Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 1. szám · / · KÜLFÖLD

Reményi József: AMY LOWELL

Az angol nyelvű világban jelentéktelen költők, akik koruk ellen állást foglalnak, szeretnek a többi között arra hivatkozni, hogy Milton is szembehelyezkedett korával. A cliché-költő azonban nem szűnik meg cliché-költő lenni akkor sem, ha ellenzéki hangot üt meg. F. T. Matthiessen amerikai kritikus a T. S. Eliotról írt alapos tanulmányában helyesen jegyzi meg, hogy «distinction in phrasing cannot exist unless it has been created by distinction of sensibility.» Csak a megkülönböztetett érzékenység bánhat megkülönböztetett biztonsággal a szavakkal. Ha már a költő haragszik, haragudjék, de a hogyan értékéből kell következtetni a harag minőségére, nem pedig a harag tartalmából a hogyan művészi jelentőségére. Amy Lowell sokszor kikelt kora és az amerikai civilizáció ellen; ez magánügye lett volna, vagy legfeljebb puritán származású előkelő társadalmi osztályának ügye, ha a felháborodás miértje és ennek a miértnek kifejezése nem igazolta volna ellenzéki hangjának költői fontosságát. Az amerikai «imagist» költői iskolának ez a számottevő képviselője tehetsége és ízlése lelkiismeretére hallgatva tudta, hogy a költészet szabadsága illuzió, mert hiszen a költőt a feladat alkotó fegyelme olyan kötelességek elé állítja, amelyek a szavak anarchiájával homlokegyenest ellenkeznek. Szóval, amikor az elszáradt és visszaélt esztétikai dogmákkal szembehelyezkedett (s ez szembehelyezkedést jelentett az amerikai status quo erkölcsi és társadalmi felfogásával is) s amikor az erkölcsi távlat és a tárgy rovására a szépség nagyobb szabadságát hangoztatta, akkor nem a költői felelőtlenség álláspontjára helyezkedett az ellenzéki hang nevében és jegyében, hanem az eddiginél kifinomodottabb, képzeletgazdagabb, esztétikailag bonyolultabb felelősséget követelt. Amy Lowell, a múlt legtöbb amerikai költőjével ellentétben, azzal nem törődött, hogy olvasói megértik-e; ellenben azzal nagyon is törődött, hogy amit megteremt, az költészet legyen. Tehetsége hiányosságain múlott s nem ízlésén és öntudatos programján, hogy írásaiban több a töredék, mint a tökéletes mű.

S. Foster-Damon Amy Lowellről írt életrajzában, amelyhez anyagát jórészt leveleiből merítette, a többi között azt közli az olvasóval, hogy ez a költőnő a legkultúráltabb amerikai társadalmi rétegből származik. Azt is megtudjuk, hogy első verse huszonnyolc esztendős korában jelent meg, első kötete harmincnyolc esztendős korában, s ötvenegy esztendős korában halt meg. 1874-ben született a massachusettsi Brooklineban; Boston levegője benne volt lelki anatómiájában, s az a tudat, hogy ősei angolok voltak, akik 1639-ben telepedtek le Massachusetts állam Newbury községében. De ezek felszínes adatok, ha némiképpen segítségünkre vannak is egyénisége megértésében. Szivarozó hajlamán azok mulattak, akik zavarosnak minősítették költészetét, s hogy az élet anyagi és társadalmi szempontból nem bánt vele mostohán, azt azok hányták a szemére, akik élete anekdota-jellege iránt jobban érdeklődtek, mint költészete iránt. Mindennél az a fontosabb, hogy az amerikai költészet lírai bőségének renaissanceában, amely 1912-ben kezdődött s amelynek elmélyítésében jelentékeny része volt Harriet Monroe Poetry nevű chicagoi folyóiratának, Amy Lowell mint kritikus rendteremtő és irányító s mint költő, alkotó szerepet töltött be. Tíz verseskötetéből kiszemelt Selected Poems című kötete állandó értéke az amerikai teremtő képzeletnek. S Sir French Poets Tendencies in Modern American Poetry és John Keats című tanulmánykötetei az esztétikai érzékenységű érett amerikai kritika értékművei sorába tartoznak. «Imagist» hitvallása abban állott, hogy a költőnek konkrétnek kell lennie kifejezésében, akár alanyi, akár tárgyilagos módon énekel: a pontosan használt szónak el kell árulnia, hogy a költő kifejezése s nem a szatócsé; s szükséges a zenei hatás. Kritikai művei gazdag irodalmi olvasottságáról tanuskodnak. A morális hagyományokon kérődző hivatalos irodalmi Amerikától az alkotó képzelettel összefüggő esztétikai felelősségtudatot követelte. S noha nem törődött az elismeréssel, azt igenis akarta, hogy hangjára felfigyeljenek. S azok is felfigyeltek, akik különben nem törődtek volna vele, ha nem a Lowell-család tagja lett volna. Társadalmi előkelőségével a költészet külső méltóságának is használt. A mot juste amerikai költőnője a lazán vagy üzletileg érvényesített szavak világában ideiglenesen elérte, hogy olykor az amerikai «társaság»-ban is - két bridge-játszma között - említés történt a szó felelősségéről.

