Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 1. szám

ELEK ARTÚR: CASTELFRANCO
Utiemlék

A nyári délután melegében bágyadozik a város. Olyan mozdulatlan benne minden, mint Csipkerózsika mesepalotájában: a varázsvessző lendülésére megállott a levegő, benne röptükben a madarak és jártában az emberek lélekzése. Üvegbura módjára borul a városra mozdulatlanul és hangtalanul, a nyár. Ember nem látszik a tágas utcákon, állat meg nem horkan, gép nem nyikordul.

Különös város. A közepe alacsony dombháton emelkedik, s valamikor az lehetett az egész város. Azt védte a megnyúlt körben húzódó várfal, s a várfal egymással szembenéző kapuinak irányában nyíltak és haladtak az utcák, a házak és templomok között. S mikor már a várfalon belül szűk lett az élet, a falon túl raktak házat a kiszorultak. Azokat a sötétlő öblű házakat, amelyeknek árkádjai alatt olyan jóleső hűvösség piheg most.

Víz folyik a várfal körül, de a Musonello árját is meglassította a tündér varázsvesszeje: a víz is megállott, százéves hosszú álomba merült, s lenn, a mélyében elaludtak a cikázó halacskák és álmosan konyítják le fejüket a zöld vízinövények. Fényes tükörré símult ki a víz, a várfal emberszínű téglateste öregesen nézegeti magát benne. Zölden és duzzadozva csimpaszkodik belé a folyondár. Az ifjúság kúszik az öreg testre. Végtelen bánatú fűzfák lógatják sírdogáló fürtjeiket a vízbe. Jegenyealakúra nyesett platánok állják körül a várárok partját. Megszámlálhatatlan évesek lehetnek, rengeteg törzsük kikorhadt és az odvakat sárral tapasztották be.

Hatalmas négyszögletű torony a várkapu. A torony tövében, mint óriásnak szétnyílt lába között setétlik a kapunyílás. Szörnyű nagy test a torony a kicsiny városban. Tág körben a legmagasabb emelkedése a sík tájéknak. Széjjelkívánkozó falait a húsukba vágódó vaskapcsok tartják össze. Emberevő testének közepén - mint Polyphemos félszeme - óriási fehér óralap dülled, fölötte a fehér márványszemöldökön Szent Márk apostol bömbölésbe merevedett szárnyas oroszlánja nyujtózkodik. Félelmet keltőnek építették ezt a tornyot, olyannak, hogy a rosszra készülő martalóc-hadakban meginogjon előtte a bátorság. Fehér márványszemöldökét az idő megfeketítette, megzordonította és haragossá borzolta. De azután békésebb évszázadok jámborabbra öltöztették föl az óriást. A nyaka köré pártázatos téglagallért öltöttek, a fejére kacér főkötőt tettek: nyitott ablaknyílású karcsú toronydobra barokkos kicsiny kupolát. Most már nincsen az ábrázatában semmi, ami félelmetes volna. Alszik ő is, az öregtorony, az elátkozott várkastély rengeteg őrzője és örök jelképe. Szederjes teste mint a munkában megfáradt öregemberek napon cserzett bőre. Rózsaszín foltok játszanak a setét patina alatt.

Körötte csönd és nyári meleg, alatta, a kapunyílásban homályba ágyazott hűvösség. Az árnyék a kapunyíláson túl is folytatódik, a keskeny utcában, amelyik egyenes vonalban közepütt metszi ketté az öregvárost és a túlsó várkapun át a messze sötétlő hegyek felé visz. Alacsony házak szegik be kétfelől az utcát, némelyiknek az oldalában zömök kőoszlopokra nehezedő óriási félkörívek nyílnak, belől rajtuk bolthajtásos homály.

