Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 1. szám

A NYUGAT SZERKESZTŐI: HARMINCADIK ÉVFOLYAM

Folyóiratunk, a Nyugat, ezzel a mostani számunkkal harmincadik évfolyamába lép.

A jubiláris évet a Nyugat külön emlékkönyvével fogjuk megünnepelni. Most csak egy pillanatra állunk meg, hogy visszanézzünk arra a hosszú időre, amekkorát a magyar irodalomtörténet folyamán eddig még alig ért meg magyar irodalmi és kritikai folyóirat.

1908 január 1-én indították meg a Nyugatot Ignotus főszerkesztő, Fenyő Miksa és Osvát Ernő szerkesztők. Első számának közleményeit csupa pályakezdő fiatalemberek írták. Aki még él közülük, ma már mind túlhaladta ötvenedik életévét. Ez a kis csapat számról számra gyarapodott, gyors ütemben csatlakoztak hozzá más fiatalok, néhányan, akik a sajtóban elhelyezkedést találtak, a legtöbben, akik itt kaptak először szólásjogot.

A fiatalságnak ez a felsorakozása bizonyította, hogy az új folyóiratra szükség volt. Az irodalom kapuja előtt hosszú sora állt a tehetséges fiataloknak, akik úgy érezték, ki kell mondaniok valamit, irodalmi formában, s a meglevő orgánumokban erre nem találtak módot. A magyar életben akkor, a század első évtizedében új izgalmak támadtak, új eszmék erjedtek, új társadalmi erők törekedtek a felszínre. Ezt az izgalmat érezte a fiatalság érzékeny és tehetséges része s kereste kifejezésének alkalmait. Úgy érezte, átalakulás készül ebben a hazában s az irodalomnak nem szabad a merő szórakoztatás magatartásában maradni, részt kell vennie abban, ami készül, be kell lépnie az életalakító tényezők közé, olyan hivatást kell teljesítenie, amilyet a nagy nemzeti megújulás idején, a XIX. század első felében vállalt és teljesített.

A feladatnak ilyenértelmű kitűzése és vállalása nem volt kezdettől fogva programmszerűen tudatos. A Nyugat köré sorakozott fiatalok nem akartak sem mást, sem többet, mint a mindenkori fiatalság: szólásjogot kapni, nyilvánosságot, mely előtt kitárhassák magukat, érvényesíteni a fiatalságukkal járó különbözőségeket, kiszabadulni azokból a megkötöttségekből, melyeket a sajtónak a tömegek kedvezésére pályázó szelleme kényszerített az íróra. Akik akkor az irodalmi élet hatalmi eszközeit a kezükben tartották, nem voltak fogékonyak az új hangok és új mondanivalók iránt, a meglevő hírlapok Prokrustes-ágyai voltak az írónak, alkalmazkodásokat követeltek, melyeket a fiatalság önérzete és függetlenségre törekvő szelleme nem bírt elviselni.

Az a vita, amely a Nyugat körül csakhamar megindult s éveken át folyt, sőt végképpen még ma sem hallgatott el, hivatásuk tudatára ébresztette azokat, akik a Nyugatot irányították és azokat is, akik írtak bele. Nem akartak egyebet, mint elmondani, ami a szívükön feküdt és egyszerre szemben találták magukat mindazokkal az erőkkel, amelyek abban az időben a magyar közvéleményt irányították. A sajtó legnagyobb szabású vezérei, az irodalmi szószékek előkelő szónokai támadtak a társadalmi állásnélküli fiatal írók kis csoportja ellen, a polémia fölért egészen a parlamentig. Az írók a maguk fiatalos naivitásában azt hitték magukról, hogy esztétikai célokért dolgoznak s egyszerre szembe találták magukat olyan vádakkal, amelyek távol állottak az irodalomtól. Nem azzal támadtak ellenük, hogy rossz írók, hanem hogy nem jó magyarok, nem az esztétikai érték mérőeszközeivel bírálták őket, hanem a politikai érdek mérőeszközeivel.

Ez a vita, a magyar irodalom leghevesebb és leghosszabban tartó polémiája egyrészt összeforrasztotta, minden egyéni különbségen, világnézeti állásponton és stílus-törekvésen túl, szoros baráti közösséggé a Nyugat íróit, másrészt fentartotta bennük hivatásuk fontosságának tudatát. Nagy elégtétellel látták maguk is, hogy soraikból olyan szellemi energiák támadtak, amelyeket nem lehet sem lekicsinyléssel, sem becsmérléssel ellensúlyozni, amelyek saját nyomatékuknál fogva okvetlenül érvényre kell hogy jussanak a nemzet szellemi életében. Az ellene folyó harc kétségkívül sokat ártott a Nyugatnak, elzárta előle a közönség tájékozatlan, értesülését csak a sajtópropagandából szerző részét, de viszont kifejlesztette az írók hivatástudatát és igen nagy mértékben fokozta a Nyugat súlyát. Nem lehet jelentéktelen az, amit ekkora erők ekkora lendülettel támadnak.