A kritikusok egyrésze műveiben kifogásolja «a szociális érzék» hiányát. Igaz, hogy a kínai költészet lehelletszerű árnyalatai jobban érdekelték az amerikai verézcikkeknél, s hogy egy-egy festményen, szobron, kertjében a virágokon több szeretettel tudott elmerengeni, mint bizonyos aktuális kérdéseken. Japán rézkarcok, olaszországi emlékek, ragyogó ékszerek, a Louvreban szerzett képzőművészeti kalandok, selymek, bársonyok, ötvösmunkák, az emberi képzelet és tehetség segítségével megvalósított szépségek hatottak rá. Szociális lelkiismerete abban állott, hogy szépséget kívánt mindenkinek, viszont úgy érezte, hogy nem az ő feladata a szépség technikájával mindenkit megismertetni, s olyan társadalmat teremteni, amelyben a szépség megszűnik elvont fogalom lenni. Persze, jogos az a kritikai kifogás, amely olykor Gautier késői amerikai visszhangját látta szubtilis önzésében, s jogos az a bírálat, amely fájlalja költészete tartalmában az emberségesség mélységének hiányát. Inkább a holdsugárral vigasztalódott, mint az elkerülhető emberi gyötrelem csökkentésének reményével. A helytelenül alkalmazott szavak jobban feszélyezték, mint a társadalmi igazságtalanságok. A rosszul idomított gyűlöletekkel felvette a harcot, de irtózott tőlük, mert formátlanok voltak. Az élet Janus arcú képmutatásával szemben a szó kötelességével védekezett. A kémlelő tekinteteket, a gyanakvó lélek-árnyékokat, a színészkedő mosolyokat, a megtévesztő hevületeket, a műkedvelők fölényét kijátszotta költői önzésével. Nem szerette a házipapucs bölcsességét, s noha politikai meggyőződésében konzervatív volt, a politikai mogulokat kiseperte költői érdeklődése világából.

«Más» akart lenni, «más» tudott lenni; fínom a durva környezetben, színes a színtelenségben, pontos a pontatlanságban, zene a zeneietlenségben, azaz mindaz, ami azt a látszatot kelti, hogy az emberiség problémái nem érdeklik, pusztán a maga egyéni ízlésének és az ízlés kielégülésének kérdései. Csak a művészetet érezte életnek, s az életben csak a művészet érdekelte, de nem mint elmélet, hanem mint a megsemmisített elvontság. Ezra Pound, mint «imagist» költő, nehezebben érthető, John Gould Fletscher, aki ugyancsak «imagist» költő, erőteljesebb, ám egyik sem annyira következetes a programhoz, mint Amy Lowell, a «kemény és tiszta», a «koncentrált» kifejezésű költőnő. To present an image (képet ábrázolni) - ez volt a célja, még pedig változtathatatlan szavakkal, mellőzve az általánosításokat, amelyek kényelmesek a beszélgetésben és az elvetélt versekben, költői érzékenységgel, a szó önmaga törvényéhez ragaszkodó fenségességével. Szabad és kötött verseket írt. Röghözkötöttségét azzal próbálta legyőzni, hogy hitehagyott lelkében oltárt emelt a szépségnek. A szó volt a filozófiája, de a filozófia általában nem érdekelte. A szóra támaszkodott, amikor szédülve meredt a semmibe, s a szó mankójának segítségével megszerezte egyensúlyát; s amikor az élet párkányáról lenézett a háborgó űrbe, magához intette a szót s annak arcában ráismert a maga szerepére. A szóban a semmi átlényegült valamivé.

