően sovány lábszárait.

Úgy esett le az ágyra, mint aki soha nem akar onnan többé felkelni. Nagyon megszántam őt, amint fakó arccal, mozdulatlanul feküdt. Félig nyitott száján ijedt kiáltások buggyantak ki néha, aztán hirtelen mint a metszett nyakú csirke, vergődni kezdett a szenvedéstől.

Vizet hoztam neki, lemostam a sebét s a mellét is megdörgöltem ecetes ruhával. Ettől mintha megnyugodott volna. Amint kezemet gyengéden a hátára tettem, úgy látszik: meghatotta őt ez a meleg mozdulat, mert egyszerre könnyek kezdtek szivárogni kékes-lila, eres szemhéjja mögül.

- Azt hiszem, fiam, - támaszkodott fel az ágyban s felém fordította világos, mélykék szemét, - azt hiszem: te jobb vagy, mint a többiek... Mondd, miért bántanak ezek engem? Öreg ember vagyok, nem akarok én már semmi mást, csak egy kis helyet...

- Ne félj, én melletted leszek, - szorítottam meg a kezét biztatón.

- Két méter hosszú, egy méter széles, - folytatta síró hangon, - én már csak ekkora helyet akarok, ekkorára zsugorodott össze számomra mind az öt világrész... Európa! Ázsia! Afrika! Amerika! Ausztrália! ... Érted te ezt?

- Értem, - válaszoltam és lehajtottam a fejemet.

Mit értesz te? - kiáltotta panaszosan. - Hát értheti ezt egyáltalában egy fiatal?

- Egyszer a fiatalok is öregek lesznek, - vígasztaltam bátortalanul.

De Anton Ixel csal legyintett s kimerülten lehúnyta a szemét. Lassanként meglazultak az állkapcsai s szigorú arca megenyhült. Amint ott hevert előttem, mellén a kis vaskereszttel, melyet állandóan a nyakába akasztva hordott: arra gondoltam: - így fog feküdni majd egyszer, ha meghal, a koporsóban is...

Másnap éppen a közös vacsorát főzte nekünk az Iván, amikor bejött Huber úr.

- Ha még egyszer csak egy ujjal is hozzányultok ehhez az emberhez, - mutatott az ágy szélén üldögélő Anton Ixel felé, - úgy kirittyentlek innen titeket, hogy még az unokátok is megemlegeti!... Pimasz! - ordította s bevágta az ajtót maga után.

Sápadtan néztünk össze, nem is beszéltünk akkor vacsora alatt. Iván is szótlanul mosogatta az edényeket. De egyszerre felugrott, mintha bomba dobta volna fel s óriás öklével olyat ütött az asztalra, hogy táncolni kezdtek a tányérok és a poharak.

Azelőtt nem volt köztünk áruló! - kiáltotta az öreg felé. - Majd én kifüstöllek innen téged, te halgiliszta!

Anton Ixel nem felelt neki s így elkerültük akkor este a háborúskodást...

Néhány nappal később volt Huberné születésnapja s erre az alkalomra úgy felmosták, olyan fényesre tisztították a Heim szobáit, hogy szinte kínos volt bennük a közlekedés. Ragyogott minden, mint egy portugál tábornok csizmája. A kertben színes villanykörtéket és girlandokat akasztottak fel a fák ágaira, fent az első emeleten, az ebédlőben pedig tiszta abroszok kerültek az asztalokra: vendégeket várt Huber úr.

Meg is mondták nekünk, hogy eszerint viselkedjünk az ünnepség alatt, ehhez igazítsuk szavunkat és mozdulatunkat, - mert aki vét a rendelkezések ellen: kirepül a Heimből azonnal.

S éppen egy ilyen napon kellett a botránynak megtörténnie!

Amikor én hazaértem, Anton Ixel és az orosz ott állt már berzenkedve a szoba közepén.

- Ez a hal büdös, határozottan állítom! - kiáltotta Iván. - Szagold csak meg, magyar, mit hozott ez itt!

- Én pedig azt állítom, - emelte fel az ujját Anton Ixel, - hogy ez a pisztráng nem büdös. Két órával ezelőtt fogtam, két óra alatt nem romlik meg semmiféle hal.

Én is éreztem a szobában valami szagot, tagadhatatlanul, de hogy ez valóban a fűzfavesszőre akasztott halból terjengett-e: azt biztosan nem tudtam megállapítani.

- Majd küldök én másokat is, mondják meg azok, van-e itt hullaszag, - vigyorgott kajánul Iván és kiment csoszogva.

- Mi történt itt megint? - kérdeztem az öregtől, de ő csak legyintett. Aztán odament a halhoz és szipogva megszagolta többször is egymásután.

- Nincsen szaga, - fordult vissza felém megnyugtatón. - Nem tudom: mit akar tőlem ez az ember...