A Nyugatnak sohasem volt kimondott esztétikai vagy világnézeti programmja, amely bármiféleképpen megkötötte volna íróit. Vezérlőelve csak egy volt: az író szólásszabadságának védelme minden irodalmonkívüli befolyás ellen. Hogy valaki a Nyugat munkatársa lehessen, annak csak egy kritériuma volt: a tehetség. Őszinte és az írott szó felelősségét érző irodalmat akartunk, amelyben mindenki csak azt írja, amit gondol és úgy, ahogy gondolja, függetlenül minden politikai, társadalmi vagy személyes melléktekintettől. Irodalmunk levegőjének fertőzöttségét bizonyítja a háborúelőtti években, hogy ez a tulajdonképpen magától értetődő igyekezet általános felháborodást keltett s a Nyugat, következetes gyanúsítások közben, csak küzdelmesen tudott előrejutni útján. Az írók javarésze azonban mindjárt felismerte azokat a lehetőségeket, amelyeket a Nyugat szólásszabadsága nyujt a tehetség kifejlődése számára és szívesen csatlakoztak a gárdához, amely a folyóiratot elindította. Egymástól eltérő, sokszor egymással ellentétes világfelfogású és stílustörekvésű írók békésen megfértek a Nyugat hasábjain, szolidaritásban a kívülről jövő támadásokkal szemben, tisztelve egymás meggyőződését s megbecsülve egymás tehetségét. Akik mint ismeretlen kezdők indultak a Nyugatban, egy-két év alatt megnőttek, tehetségükkel és mondanivalóik újságával kikényszerítették maguk számára az általános elismerést. Aki ma végiglapozza a Nyugat eddigi évfolyamait, hosszú sorát fogja találni bennük az olyan neveknek, amelyek azóta a magyar irodalom legnagyobb nevei közé emelkedtek és olyan műveknek, amelyek ma már büszkeségei a magyar írásnak. Senki sem tagadhatja ma már, hogy a Nyugat élete a magyar irodalom leggazdagabb fejezete a huszadik században.

Ezt fogja bizonyítani egyébként az a külön vállalkozásunk is, melyre már bevezetőben felhívtuk olvasóink figyelmét: A magyar irodalom története a XX. században című mű, mely a 30 éves Nyugat emlékkönyveként az idei Könyvnapra kerül olvasóink kezébe.

Azt a célt, amelyet az alapítók kitűztek, az írói szabadságnak, a tehetség tiszteletének elvét a Nyugat ma sem adta fel. Nem zárkózott el a szólásra jogosult fiatal tehetségek elől: mai munkatársai sorában ott van a világháború után feltünt írók javarésze s tehetségük értékesítésére aligha lett volna módjuk, ha a Nyugat nem nyit nekik tért. Meg vagyunk győződve, hogy a Nyugatra ma is szüksége van a magyar irodalomnak, épp úgy, vagy talán még jobban, mint indulásakor. Ebben a meggyőződésben folytatjuk munkánkat, amelyet ma is a magyar irodalom szabadságharcának érzünk.

A megemlékezésnek ebben az órájában hálával és szeretettel gondolunk vissza azokra a társainkra, akiket az évek során a halál kiszakított közülünk. Ez a gazdag, halhatatlanokban is gazdag sora halottainknak betűrendben Ady nevével kezdődik és Tóth Árpádéval végződik, köztük a legnagyobb magyar nőíró, Kaffka Margit, az új erdélyi irodalom legkülönb alakja, Kuncz Aladár, s akit csak most temettünk: Kosztolányi. Legelsősorban pedig Osvát Ernőre gondolunk, aki több mint két évtizeden át vezető szelleme, lelke volt a Nyugatnak, elszánt védelmezője művészi erkölcsének és színvonalának, önfeláldozó és bölcs segítője és tanítómestere írótársainak. Az ő szelleme lebeg ma is a Nyugat felett.

Baráti szeretettel és köszönettel üdvözöljük munkatársainkat, akik szellemük javát adták és adják folyóiratunknak és segítenek régi színvonalát fentartani. Szeretettel és hálával köszöntjük olvasóink válogatott seregét, akik hívek hozzánk és érdeklődésükkel lehetővé teszik munkánk folytatását.

A harminc esztendő eredményeiből önbizalmat és hitet merítünk eljövendő munkánkra, amelynek célja ugyanaz, mint az induláskor volt: a nyugateurópai kulturába illeszkedő magyar irodalomért dolgozni.