Nyugat · / · 1936 · / · 1936. 11. szám · / · CS. SZABÓ LÁSZLÓ: EGY GONDOLAT BÁNT ENGEMET...

CS. SZABÓ LÁSZLÓ: EGY GONDOLAT BÁNT ENGEMET...
III.

Három évet töltött a Sainte-Pélagieben. Egy darabig Proudhonnal osztozott a fogságban, engedélyezett ujságcikkeiket is együtt beszélték meg. A decemberi államcsíny előtt Teleki Sándor, magyar bujdosó Victor Hugo segítségével kiszabadította. Legyöngülten, kilátás nélkül, a francia rendőrség ferde pillantásától megfélemlítve már csak a hazatérésre gondolt. Segesvári Sándor kivándorolt héjasfalvi asztalosmesternek mondta az útlevele, amit egy nemzetközi menekült iroda készített s a párizsi osztrák konzul láttamozott.

Hazájáról csak a később bekerült politikai foglyoktól hallott. Leírás után egy Bem nevű lengyel tábornokhoz húzott legjobban, kiszőtte képzelt francia beszélgetéseiket és sokszor vígasztalódott azzal, hogy otthon a katonája lett volna. Az egyhangú fogságban elbetegesedett, egyszer halálán is volt. Két éve, a délutáni sétáltatáson rosszul lett, szörnyű ütést, fojtó fájdalmat érzett a mellében s egy másodperc alatt egész élete átvillant az emlékén. Július 31-én történt ez. Eszméletlenül kerül a rabkórházba s napokig tartott, amíg a titokzatos rohamból talpraállt. Azóta sokszor nyilal a bal vállába, néha már azt hiszi, hogy rosszul forrt, mély szúrást visel azon a helyen.

Újesztendő után érkezett haza. Még Telekitől tudta, hogy jó- s rosszakarói szétszóródtak a viharban. Úgysem akart velük találkozni, egyetlen szívügye, Arany János pedig állítólag bántatlanul éldegélt. «Nem tudod mi lett Szendrey Juliskával?» kérdezte egyszer Telekitől. De az semmit sem tudott róla.

Az első éjszakát egy Óvár melletti fogadóban töltötte. Behúzódott az ivó szögletébe, szalonnát s hagymát vacsorázott egy meszely sopronival. Egyedül üldögélt, a kocsmáros a pincében motoszkált s csak egy jó óra mulva került ismét a rács mögé.

- Sok a varjú az idén - szólalt meg a költő. Fogsága óta nem bírta a hosszú csöndet.

A korcsmáros egy darabig vizsgálgatta.

- Erre sok - vetette vissza. Letűrte a felgöngyölt ingujját, kabátot húzott s kibújt a rács mögül. - Így télen korábban csukunk - mondta barátságtalanul.

A költő felsóhajtott s kihúzta az útlevelét.

- Tőlem ugyan ne féljen. Öt éve nem voltam itthon.

Az ember figyelmesen lapozgatta az útlevelet s barátságosabban bólintott.

- Székely?

- Én az. Amadieunél dolgoztam, Párizsban.

- Az érdekes lehetett. Én is erdélyi vagyok. - Hirtelen közelebb hajolt:

- Ritka szerencsés ember - súgta rejtélyes mosollyal, - alig kerül haza, máris látja az írását. - Azzal vállánál fogva a falnak fordította. - Ide nézzen!

Szénnel rajzolt felírás állt rajta:

Itt járt P. S. 1852-ben, Vízkereszt napján. Ne bántsd a magyart!

- A sok barát mind halottnak hiszi. De mi tudjuk, hogy él.

- Ki az a mi? - borzadt össze a költő.

- A nép, jó ember.

Melléje ült.

- A fehéregyházi csata után Vásárhelyt voltam az üteggel. Ott mondja egy huszár, hogy a halál torkába futott. Aztán jön egy másik, azt mondja, a szászok verték agyon. Egy meg látta, amint a kukoricásban mócok kínozták. De én mindjárt tudtam, hogy Petőfi Sándor nem esik el.

- S ha a muszkák mégis utolérték?