De lompos léptekkel sorra jöttek a heimbeliek és beszagoltak a szobába. - Büdös van itt! - mondták és kifordultak megint. Oszkár is bejött, a szikár, csontos takarítólegény, akit mi vérebnek hívtunk egymás között. Ő szokta ugyanis kidobni azokat, akik a bért nem tudták megfizetni; - mondják, hogy egyszer bele is harapott a lábikrájába egy uruguayinak. - Huha! - állt meg ez is ajtóban s undora jeléül akkorát köpött, hogy a nyál, mint hosszú, vastag kötél, úgy jött ki a szájából.... Utoljára Áron érkezett; káröröm villogott a szemében. - Gyertek csak fel, lehet már érezni az emeleten is! - kiáltotta és jeleket váltott társaival.

Felmentem az emeletre, velem jött Anton Ixel is.

Áron nem hazudott: mintha láthatatlan vezetéken futott volna szét, már fenn a folyosón is érezhetővé vált a bűz s amikor benéztünk az étterembe, rémülten láttuk, hogy Huber úr vendégei is fészkelődni kezdenek, fel-felemelik fejüket, szipákolnak, huzogatják a szájuk szélét s ugyancsak fintorgatják az orrukat.

- Nem értem, - siránkozott Anton Ixel és kétségbeesetten tárta szét a karjait.

- Baj lesz itt, - gondoltam sötéten, mert amint megint lefelé mentünk: most már féremagyarázhatatlanul, egyre nyugtalanítóbban terjengett a szag. Még az uccán a járókelők is meggyorsították lépteiket, amint elhaladtak a ház előtt.

- Félre, félre, jön a büdösbőr-kereskedő! Görény van az ágy alatt! - ilyen kiáltások hallatszottak s az emberek elhúzódtak, amint Anton Ixel a közelükbe ért.

De aztán egyszerre megtorpantak s befalták a szót, Mint ahogyan a gyorsvonat dübörög át jelentéktelen vidéki állomásokon, dühösen szórva jobbra-balra a kavicsokat: úgy lökte őket kétfelé, úgy robogott be a szobába Huber úr.

- Ki mocskolta be az egész épületet? - bőgte s nehéz átkai, mint a dárdák, úgy repültek felénk.

- Anton Ixel büdös halat hozott, - magyarázta Ivan s gonoszságtól mámoros szeme csillogott.

- Nem igaz, két órával ezelőtt fogtam, - tiltakozott az öreg.

Huber úr odalépett a fogason lógó fűzfavesszőhöz, megszagolta a halat, aztán úgy vágta ki az ablakon, hogy csak repült át az ucca másik oldalára.

- Szedd a cókmókot és takarodj innen! - rivalt rá az ijedt halászra. - Majd adok én neked: megszégyeníteni, megcsúfolni engem a vendégeim előtt.

Anton Ixel csak a szemével mérte meg az ítélet súlyát. Egy pillanatig úgy állt ott, mint út szélén a sovány, ágtalan fa, mely görcsösen kapaszkodik az anyaföldbe gyökereivel. Aztán lassan összeszedte holmiját. Hátizsákjába rakta az üres palackokat és pléhdobozokat s a megsárgult ujságokat is, - horgászóbotját a kezébe vette. Az ajtóban még visszafordult, de nem szólt semmit, csak fájdalmas, szemrehányó tekintetét küldte felém. Egész szomorú, vissza nem fordítható élete benne volt ebben a csüggedt tekintetben. Aztán kiment.

- Nyissátok ki az összes ablakokat! Csináljatok kereszthuzatot! Piha, micsoda népség! - s még akkor is szitkozódott Huber úr, amikor már ment a lépcsőn, vissza a vendégeihez. Nem maradt aznap este rajtunk egy szál becsület...

Tíz óra felé, amikor már minden lecsöndesedett, az orosz odament a szekrényhez és kivett belőle egy jókora tengeri pisztrángot.

- Ma pisztrángot eszünk vacsorára, - mondta hunyorogva. - De nem büdöset ám! Alig két órával ezelőtt fogtam, két óra alatt nem romlik meg semmiféle hal, - utánozta Anton Ixel hangját s az ujját is úgy emelte fel, mint ahogyan a vita hevében az öreg tette. - Én is tudok ám halászni! - nézett rám jelentőségteljesen.

- Te soha nem szoktál halászni... Iván! - kiáltottam elszörnyülködve, mert mocsárszínű szeméből kiolvastam, megértettem egy pillanat alatt, mi történt itt délután. - Romlott halat tartogattál a szekrényben s amíg mi felmentünk az emeletre, te elcserélted az öreg halát, Iván!

Röhögni kezdett, nagy fejét az ég felé emelve.

Letisztította a pikkelyeket, ácsbaltával feldarabolta, meghintette sóval s aztán főzni kezdte a halat.

- Egyél, magyar, nagyon finom ez! - kínált, amikor kirakta a tányérra a haldarabokat.

De én a fejemet ráztam. Nem kell a pisztráng nekem.

Mélyes sóhajtott s leült az asztal elé. Aztán nem hallatszott más, csak félelmetes állkapcsainak ropogása.