Nyugat · / · 1936 · / · 1936. 11. szám · / · THEIN ALFRÉD:
Mint ahogy a görög dráma a dionizoszi misztériumból, úgy született a japán szó-művészet az archaikus vallási táncokból. A szertartás ritmusa epikává sűrűsödött, a melódia költészetben olvadt fel. Kettős gyökere van így az irodalomnak: egyrészt a vallási parancs alapját képező erkölcsi világszemléletből táplálkozik és belőle meríti tartalmát. Másrészt a legtisztább, de egyszersmind legnehezebben megragadható és rögzíthető művészet, a zene formáiba burkolózik.
Ez a kettősség végigvonul a japán irodalom tizenkét évszázados életén. A bölcseleti rétegekből leszűrődött, zenébe ágyazott tartalom elhatározó befolyással rajzolta meg előre a megteendő utat. A meditatív elképzelés és a hangulatszülte, tünőéletű kifejezés nem hozhatta létre azt a drámai erupciót, amely megteremtette az antik tragédiát. Szélesfolyású elbeszélés és rövidütemű vers viszi tovább a kezdettől fogva megadott elemeket. A két különfelé ágazó, de mindig újra és újra találkozó, egymást keresztező út között áll a dráma: nincs önálló iránya, önmagáért való, szükségszerűen indokolt szerkezete: a lirai és epikai elemek mellett a drámai cselekménynek alig van jelentős szerepe.
A kettős eredet magyarázza meg a japán irodalom különösvonalú fejlődését. A mi fogalmaink szerinti
Ez az elzárkózottság a magyarázata annak, hogy a japán irodalom lényegileg alig fejlődött az utolsó évezred alatt. Ezért, ha - bár csak felületesen is - meg akarjuk ismerni sajátos természetét, - nem közeledhetünk hozzá megszokott módszereinkkel.
Nyugaton az irodalom mindig a változó szellemi és társadalmi struktúra vetületeként jelentkezik. Az irói produkciókat korok szerint elemezzük. Ezen az úton nem jutunk szükségképen hibás eredményre: az irodalom a korlélek funkciójaként fejlődik és változik. De a japán néplélek már a nyolcadik században megtalálta a maga végső formáját. A szárazföldről, Kínából jött buddhista szerzetesektől tanulták a japánok ebben a korban az írást és így az eddigi szóbeli tradició írott irodalommá szilárdulhatott. A szoros értelemben vett fejlődés ennélfogva egyetlen ütemre szorítkozott: a megindulással már el is érte beteljesedését.
Ezért kell a japán irodalom mai helyzetképénél minduntalan visszanyúlni a mult emlékeihez. A multnak nemcsak közvetett, színező, nagy vonalakban irányt mutató befolyása van, hanem élő és éltető valóságként ott találjuk minden mai alkotásban. Korunk japán íróira ugyanazok az alaperők hatnak, mint sok száz évvel ezelőtt élt előzőikre. Hogy a mát megértsük, vissza kell térnünk a tegnaphoz. A forrást kell felkutatni.
*
A japán néplélek legsajátabb eleme a
Nincs eredendő bűn: az emberi lélek isteni eredetű és tisztaságban és jóságban született. Tisztaság és jóság azonos fogalmak. «Jót cselekedni annyi, mint tisztának lenni; rosszat cselekedni annyi, mint tisztátalannak lenni» - írja egy tizenharmadik századbeli sintó-pap. A testi és lelki tisztaságra törekvés a sintó alapvető kánona. Kezdetben a testi tisztaságon volt a hangsúly. A fejlődés folyamán a materiális színezés mindinkább elkopott és a testi tisztaság már csak szimbóluma volt a lelkinek. Ép így szublimálódott a primitív természet-imádás sok-istenvilága a természetfölötti Istenséggé.
Milyen ez az Istenség? Erre nem adnak választ a sintó-írások. Abszolút és mindenütt jelenlévő, felfoghatatlan, de mint egy fluidum, áthatol mindenen. A sintó-templomokban nincs kép, amely az Istenséget ábrázolná. Egy meztelen kard, egy disztelen ékszer, de leggyakrabban egy sima tükör szimbolizálja a Láthatatlant. De még ez a szimbolum is rejtve marad a hívő előtt. Aki imádkozni, áldozatot bemutatni jön ide, az a meztelen falak között egyedül marad önmagával. Csak egy sápadt tükörbe tekinthet, amely kíméletlenül mutatja neki saját arcát. Ez az Istenség igazi szimboluma: az emberi lélek visszatükröződése az isteni tisztaságban. És ez az Istenség imádása: közvetlen kapcsolatot teremteni szívünk és az élő Istenség között. Alázatos lelki magatartás, meghajlás a Felsőbb előtt.
A
A japán buddhizmus lényegesen különbözik az ázsiai szárazföld buddhista rendszereitől. A nemzeti együvétartozás egyéni jelleggel ruházta fel: minden korban intenzív kapcsolatban volt a japán nép politikai és társadalmi életével. A különböző szekták között a legnagyobb befolyása a
A gondolatnak a szóbeli kifejezésen kívüleső köreit csak belső én-ünk közvetítésével érhetjük el. Ha megtaláltuk az összhangot önmagunk és a világot kormányzó abszolút erő között, eleget tettünk a
Konfucius tanainak hatása alatt kivirult a metafizikai magból a gyakorlati erkölcsi magatartás erőséletű virága. Az úr és a szolga, az apa és a fiú, a férj és a feleség, az idősebb és a fiatalabb fivér közötti kapcsolatokban összesűrítve ott van az ember és a természetfölötti viszonyának lényege. A metafizikai síkban a tudás a cél, az erkölcsiben a tett. A megismerés és a cselekvés azonos: a kettő egymás mellett párhuzamosan halad, de gyakran összecsendül: így hangzik fel a lélek belső zenéje.
A gazdag rizsaratást hálaadó táncok köszönték meg az isteneknek. A vallási szertartásokból alakultak ki a tizenötödik század elején a
A melódiaélmény nem áll meg a hangok világában. Áthullámzik szavakba, felolvad színekbe. A szavak szürkén-fátyolosak, a színek fénytelenek. A dallam szomorú, pesszimizmust keltő: szavak és színek belső muzsikává keverednek és a természettel egygyé-válás szimbolumai lesznek. Őszi hangulatban találja meg a japán költő legteljesebben a természet lelkét. A többi évszak túlságosan vidám, viharos, szigorú. Csak a szelíd őszben építhető fel az a szellemi területenkívüliség, ahol élet és természet egyetlen himnuszban találkoznak.
Halkmuzsikájú, ezüstszínű őszben fakad fel a japán irodalom forrása.
[