- Akkor érte jött a Kárpátok szelleme s eltakarta.

A háta mögé mutatott.

- Különben a falon az igazság. Itt is, ott is felbukkan. Aki ismerte, úgy tesz, mintha nem tudná ki, aki nem ismerte, szívesen megvendégeli, mert érzi, hogy ő az. Az emmausi szegény ember is tudta, hogy Jézus van nála, pedig akkor még javában keresték a holttestét.

Kibírhatatlan volt a szoba.

- Először Zilahon ismertek rá, deszkát árult s azt mondta, Kászonból való. Drótostót is volt. Tavaly nyáron meg Kapli tiszteletes úrnál járt Győr megyében, a mogyorófabotját nála is hagyta emlékül. Én láttam a botot!

- Bár minden úgy volna, ahogy mondja! - sóhajtott a költő.

A korcsmáros elvörösödött a hirtelen haragtól.

- Ezt mért mondja? Talán csaló üzent a falon? - Látszott rajta, hogy nagyon megbánta a bizalmaskodást. Nem is szólt többet, szó nélkül felállt s a költő is jobbnak látta, ha veszi a holmiját s megy aludni.

Hátul, az udvarvégi szoba kegyetlenül hideg volt. A fagy apró galyakat pattintott le az ablak előtti száraz fáról, egy ág előrehajolt s csöndes, eszelős ingással meg-megkarcolta az üveget. Száraz, kemény téli éjszaka volt, a föld hiába próbált összehúzódni, nem fért a szakadozott hótakaró alá. Megtapogatta sovány, csontos mellét: aznap rettenetesen fájt a láthatatlan sebhely. Megint egy álmatlan éjszaka! gondolta megadással és sokáig követte az éjjeli sugarak járását a falon.

Többé nem került le a nyomról. Bár maradék pénzével sietett volna Pestre, mágikus indulat sodorta a titokzatos testetöltés színhelyeire. Hallotta, hogy Győr megyében egy postáskisasszony éppen leszámolt magának a napi pénzzel, amikor egy levél röpült eléje. A halott Bemnek címezték Aleppoba! Megrettenve fölpillantott és torkaszakadtából kiabálni kezdett. De mire előkerült az első ember, a szellem elvágtatott Győr felé.

Veszprém északi szögletében tavaly ősszel az odavaló tiszteletes vadlibázás közben összeakadt egy fiatal halásszal; vitette is magát egy darabig a csónakján. Értelmes, hallgatag, gyanakvó ember volt. Másnap az esti imánál a pap Krisztus halászatára nyitott, önkéntelenül fölmerült a szíves legény arca s a biblia azonmód kifordult a kezéből. Akkor ismerte föl!

A költő elment ehhez a paphoz. Fényesarcú, szálas fiatalember volt s amikor meghallotta, hogy mi járatban van, éjjelre is ottmarasztalta.

- Tulajdonképpen mért keresi Petőfit? - kérdezte vacsora közben. - Rokonok?

- Anyai ágon. 1847 nyarán együtt akartunk kimenni Párizsba. A dologból persze nem lett semmi.

- És ha lett volna - mondta a pap hevesen - Petőfi márciusban úgyis hazatért volna.

- Lehet. De hátha a párizsi forradalom visszatartja?

- Petőfi itthon is maga volt a forradalom. Az egyetlen tiszta ember. Sem ott, sem itthon nem csalódott volna, mert nem csalódhatott magában.

A költő elvörösödött.

- Ma is emlékszem, - folytatta a pap - hogy negyvennyolc májusban mindenki megharagudott rá, amiért komolyan vette az eszméit. Mucsai nemzetőrökkel becsméreltették, a Kiskúnságból kiverték, körülszalagozott képei egyszeriben eltüntek. De az elveszett pesti népszerűséget bőségesen visszaszerezte a közhonvédek közt. Egy rokonom mesélte, hogy Medgyes és Nagyselyk közt a szekere nagy csapat lovas- és gyalogszékellyel találkozott. Petőfi elbeszélgetett a parancsnokkal s azalatt a katonák a szekér köré gyűltek. Elválás előtt a tiszt a neve után tudakozódott, ő megmondja, - a poéta? - kérdi erős hangon egy közhuszár s erre a csöndes völgyben megdördül másfélezer éljen. Aztán a sok székely mind a szekérhez tódul, hogy kezeljen.

