Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 3. szám
Kisázsiai tanulmányutam előzményei ezek. A török hivatalos körök Hindemith útbaigazításával és tanácsai alapján másfél évvel ezelőtt megkezdték városi zenekultúrájuknak megszervezését, európai mintára. Azonban a török népzenéből kialakítandó tulajdonképpeni török nemzeti zene kifejlesztése ügyében nem volt megfelelő tanácsadójuk; nem volt, aki népzenei gyüjtésre vonatkozó útbaigazításokat adjon nekik.
Fölmerült tehát az a terv, hogy Törökország egyetlen politikai pártjának, a Halkevinak ankarai osztálya engem meghívjon. Ha nem csalódom, ez a gondolat Rásonyi Lászlótól, az ankarai egyetem magyar nyelvet előadó professzorától származik; ő nagy szószólója a török-magyar kulturális kapcsolatok minél erősebbre fűzésének: nem sajnált semmi fáradságot, hogy ez a terv minél előbb és minél tökéletesebben megvalósuljon.
A meghívás értelmében Ankarában három előadást kértek tőlem zenefolklore-ral kapcsolatos kérdésekről, továbbá közreműködésemet egy magyar műsorú zenekari hangversenyen. Ráadásul pedig két gyüjtőút megrendezését ígérték, hogy a Magyar Tudományos Akadémia számára a magammal vitt hengerekre anatóliai török népzenét vehessek fel. Magától értetődik, hogy ezt az ajánlatot kész örömmel fogadtam el.
Utamat Istambulban megszakítottam, hogy az ottani városi zenekonzervatórium népzenei lemezgyüjteményét legalább futólag átnézhessem és így képet nyerhessek arról, mi minden történt eddig Törökországban a népzenekutatás terén. Kiderült, hogy a felvételek technikai szempontból kifogástalanok: Istambul városának megbízásából a Columbia és His Master's Voice készítette ezt a 65 dupla lemezt, odahozatott, nagyrészt parasztemberek előadását véve föl. 1930 óta dolgoztak ezen a sorozaton: kb. 130 dallamot vettek fel. Soknak bizony ez nem mondható, de még mindig több, mint a mi 4 lemezből álló szerény magyar gyüjteményünk.
Nagyobb hibája a sorozatnak, hogy az anyag kiválasztása nem történt és nem is történhetett eléggé tervszerűen. Hiszen helyszíni (falvakban történő) gyüjtés hiányában nem is tudhatta senki, mit kellene
Ankarába érve első dolgom a felolvasásoknak és a hangversenynek megtartása volt, ami kb. egy hetet vett igénybe; a népzenei gyüjtésre csak ezután került sor.
Az első, öt napra tervezett gyüjtőút betegségem miatt el kellett, hogy maradjon; de a másodiknak megvalósítását, felolvasásaim és a hangverseny megtartása után, szerencsére semmi sem akadályozta.
A kirándulás technikai megoldása ez volt: a Halkevi megbízásából Ahmed Adnan bej zeneszerző kísért el; az ő feladata az énekesek faggatása és vallatása, továbbá a szövegek lejegyzése volt. Kívüle még a török közoktatásügyi minisztérium megbízásából az ankarai konzervatórium két zeneszerző tanára: Necil Kâzim bej és Ulvi Cemal bej szintén velünk jött, hogy lássa, miként is történik helyszíni népzenei gyüjtés. A kiszemelt vidék Halkevi fiókjait a központ utasította, tegyenek meg minden lehetőt segítségünkre, szállásoljanak el, gondoskodjanak autókról, szekerekről, egyszóval érjék el amennyire csak lehetséges, hogy utunk minél kevesebb zökkenővel történhessék meg. Csakugyan mindenütt oly szeretetteljes gondoskodásban volt részünk, hogy igazán csak meghatottsággal gondolhatok vissza erre a kirándulásra. Pedig szorongó szívvel indultam útnak, mert török kísérőim nem sok jóval biztattak: azt mondták, bizony hetekig kell a parasztokkal barátkozni, míg végre éneklésre birja őket az ember, stb., stb. De most látom csak, hogy még meg sem mondtam, hova vezetett utunk. Tehát: Dél-Anatóliába mentünk, a sziriai határ közvetlen közelébe, még pedig azért, mert arrafelé van a yürüköknek téli tanyája.
