Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 2. szám · / · FIGYELŐ · / · SOMLYÓ ZOLTÁN

Szegi Pál: IRGALOM
Pap Károly novellái - Athenaeum

Irgalom címmel legzordabb, legirgalmatlanabb novelláit foglalta kötetbe Pap Károly. Kisérteties és kegyetlen értelmetlenségeit érte tetten a léleknek, s amit látott, egyszerű, szinte gyermeki szókimondással tárja elénk. Régibb írásainak színes mese-káprázatát, biblikus pátoszát kemény, majdnem kopár mondatok katonás szigorúsága váltja most fel.

Milyen ünnepietlen komolysággal is tud beszélni ez a máskor édesen zengő, magasztosan ünnepélyes író! Mint valami tárgyalás anyagát adja elő, terjeszti elénk mondanivalóit, hogy elfogulatlanul ítéljenek azok, akik a bírói tisztre vállalkozni mernek. Ő nem vállalkozik. Nem tesz igazságot, mert nem is lát igazságot. Egy kicsit mindenkinek igaza van. Az igazságnak ezt a kettős riadalmát éli át.

Egy gyerek nem akarja megcsókolni nagyapját, akit először lát. Nem akarja megcsókolni, mert a vén, szakállas zsidó nagyon csunya. Meg is mondja neki, minden kertelés nélkül. Éreznünk kell, hogy igaza van a gyereknek. De igaza van az öreg szakállasnak is, aki azt érzi, hogy unokájától jár neki az a csók. Semmi több, de az a csók igen, valami homályos, ősi erejű emberi jogon: jár. Az ő igazsága is elementáris erejű és rejtelmes, épp úgy, mint a gyereké. A két igazságnak egy pillanatban egymás felé hajló hiperbolája soha se fog találkozni egymással a titokzatos végtelenben.

Csupa misztikus brutalitás ez a novella, épp úgy, mint a kötetnek mintegy felét kitevő novellák, melyek mind ugyanerről a gyerekről szólnak. A gyermeki lélek a maga ajándékba kapott kis mesevilága felől fordul a valóságos, hétköznapi világ felé- A meséket már felfogta, de az életet még nem s egy gyermekes, következetesen zárt világ igazságainak kegyetlen igazságtalanságával ítéli meg a felnőttek valóságát. Eleven mitoszként hordozza még önmagában a mesék életformáló, csodálatos, irreális következetességét. Harcba száll a meséiért (Pl. A csalogány c. novellában.) Nem mond le az érthetetlen és titokzatos dolgokról, melyet a «felnőttek» se tudnak megmagyarázni. Mi a titka a Holdnak, a Tűznek, vagy a Vérnek? Bennük, a felnőttekben is, csak valami bizonytalan, ősemberi rettegés szól ezekről a titkokról, de a gyermeki vakmerőség közelebb akar jutni a rejtelemhez. Az embertelenül bátor tudatlanság jellemzi Pap Károly gyerekhősét. A gyerek se tudja, mit akar, de még nem tudja azt se, hogy vannak dolgok, miket még akarni se szabad. Szomjas és embertelen türelmetlenséggel ragaszkodik ahhoz, hogy az érthetetlen dolgok megvilágosodjanak előtte. Tetemrehívja őket, vakmerően és diadalittasan érzi, hogy egy titokzatos percben senki se tud felelni néki: az apja elhallgat, az anyja pedig sírvafakad. Ezek tiltsanak meg hát neki valamit? Dacosan ragaszkodik mindenhez, amit nem szabad, hiszen a tilos dolgok közelebb vannak a titkok rejtelmes világához. Embertelenné és gonosszá lesz ebben a türelmetlenségben. Megcibálja a szomszédék beteg kislányának a haját, elzsarolja testvérei játékát. Mélységes undorral kellett néznem sokszor ezt a kisértetiesen valóságos gyerekfigurát, szerettem volna a felnőttek nevében párszor egyszerűen jól felpofozni is, de éreztem, hogy valami sötét igazság mégis van mindabban, amit tesz. Az égen úszó holdat éppúgy leszidja, mint a mesét nem tudó cselédet. Így kezdődik egyik novellája:

«A hold besütött rám, ahogy kis ágyamban aludtam... De semmit sem akart mutatni nekem Mindig csak ugyanaz maradt: egy aranytányér, aranylepény. Ez dacossá tett és rászóltam: - Mit bámulsz, ha nincs benned semmi? - - - Még csak egy grimaszt se tudsz. Azért se törődöm veled.»