És már a kicsiny téren vagyunk, amelyen a Duomo szigorú oszloprendbe szerkesztett képű és háromszögűre hegyezett homlokú teste fehérlik. Szentek fehér szobrai állanak őrt előtte, köztük van Szent Liberalis, a római katona, a templom védőszentje. Alacsony és szűk nyílás a templom kapuja. Csak mikor belül van rajta az ember, csak akkor tárul szét a tér és nő meg öblössé a sárgás világosságban a templom belseje. Megnő a tér és megenyhül a téglából rakott és vakolattal megsimított oszlopok, párkányok és a falakba mélyesztett keretek dísztelen fehérsége. Pazarság nélkül való, inkább szigorú képű templom ez. Meglátszik rajta, hogy olyan korban építették a réginek helyére, amelyben a templomépítő művészek kihült lélekkel és hűvös aggyal gondoltak a nagy dolgokra. És olyan korban, amely kincseit már nem hordta az Úr házába.

A csöndnek fokozatai vannak ebben a templomban. Áramai vannak a csöndnek, mint a víznek és a levegőnek. Aki rájok bízza magát, az a legmélyebb csöndnek áramával a jobboldali kis kápolna elé jut. Rácsos vasajtó rekeszti el a templomhajótól. A vasajtón túl mintha egy fokkal mélyebb volna a csönd; a csöndesség a bekeretezője annak a nagy képnek, amely a bejáróval szemközt az oltár fölött függ. Magas trónuson, szinte emeletnyi magosan a kőkockás padozat fölött ül rajta a mennyek királynője. Nem is királynő, csak békés és szelíd anya; ruhátlan csöpp gyermekét pihenteti ölében. A fején fehér keszkenő, mint az egyszerű falusi asszonyokén. De falusi asszonynak mégis királynő, magasra nyúlt, karcsú testű. Beleillik a trónusba, amely az emberek feje fölött magasodik, és illik hozzá, hogy magasban üljön és felülről tekintsen le a földre és embereire. Királynőhöz méltóan omlik le öléről a kemény gyűrődésű, selymes tapintatú karmazsinszín palást. Piros színében a hit és a szerelem és a sejtelmes vágyódás pirosa tüzel. Csöndes bánatú fiatal asszony. Édes tekintete belesötétlik a jövőbe és észre sem veszi a két szent férfiút, akiknek egyike szerzetesi kámzsában, másika ragyogó vasba öltözötten, zászlós végű lándzsával áll őrt trónusa tövében. A vasas szent sisakja alól épp olyan nemes fej néz álmodozva maga elé, mint a Madonnáé. Olyan szelíd és kecses az az arc a fekete vassisak alatt, mintha nem is férfié volna, hanem szépséges leányfej.

S a Madonna mögött illatosan álmodik a tájék. A nap már lenyugodott. Aranyfénye a megsápasztott kék hegyek mögül sárgás-fehérre színezi az eget. Az elbágyadt levegőbe sötéten virít bele a Madonna köntösének sűrű smaragdzöldje. Körülötte áll a levegő, benne mozdulatlan a ritkáslombú fáknak fínom remegése és a messzi tenger nesztelen kékje. Elernyedten, magát elhagyva, várja csöndes szomorúsággal torony és fa, ég és lomb az estét, az elaltató sötétséget. Lappangó bánatból, rejtőző búból, derűből és derengésből, édességből és vágyakozásból összeszűrődött zene muzsikál a képnek halhatatlan csöndességében.

Suttogás rebbenti meg mögöttem a kápolna csendjét. Már nem vagyok egyedül. Észrevétlen új látogatók érkeztek, egy férfi, meg egy nő. Az oltárképet nézik hátam mögül és össze-összesúgnak. Nem zavarom őket a jelenlétemmel - kifelé indulok. A nő elfojtott vihorászása kísér végig a templomon.