A yürükök nomád török törzsek, télen lent tanyáznak délen az alföldnek nevezett hegyes-dombos vidéken, nyáron pedig a Taurusz magas helyeire vonulnak föl. Feltételeztük, hogy ilyen ősi életmódot folytató emberek jól megőrizhettek mindenféle zenei ősiséget is; ezért szemeltük ki az ő területüket az első rendszeres török népdalgyüjtés számára.
Adana városa volt a központ, első két nap itt dolgoztunk, elég szép eredménnyel, a falvakból beterelt énekesekkel. Ez ugyan nem egészen felel meg a népdalgyüjtés szabályainak, amelyek szerint magukban a falvakban kell a kutatónak dolgoznia. De
Harmadik nap Mersin nevü kis tengerparti városkába mentünk, de bizony itt nem volt kielégítő az eredmény. Némileg kárpótolt azonban mindenféle más különösség: t. i. ez már valóságos szubtrópusi vidék, ahol ottlétemkor, november végén augusztusvégi meleg idő volt, ahol megterem a datolya és cukornád, ahol borsfák, virágzó és gyümölcstermő banánfák alatt sétáltunk, ahol soha nulla alá nem süllyed a hőmérséklet.
A negyedik napon végre eredeti tervünknek megfelelően a yürükök vidékére mentünk, kb. 80 km-nyire még tovább keletre Adanától, még pedig legelőször Osmaniye nevű nagyobb faluba. Osmaniye és néhány szomszéd falu népe az «Ulas»-nevű törzshöz tartozik, ez a törzs azonban már 70 évvel ezelőtt valamilyen okból kénytelen volt letelepedni.
Délután 2-kor érkeztünk Osmaniyebe; 4-kor már kivonultunk egy parasztház udvarára. Magamban nagyon örvendeztem: végre helyszíni gyüjtés, végre egyszer parasztházba megyünk! A ház gazdája, a 70 éves Ali Bekir oglu Bekir nagyon barátságosan fogadott. Mikor kora iránt érdeklődtünk, büszkén mesélte nekem
«Kurt pa
Akil yetmez bu düzene...»
Alig hittem füleimnek: uramfia, hiszen ez mintha egy régi magyar dallamnak változata volna. Örömömben mindjárt két teljes hengerre vettem föl az öreg Bekirnek énekét és játékát. (1. példa. A 2. példa ennek a török dallamnak magyar variánsát mutatja be Kodály gyüjtéséből, Hontfüzesgyarmatról.)
Közben lement a nap
Másnap jó messzire, még most is nomád életet élő törzsekhez akartunk elmenni, de egy váratlan felhőszakadás meghiusította tervünk végrehajtását: akkora sár lett az utakon, hogy a nem tudom honnan kerített egészen szép autóval nem volt tanácsos megkockáztatni az utat. Ezért, sok huza-vona után, csak egy közeli faluba,
Én kijelentettem, hogy addig meg sem kezdem a munkát, míg nem hoznak nekem asszonyénekest.
Minden várakozásom ellenére aránylag elég hamar kerítettek is egy asszonyt, de bizony nem volt benne köszönet. Két értéktelen dallamot énekelt, azt is elnagyoltan, bizonytalanul, úgyhogy föl sem vettem az énekét. Aztán egy kis fiúval bajlódtunk kb. d. u . négyig, fölvettem tőle két-három dallamot. Aztán pedig
Hét-nyolc versszak elhangzása után ismét megszólalt a zene, de már másfajta táncdallammal, aztán szünetként ismét egy táncközi szólóének következett, ugyanúgy, mint előbb. Így folyt le, ilyen muzsika és ének váltakozással a rögtönzött táncmulatság. Hanem bizony volt mit szégyenkeznem szegényes és gyarló fonográfgépem miatt: hiszen ilyen jelenetek megörtökítésére még a legjobb gramofónfelvevő sem elég: ilyesmit igazán csak hangosfilmmel szabadna fölvenni!