Vele is az történt, ami más manifesztum-költőkkel. Az elveiért folytatott elméleti harcban, amely az amerikai keretek közepette valóban az esztétikai szentség tiszteletbentartását jelentette, jobban tudta, hogy mit akar, mint akaratát költőileg megvalósítani. Verseiben sokszor több az alkalmazott elmélet, mint a költészet varázsa. Agyveleje olyan érzékeny volt, hogy annak megnyilatkozása lepárolt érzésnek látszott. Versei többszöri olvasása után azonban rájövünk arra, hogy érzéseiben sok az illatszer, ellenben érzékenysége őszinte. Költészete esztétikai líra. Érzékenysége a férfié, aki nőnek született, a nőé, aki nem kell a férfinak s akinek ritkán kell a férfi, a költészetben gondolkodó teremtőé, aki az alanyi valóság tárgyilagos ábrázolásával szuverén fölényt éreztet mindazzal szemben, ami formátlan, beleértve a maga nagyméretű fizikai alaktalanságát, amely ellenségei körében sok gúnyos megjegyzésre adott alkalmat.

Világirodalmi viszonylatban Amy Lowell jelentősége az eklektikus költőé, a jó ízlésű utánzóé, akinek alkotó egyénisége is volt. Sokat utazott s költészetében is sokféle hatással ismerkedett meg. Olyik versét kínai költő írhatta volna. Viszont van verse, amelyben a francia Parnassienek hatása észlelhető, sőt a maga «imagist» kollégái is hatottak rá. Szín érzékeltető s színektől befolyásolt énje s az elomló színeket erős és szívós szavakkal fegyelmező ereje a sikeres kifejezés fokuszában találkozott, főként, amikor a new englandi emlékek kopogtattak képzeletén. Egyik legszebb versében, amelynek «Lilacs» a címe, a keleti szín és a szín puritánságának ellentétét a következőkben fejezi ki:

«Lilacs,
False blue,
White,
Purple,
Color of lilac,
You have forgotten your Eastern origin,
The veiled women with eyes like panthers,
The swollen, agressive turbans of jeweled Pashas.
Now you are a very decent flower,
A reticent flower,
A curiously clear-cut, candid flower,
Standing beside clean doorways,
Friendly to a house-cat and a pair of spectacles,
Making poetry out of a bit of moonlight
And a hundred or two sharp blossoms.»

Képei bátrak, eredetiek, bizarrak. Jelzői sohsem fölöslegesek. Legsikerültebb verseiben a megvalósított szépségben több a pátosz, mint a tragikus mélység, ami arra vezethető vissza, hogy félt a lágyságtól, az érzés szabadságától. Néha úgy hat, mintha egy huszadik századbeli Paracelsus esztétikai lelkiismeretet hangoztató költői homunculussal kísérletezne. Ez a homunculus, ha teremt, a mesterséges ösvényen, amelyen sétál és álmodozik, azt a benyomást kelti, hogy arisztokrata ízlésű ember, biológiai valóság a szó életadó varázsának hatása alatt. Költészete inkább dísz, mint lényeg; sorsa inkább jelkép, mint tartalom; de a dísz lényeg, amikor új - s Amy Lowell amerikai viszonylatban új volt - s a jelkép tartalom, ahol annyi a tartalom költői szimbólum nélkül.

(Cleveland, Ohio)