Odakünn még mindig akkora a csöndesség, mint az előbb. Lélegzettelenül nyúlik el a délután forróságában a városka. A vörös várfalakon eltikkadtan pihen a borostyán-zuhatag. Betört fejjel kótyagosan áll őrt a falak sarkában a négy csorba torony. S a kastély körül meglapulva oldalognak a városka házai. Árkádjaik sötét nyílásaiban a századévek félelme húzódik meg.

Zölden tükrözik a falak tövében a csöndes víz. Moszat és vizilencse teszi sűrűvé és a vizibogarak kedves rejtekévé. Amint megindulok, nyomon követ a csönd. Zölden néz rám a várdomb gyepes lejtője, évszázados veres színükkel merednek rám a rozzant falak. Az egyikben a várárokra nyíló ablak, ajtó s az ajtó mentén fölírás. Azt mondja, hogy ott álltak valamikor a Barbarella-nemzetség házai.

Barbarella Giorgionénak volt a neve. És ez a város az ő városa. Itt született, ki tudja, hogyan és milyen körülmények között? Itt töltötte gyermekkorát, a házak homlokfalán itt tette próbára ifjúi ecsetjét. Talán itt festette Madonna-képét is. Csak annyi ideig élt, amíg hírével megtelt a világ, azután eltűnt fiatalon. Itt temették el, Szent Liberalis templomában, abban amelyik a mostaninak helyén állott. Nem maradt utána semmi nyom, - alig egy-két festmény. De itt hagyta lelkének örök részét, itt hagyta az illatát. Valahol megfordult, valahol a keze nyomot húzott, mint illatán a virágot, megérezni, hogy ottjárt valaha ő, az édes borongású álmodó. A festett képű házak mind látták, amint meg-megállt előttük és sóvárogva nézett reájok. Látták rájok nyílt ragyogó szemét és benne, a szembogár fenekén, a madonnai sejtelmes bánatot...

Újra hallom közelemben a templombeli pár hangját. Bár halkan beszélgetnek és a beszédjük inkább suttogás, a mozdulatlan nagy csöndesség meghangosítja szavukat. A férfi magas, puha szőke szakállú ember. Aranykeretes szemüveg csillog világos szemén. Úgy jár, mintha önmagát lógázná; mint akit nem akarat irányít, hanem pillanatnyi sugallatok. Imbolyog, mint szellőben a gyertya lángja. A nő sokkal fiatalabb nála, kisebb is, szőke és kékszemű, mint a férfi, és lánya lehetne társának, de legföljebb a huga. Karcsú, fiatalos mozgású teremtés, kék szemében pajkos és csúfondáros nevetés. Kik lehetnek? Németek. A férfi talán orvos, de akkor is tudós porfesszor, fínom fej, magasan domborodó homlok. Ismeri a várost, a múltját is, s halk hangon magyaráz, közben beszédes ujjaival mutogat. A szeme olykor bohókásat villan szemüvege alatt s nyomban rá fölcsattan a nő halk kacagása. Jól összetanult szemjátékú pár. Csak a hangjuk hallatszik el hozzám, a beszédjükből mindössze egy-egy foszlány.

Egyszer csak széttárja karját a nő és tekintete fölkéklik az égre. Csöndesen mondja, szinte megindultan:

- Oh be szép! Ilyen szép csak ott lehet a világ, ahol szerelem van.

Szerelem! - pendül meg bennem valami régen rozsdásodó húr - hogy ilyesmi az eszembe sem jutott. Lám a női ösztön milyen elsőre ráütött. Persze, mindenben azt keresi, otthon, idegenben az neki a legelső. De hol van itt szerelem, ebben az álomba merült városban?

Az árokparti márványpadon ült a pár, s a férfi a fiatal nő szemébe mélyedt. Az kötekedve, ingerkedve mosolygott rá vissza.