Hála a volt çardaki képviselőnek, szép eredményt értünk el
Másnp megint az eső zavarta meg tervünket. Hosszas tanácskozás és rövid, de viszontagságos autózás után Toprakkale helységbe értünk, ott szekeret fogadtunk és tűrhető úton végre egyszer igazi nomádokhoz, sátortáborba mentünk. Déltájban érkeztünk oda, de hamarosan láttuk, nemigen lesz itt mit gyüjtenünk. A férfiak távol voltak; az asszonyok ugyan otthon voltak, de arról szó sem lehetett, hogy férjük engedélye nélkül énekre nyissák szájukat. Lézengett ott egy legalább 80 évesnek látszó mezítlábas öreg ember is, de az nem volt hajlandó énekelni. Végre egy ebédre hazaérkezett 11 esztendős bojtár, a kis Ozmán mentett meg a teljes sikertelenségtől. Felvettem tőle szabad ég alatt, ragyogó napfényben egy elég érdekes dallamot; aztán a sátor elé terített matrácokon megebédeltünk és tovább mentünk egy távolabbi nomádtáborba. Szekerünk átgázolt kisebb-nagyobb folyóvizeken, az út egyre kövesebb lett, végre egyáltalában elfogyott alattunk: sziklás hegyoldalon döcögtünk tovább, egyre tovább és tovább, a rázós parasztszekéren. Ha nem lettek volna velünk szerszámaink, akkor ez még hagyján. De így, a fonográfot, hengeres dobozokat ölünkben tartva, folytonosan értük aggódva, bizony nem volt valami gyönyörűségesnek mondható ez az utazás. Végül is megelégeltük a dolgot, leszálltunk, ki hátán, ki kezében víve valamit a törékeny holmikból. Öt óra tájt, alkonyatkor érkeztünk végre a Tecirli nevezetű törzs téli tanyájára. Ez ugyan nomád törzs, de téli szállásán sajnos már nem sátrakban, hanem agyaggal bevont sövényből szerkesztett vityillókban lakik. A legtekintélyesebb gazdához mentünk, akit különben egyik vezetőnk már régóta ismer. Ez a gazda nagyon barátságosan fogadott, illemtudó tapintattal nem is kérdezősködve jövetelünk céljáról, furcsa szerszámainkról. Beléptünk egy teljesen sötét, ablaktalan helyiségbe; a falak mentén matrácfélék voltak sorba terítve, a szoba közepén tűzhely. Ottani szokás szerint levetvén cipőnket, lekucorodtunk török módra a matrácokon, a házbeliek pedig rőzsetüzet raktak. Kémény nem volt, ablak nem volt, tehát néhány másodperc alatt olyan könnyfacsaró füsttel lett tele a szoba, mint annak a rendje. Ha előző estén dobhártyánk részesült kíméletlen támadásban, akkor most viszont szemünk: variatio delectat
Lassankint megtelt a szoba szomszédokkal és megindult a barátságos beszélgetés. Ez eltartott egészen 7-ig este; addig vezetőnk nem is merte még csak meg sem pendíteni jövetelünk célját. Én már tűkön ültem
A tecirli nomádoknál fejeztem be gyüjtőutamat. Szándékom az volt, hogy «minta» gyüjtőutat rendezzek és ezt követendő példaként állítsam az engem kísérő török urak elé. Sajnálattal kell bevallanom, hogy teljesen mintaszerű teljesítményt nem sikerült elérnem. Egyik hiba mindjárt kezdetben történt, igaz, hogy külső kényszerítő okok következtében: amint már említettem, az első három napon nem mehettünk a helyszínére, falvakba. Másik hibája ennek a gyüjtésnek, hogy nem sikerült a dallamokra vonatkozó adatokat (mikor, kik, hol szokták énekelni, kitől tudják) pontos részletességgel megszerezni. Sőt ami adatot kaptunk, az sem megbízható: sokszor ellentmondók az adatok. Ennek a hiánynak részben az idő rövidsége az oka (pontosabb adatok megszerzésének lehetőségéért újabb dallamok gyüjtéséről kellett volna lemondani), részben az a körülmény, hogy csupán tolmács segítségével, tehát meglehetősen nehézkes eljárással, faggathattam az énekeseket. Sajátságos, hogy semmikép sem sikerült kideríteni, szoktak-e és ha igen, mikor, többen vagy sokan
Legfontosabb az, hogy a bejárt kb. 80 km. átmérőjű területen egy bizonyos jellegzetes dallamtípust találtam. A 90 dallamnyi gyüjtött anyagból kb. 20 tartozik ebbe a típusba. Ennek a dallamtípusnak szerkezete meglepő rokonságot mutat a régi magyar dallamoknak ú. n. ereszkedő szerkezetével. Vagyis: a dallamot a legmagasabb hanggal kezdik, aztán egyre süllyednek; a dallam legmélyebb hangjára csak a dallam végefelé szállnak le. Ezek a dallamok abban különböznek a régi magyar dallamoktól, hogy legtöbbnyire a felső decima körül kezdődnek, holott a magyar dallamok a felső oktáva körül. Záróhangjuk egyúttal a dallam legmélyebb hangja is (holott a magyar dallamokban gyakori a záróhang alatt levő nagy másod érintése). Egyrészük erősebben, és
A többi 70 dallam nem egységes jellegű; egyrészükben a magyar anyagból ismert úgynevezett «változó pontozott» ritmust találtam. Hogy a változás szöveghez való alkalmazkodás-e és mennyiben, vagy sem, azt csak alapos vizsgálat döntheti el. Még Ankarában alkalmam volt egy 13 éves középanatóliai cselédlánytól is 6 dallamot gyüjteni; feltűnő, hogy ebből a 6-ból kettőnek szerkezete és karaktere szintén bizonyos magyar ú. n. 11-es dallamra emlékeztet.