Lesütött szemmel, szótlanul vacsoráztak. A tányérok, poharak s a tarka abrosz jobban visszatartották a könnyeiket, mint feldúlt tekintetük.

A paptól Fehérvárra ment. Hallotta, hogy egy fehérmegyei pusztán a cselédek három hétig etettek egy vak koldust, aki Pestről jött s kenyéren és vizen kívül mást nem fogadott el. Az uraság volt tanára, öreg fehérvári cisztercita egyszer kinézett a pusztára, elment a cselédházak előtt s meglátta a vakot. Kétszer is módját ejtette, hogy visszakerüljön s amikor a koldus el akart húzódni, hirtelen megszólította s az istállók mögé vonta. Aznap éjszaka a vak eltünt.

Az öreg bencéssel a papnevelő kapujában találkozott. Éppen a piacról jött. Maga vásárolt be, törékeny, szinte átlátszó testéhez képest túl bőségesen. Hetenként kétszer roskadásig felpakkolt, elefántcsontfogós, fekete lakkpálcájára támaszkodva hazabotorkált, átrakodott egy szarvaspatákkal diszített tarisznyába, aztán fogadott szekéren kihajtatott a pátkai erdőbe.

A költő ismét azzal mutatkozott be, hogy Petőfi rokona. Hideg, ártatlan szeme volt a papnak, illett hozzá az őszinte tekintet.

- Fiam, én a pátkai erdő szegényeihez járok, - felelt rögtön. - Csak szóbeszéd, hogy Petőfit táplálom.

Érezte, hogy ezzel a szelid határozottsággal nehéz vitatkozni. De olyan esdeklőn tekintett rá, hogy a cisztercita mosolyogva megveregette a vállát.

- Petőfi azért él. Nálam ugyan nincs, de megtalálod valahol az országban.

A költő felsóhajtott.

- Aligha. Gyanútlanul jöttem haza Párizsból s a határon már rejtélyes kézírása fogadott. Azóta nem maradok le a nyomról, innen is, onnan is hallok hírt, de nem tudom elfogni. Várpalotán a szőlőkben rejtőzik, Aradon beáll egy tímárhoz, Nagybányán valami asszonyliga rejtegeti, Móron a templompadba vési a nevét s hallom, Erdélyben is kisért, bekopog a torockói molnárhoz, a homoródi nagy rabló fogságába kerül, ott ezüstedényből etetik s kikiáltják rablókirálynak, egy pásztorlánnyal elbujdosik a Rigába... Az Isten szerelmére, hát senki sem hisz a halálában?

A bencés elkomorodott.

- Sokszor szemrehányást teszek magamnak s minden magyarnak, amiért visszapöröljük az örök üdvösségtől. Nyomorult testébe kapaszkodunk s nem hagyjuk, hogy ami benne földi, porrá legyen. Tudom, hogy ez a görcsös hit Isten s az isteni végezés ellen vét, földi hiúságától sokszor iszonyodom is, de...

Elpirult s a karjait könyörögve széttárta:

- ...olyan jól esik hallani, hogy él. Ilyenkor a pap vétkezik, de az öreg magyar örül. S én ez a kettő vagyok, fiam.

Összemosolyogtak. Itt sem volt hát keresnivalója.

- Hanem tudok egy embert, aki csakugyan nem hisz az életében. Hallom, hogy ő már semmiképpen sem hisz abban. A Toldi írója.

A költő majdnem megtántorodott. Akkor őt felkeresem, mondta halkan.

Nagykőrös hó alatt volt. Aranyéknál már nem hivatkozott a koholt rokonságra; nékik párizsi emigráns barátaik szomorú üdvözletét hozta. Arany még az iskolában volt egy megbeszélésen s az asszony elfogódott udvarissággal a belső szobába vezette. Szegényesen laktak s a legnagyobb szegénységről a fenyőfa-iróasztal árulkodott. Aranyné elpanaszolta, hogy a férje mostanában rosszul alszik; lehet, hogy a tanítás is izgatja, lehet... Lehet, hogy ilyenkor egy halottal beszélget.