És ahogy eltünődve néztem őket, eszembe jutott, hogy régi írások ezt az egész tájékot - a trevisói határőrvidéket - az amorosa szóval jellemzik: amorosa marca trivigiana. A szerelem határőrvidékén a szerelem városa Castelfranco is. A dóm terén itt is állott a szerelem kastélya, az aranyfüsttel és selyem-bársonnyal borított deszkavár, amelyet szép lányok védtek illatos vízzel, meg gyümölccsel, és szerelmes ifjak ostromoltak virággal, meg édességgel. Hej, női ösztön, szerelem dolgaiban soha nem csalódó! Persze, hogy a szerelem városa ez. A szerelem városa most is, mikor minden mély álomba meredt benne.

Az idegen pár fölkelt ültéből és megindult. A magos férfi mellett szinte gyermeknek látszott a nő, de kettejük közül mégis ő volt az, aki határozottabban lépett félcipős, fínom bokájú lábával az imbolygó járású férfi oldalán. Most összenevettek valamin. A nő édes halk hangon, a férfi nesztelenül. Nem gyanítják, hogy figyeli őket valaki, de talán nem is törődnek vele. A férfi a nő keze után nyúl és megcsókolja. S már messze járnak, már befordultak egy hosszú utcába, már hallom a kocsijuk berregését.

- Óh igen - mondogatom magamban - a szerelem városa. De az ifjú szerelemé. Nem a tiétek. Ilyen lehet az a hely, ahol két ifjú lélek, egymással eltelt két ifjú lélek kibújik a világból és a többi ember számára láthatatlanná tesz. Itt zavartalanul szövődhetik az álmuk. Itt úgy nézhetnek egymás szemébe, hogy kék tükrük senki idegen képét nem mutatja. Itt elfelejthetik, ami mögöttük maradt és nem kénytelenek arra gondolni, ami előttük való. A pillanat itt órákká nyúlik és napokká nő és örökkévalósággá hosszabbodik meg.

S ahogy most a várárok vizét nézem, megmozdulni látom a vizet. Megindult a Musonello árja és bólingatni kezdenek benne fejükkel a vízinövények. És apró fekete csíkok cikázását látom a vízben.

Csipkerózsika fölébredt mély álmából? Egyszerre minden mozogni kezd. A levegő és a levegőben a madarak. És az öregtoronyban a nagyharang nyelve. Búgó mély hangok remegtetik meg a levegőt. A széles utcán emberi alakok bukkannak föl itt is, ott is. A bástyák tövében, a várdomb zöld lejtőjén gyerekek hangoskodnak. Szétfoszlott, a levegőbe oszlott az álombura. Mélyet, hangosat lélegzik a város.

Este lett és eltűnt az égről a nap. De aranyfénye még rajta porzik és keresztültetszik kékségén. Giorgionei alkonyat. A ragyogó ifjú szeme itt, talán ilyen napszállatban itta tele magát az elmúlás halk sejtelmével, amely azután egész rövid életén végigkísérte és mint édesen fájó illat jelzi, valahol valami különösen álomszerű gazdátlan festmény fölbukkan, hogy a legszebb álmok álmodója ért hozzá valaha a lelkével. Itt látta az ég kékjét elhalványulni és enyhe rózsaszínűből fínom sárgába hervadni. Ha az öregtoronyból széttekintett, szemét végighordhatta az egész marca amorosá-n, a szőllőfürttel megkoszorúzott enyhe dombokon és a gyümölcsfüzéres síkon, amely ott ér véget, ahol a tenger kezdődik. És tiszta időben megláthatta a messzi tornyokat, Velence hívogató jeleit.

Ifjú volt, deli szép ifjú és akkora művész, hogy képei előtt minden más művész elsápadt. A hír nem sokáig várakoztatta, hamar megjelent érte és lobogó szárnnyal vitte föl a magasba. S képeiben mégis bujkáló szomorúság érzik. Megízlelte a szerelmet, megízlelte a dicsőséget, de szeme nem tanult meg mosolyogni. Tünődve és borongva néz ránk Madonnájának és szentjeinek szeméből.