A törököknél mindenütt ismertek az ú. n. «esőtkérő» dalok; ezek szövegileg is, dallamilag is teljesen megfelelnek a délszlávoknál és románoknál közismert hasonló célú «dodola» vagy «paparuda» daloknak (dallamaik olyasfélék, mint a magyar, tót, sőt egyes nyugateurópai népek gyermekmondókáinak, gyermekjátékainak dallamai).
Sajátságos, hogy az a bizonyos bővített-másodlépéses, keleties (arabos?) jellegű hangsor, amely pedig annyira elterjedt az egész Balkánon, teljesen ismeretlen az adana-vidéki török falvakban. Ha nem a törököktől, akkor ugyan honnan, kiktől kerülhetett ez a hangsorféleség a Balkánra?
Hasonlóképpen az ú. n. hora lunga-szerű dallamoknak sem láttam sehol semmi nyomát; ellenben kiderült, hogy az ú. n. bolgár ritmusféleségek több helyen, így pl. a Fekete tenger mellékének keleti részén, sőt Adana vidékén is többé-kevésbbé ismertek.
A mai Törökország területe majdnem másfélszer akkora, mint Németországé, lakóinak száma kb. 17 millió. Ekkora területről 90 dallam bizony édes kevés ahhoz, hogy belőle végleges következtetéseket vonhassunk le. Azonban az a tény, hogy már ennek a kevés anyagnak is több mint 20%-a határozottan összefüggésbe hozható a régi magyar anyaggal, arra a reményre jogosít, hogy még sokkal több egyezést fogunk felfedezhetni, ha már legalább ezrekre menő rendszeresen gyüjtött anyag lesz egybehordva. Nyilvánvaló, hogy ez az egyezés nem véletlen egyezés. Hiszen a jugoszlávoknál, az északi és nyugati szlávoknál, a görögöknél ilyen dallamoknak nyoma sincs; még a bolgároknál is csak szórványosan találhatók. Ha tekintetbe vesszük, hogy ilyen szerkezetű dallamok nagy elterjedésben eddig csakis a magyaroknál, az Erdélyben levő mezőségi és a moldvai csángók körüli románoknál, továbbá a cseremiszeknél és északi török népeknél ismeretesek, akkor egyre bizonyosabbnak látszik, hogy ezek egy régi ezer év előtti török zenei stílus maradványai.
Nem mulaszthatom el, hogy leghálásabb köszönetemet ne fejezzem ki mindazoknak, akik ezt a gyüjtőutamat lehetővé tették. Így elsősorban a Halkevi ankarai vezetőségének, nevezetesen Ferid Celal bejnek, aki a legnagyobb gondossággal szervezte meg az egész kirándulást, azután a Halkevi adanai vezetőinek és az adanai múzeum igazgatójának, Ali Riza bejnek, aki fáradhatatlan buzgalommal járta be velem a yürükök vidékét és igyekezett utamból minden nehézséget elhárítani; továbbá hűséges kísérőmnek, kitartó munkatársamnak és tolmácsomnak, Ahmed Adnan bejnek; végezetül pedig Máriássy Zoltán őnagyméltóságának, ankarai követünknek, aki ankarai tartózkodásom idején mindenben a legkészségesebben kezemre járt.
Az ankarai kultuszminisztérium osztályigazgatójával Cevad bejjel többször meghánytuk-vetettük a jövőben tennivalókat. Ezek a beszélgetések nyilvánvalóvá tették, hogy a török kormánynak eltökélt szándéka a török népzenei kutatások mielőbbi megindítása. Azzal a kívánsággal fejezem be beszámolómat: bárcsak ragaszkodnék ehhez a szándékhoz; bárcsak minél hamarabb megindulna Törökországban ezen a téren a rendszeres munka, épp úgy a magyar és török, mint a nemzetközi keleteurópai népdalkutatás hasznára és üdvére!