Mi van ezekben a novellákban? Valami titok tettenérésének ádáz újra és újra megkísértése. Szemléltető módon az olvasó elé villan egy-egy percben, hogy hogyan születhetett meg kezdetben a mese, milyen ősi vágyakozások keltették életre a mitoszokat, milyen kíváncsiság nem hagyta aludni az ősembert, míg valami színes szamárságot nem eszelt ki például arról, hogy mit akar tőlönk az égen villogó hold? A léleknek ősi gesztusait példázzák ezek a novellák. A példákért le kellett szállni a gyermeklélek sötét mélységeibe.

A csodával viaskodnak, bibelődnek Pap Károly hősei. Ha nem is mind gyerekek, de valamennyien gyermekien egyűgyű lelkek.

Egyik legszebb írásának, a Fent a Priaforán c. novellának katona hőse is egy gyermeki, egyűgyű igazságot védelmez, az élet felnőtt igazságával szemben. A bosnyák katonának egy nehéz, éjszakai hegyi úton elpusztul a lova. A saját lova volt, úgy szerette, mint embertársát. Talán még jobban. Könyörgött is sokszor Allahhoz, adjon lelket az ő lovának, hogy úgy halhasson meg az is, mint egy igazhitű. A bosnyák azt hiszi, hogy Allah meg is hallgatta kérését. Úgy szeretné eltemetni tehát az elesett lovat, ahogy igazhitűhöz illik. De nem lehet. A hegyi úton nem csak a bosnyák meg a lova vonszolta fölfelé az ágyúcsöveket, hanem egy egész sereg más ember is küszködött velük fölfelé. Ezek nem voltak mohamedánok, de kimerültek voltak és éhesek, tehát nem mondtak le a «bolond» bosnyák lovának húsáról. Hús van, éhesek vagyunk, a húst meg kell enni. Felnőttek állnak szemben a bosnyák gyerek-álmával. Mind a két félnek igaza van; az egyiket a naiv hit vak ereje élteti, a másikét a reális szükség. Mind a kettő egyformán könyörtelen s feloldozhatatlan köztük az ellentét. Az egyiknek össze kell omlania.

Lelki földrengések riasztó pillanatait bűvöli elénk Pap Károly. Mitikus titkokat hajszol most is, az élet apró képeiben épp úgy, mint nagy bibliai vízióiban. Az egészen soha föl nem deríthető titokzatosság nyügözi le képzeletét, novelláiban is, valami, ami a novellák mögött lappang. Most csak közelebb lépett a mai élethez, a mindennapoknak külső burkát is, úgy érezte, meg kell érintenie. Nem elég a mélység rejtett zenéjét, mítikus kábulatát felidézni a szavak, képek mesebüvöletével. Arccal kell fordulni a Valóság felé is, nem elég meghódítani a lelket, meg kell hódítani a testet is. Mert a valóságnak is iszonyú és az ember számára megkerülhetetlen «az ő igazsága». Egy régebbi írásában ezt mondta: «Jól van, legyen ezután az álom szerint. Hátha több benne az értelem s vígasztalás, mint abban, mit nyitott szemmel láttam». Most mégis az ébrenlét szigorú világa felé fordul. Kegyetlen dolog lehet számára, de érezni kellett, hogy kötelező. Az álmot csodálatos módon meg tudta már hódítani: lelkében újra életre varázsolta a Biblia komor tündérmeséjét, s emellett még a káprázatok gazdag, megfoghatatlan világát. Új novelláskönyvében is van két írás, melyet a színes képzelet lelkendező gazdagságának lírai áradása emel és old fel az élet bilincseiből. (A Muzsika és Jesuka címűek.) Jó példák az összehasonlításra.

Egy beteg lélekben az egész élet muzsikává torzul. Nem lát, nem él belőle semmit, csak a muzsikát. S egy percre az író is szinte beletéved a legendába, a gazdag, szép álomba, melyet maga se ért, de követ, mint egy álomkóros. Forró, néha már gügyögő lelkesedéssel beszél. De érzi, hogy meg kell állnia. Meg kell értenie a világot. Illetve a világból azt is, ami nem az istené, s ami az álmok lelkes káprázatán kívül maradt. Ennek a válaszútnak szinte lelki grafikonja a Muzsika c. novella.

Pap Károly töprengő, vívódó lélek. Semmit sem fogad el, mindennek vizsgát kell tenni előtte, mielőtt beléphetne az ő világába. Új könyvében a Valóság emberi titkait vizsgáztatja már. Az álmok kertjén kívül talált rögöket. A repülés káprázatos megrendülései mellé most gyüjti be a földi bukdácsolás megrendítő adatait. Porból lettünk, meg kell tehát ismerni a port is. Új gazdagságot fedezett fel a maga világa számára.