- Sohasem volt jó alvó, szegény - tette hozzá csüggedten.

Rájuk alkonyult. A kihülő szoba még jobban összetöpörödött, távolból keserves ökörbőgés hallszott. Etettek. Aranyné lámpát gyujtott s az olajláng bátortalanul terjedő fényében megjelent a férje. Három almát huzott ki a felsőkabátjából.

- A gyerekek adták - mondta fáradt, szabadkozó mosollyal.

Megköszönte a párisi híreket, de azért alaposan végigmérte az idegent.

- Ne féljen, nem vagyok kém - legyintett a költő olyan szomorúan, hogy Arany engesztelően megsimogatta a karját.

- Engedelmét. A kémektől egyébként nem félek, csak bosszant a tolakodásuk.

- Teleki Sándor... - kezdte a költő, de tüstént eszébe jutott asztalos mivolta:

- Teleki Sándor gróf úr megbízott, hogy Petőfi Sándor sorsáról is érdeklődjem.

Arany borzas szemöldöke összerándult.

- Azt hiszem, kár. Petőfi elesett.

- Biztos benne?

- Ha magamban nem is, a rossz álmaimban igen. Valószínűleg másoktól jobbat hall. Hirlik például, hogy a császár nyáron Magyarországra jön s Petőfi csak azért bujkál, hogy háborítatlanul szabadcsapatot gyüjtsön s a Kunságban elfogja.

- Szamárság...

- Az s méltatlan Petőfi emlékéhez.

Egy törpe cselédlány ügyetlen lábujjhegyen bejött, a kályha elé térdelt s nagyokat fujva a bátortalan láng alá, ismét begyujtott. Az ökrök egymásután elcsöndesedtek, egy református harang ötre vagy talán már hatra vert. Kettesben maradva, Arany az ablakra mutatott:

- Ott szoktam látni... Homlokát az ablakhoz szorítja s néz. Isten tudja, olyan idegen. Néha int, hogy menjek ki, de én nem merek.

- Sebes valahol?

- Nem tudom... nem látom... Csak érzem a sebeit.

A költő a válla alá mutatott, ahol neki is fájt.

- Itt, ugy-e?

De Arany magába merült. Egy lompos, vigyorgó komondor orrával benyomta az ajtót, nagy farkringatással a gazdájához sétált s a lábának dőlve diadalmasat ásított. Mit is beszéljenek még?

- Én is azt hiszem, hogy Petőfi elesett - mondta a költő. - De a bujdosó legendája mégis szép. Hitevesztett ember voltam, a júniusi párizsi mészárlás elvette a hitem s most a legenda kicsit talpraállít. Talán irigylem is a holtat.

Arany elgondolkodva bólintott.

- Lehet is. Ha Petőfi akkor Szatmár helyett kikerül Párizsba, valószínűleg ottreked. Vesztett ügyért esett volna el vagy ma is vezekelné. Így legalább nem érte meg, hogy a magyar forradalom is elveszett. Mesélik például, hogy amikor egy tiszttársa a csatatéren azzal a reménnyel fohászkodott fel, hogy bárcsak az Úristen a muszkát verné meg, ő közbevágott: én nem remélem, de követelem! Ebben a végső hiszemben halt meg. A lovak széttaposták, akárcsak a versében s utána síri csönd támadt. De ez már nincs a versében s ő nem is hallotta.

A látogató felállt.

- Csak tudnám, hogy minek költögetik a holtat?

Arany is fölállt, korához képest nagyon nehézkesen.

- Hagyja meg ezt a kis örömet. Úgy látszik, egy nemzet nem élhet legendák nélkül.

Ettől a gondolattól kicsit maga is meghökkent. Fölnézett, hogy az idegen arcából olvasson, de már nem állt előtte senki. Nem is állt előtte soha senki.