Nyugat · / · 1936 · / · 1936. 11. szám · / · CS. SZABÓ LÁSZLÓ: EGY GONDOLAT BÁNT ENGEMET...

CS. SZABÓ LÁSZLÓ: EGY GONDOLAT BÁNT ENGEMET...
II.

Másnap délben a házmesterné felhozta az ebédjét: egy pohár meleg tejet két zsömlével. Komoly, erős limousini asszony volt, nagyon megbecsülte az idegent s Párizsban ez a becsület ritka.

- Ejnye, azóta is az ágyon fekszik? - Átnyalábolta a költőt s az ágy szélére ültette. A férfi kábultan kinyújtózott. Hol ágyúznak? kérdezte véreres szemekkel.

Délelőtt Damesme tábornok megtisztította a Panthéon teret, a felkelők balparti hadiszállását, számolt be az asszony rendíthetetlen, nyugodt szomorúsággal s elgondolkozva lesimította a kötényét. Nincs azokban már semmi irgalom! A mozgógárda a háztetőkről szedi le a menekülőket, az embereinket.

Azt mondta: embereinket. Hozzájuk húzott. Az ura műasztalos volt, munkában, de legtöbb barátjuk munkátlanul tengődött. Valószínűleg Damesme tábornok is elesett, látták, amint az Estrapade utcából hordágyon, önkívületben vitték el. És a legfurcsább, hogy mind a két fél a köztársaságot élteti!

- Szóval Párizs a kormányé.

- Azt már nem! - Ezt is konok nyugalommal mondta, alig melegítette egy kis büszkeség. - A balparti felkelők az Olasz Sorompóhoz húzódtak s ott még sok dolgot adnak.

A költő maradék zsemléjét morzsolta.

- És hogy viselkedik a város?

- Tele rémhírrel. A kantinosnék állítólag mérgezett pálinkát árulnak a katonáknak, orgyilkosok mérgezett kötszert csempésznek a kórházba, azt is mondják, hogy a felkelők külföldiek s kettéfűrészelik a foglyaikat. A Szent Antal torlasznál láttak pár elzászi bútorasztalost, ebből lett a pletyka.

A szoba kihalt háztetőkre, ferde kéményekre, repedt tűzfalakra pislogott. Észre sem vette, hogy az asszony mikor hagyta megint egyedül. Tétova, kontár eső hulldogált a nehéz égből, tetőre vágott, ferde ablakát meg-megrázta az ágyúzás. Ez volt Párizs egyetlen életjele a dermedt padlástengerben, melyet aznap még a macskák is kerültek. Él még egyáltalán a föld? Nyugtalanul vánszorgott az ágy s a ferde ablak között, ereje, gondolatai csúfosan cserbenhagyták. Párizs, a szent város vérben fetreng; volt istenei: Béranger, Manuel felfricskázni való mandarin szobrocskákká gömbölyödtek, kerek hasukon ide-odabillegtek, kajánul illegtek s arcába vigyorogtak. De mindennél rosszabbul esett a belső összeomlás. Sohasem hitte volna, hogy ennyire iszonyodik a vérontástól.

Megpróbált levelet írni, hátha az írott gyónás megvilágosítja, a fogalmazás leleplező varázsa tisztázza az összeomlást. De egyik levelével sem boldogult. Hogyis boldogult volna, hiszen maga sem értette a szökést, gyávább sem lett tegnap reggel óta, amikor még remegő halálvágyban, szűz indulattal ugrott a Lafayette téri torlaszra. Órák óta próbált öntudatot, világos eszmélést öklözni a homlokába. Még leghosszabban Arany Jánosnak írt, a jegyző úr busa szomorúsága, népes családdal körülvett különös magánya biztatta, feloldotta s meghatotta édes emlékein át. De a harmadik oldalon ezt is abbahagyta s minden erejét összeszedve, felkészült az ünnepélyes öngyilkosságra. Ma este áldozatot mutat be: egy torlaszról csupasz mellel, fegyvertelenül a gonosz istenek elé lép s számonkéri a Szabadság kifosztott egét. Ezt a füstölgő, kihalt eget ostromolta a dal gyémánt fegyverével? Csak egy bosszúja maradt: a tiszta halál. A végrehajtás módjával nem törődött, elég, ha övé a szándék, a golyó akárkié lehet.

Öltözés közben megpróbálta felszítani régi tréfacsináló kedvét s annyit legalább elért, hogy melengetőn átjárta a kétéves katonáskodás emléke. Köztük a helyem, bíztatta magát keserves mosollyal, még hasznát vehetik a katona tudományomnak. Káplár úr, gyerünk!

A házmester egy darabig elkísérte. Nem merte ugyan nyíltan visszatartani a fakó embert, de mégis ez lehetett a szándéka, amikor elmondta, hogy a Poissoničre s a Szent Dénes negyed jórésze már a kormányé, a tereken elkeseredett katonák vagy mozgógárdisták táboroznak, az őrjáratok idegességükben mindenkire rálőnek, a magas kémények mögül őrszemek leskelődnek s a gyanusabb civilt fegyveres tettenérés nélkül is falhoz állítják. Az első sarkon visszafordult s a költő egyedül folytatta útját.

Párizs másodszor csöndesedett el. A harc elcsuklott, az éj váratlanul elvágta a város torkát. Kétszeri virrasztás szúrt és tüzelt a szemében, haja tövig nyirkosodott s igénytelen eleségét, a pohár tejet is felémelyegte. Egy ablak csapódott be a feje fölött. Akaratlanul meggörbült, alázatosan felkínálta a hátát az első csellengő golyónak. De az ádáz csönd nem engedett. Az eső ismét eleredt, ritka koppanásokkal csapódott a cégérekhez, tépelődött, habozott, húzódott a véres földtől.

Egyszer csak vonszolt futást hallott a közelből. A menekülő alighanem tehetetlenségből szaladt, el-elmaradozó, kimerült futása kevesebb megerőltetésébe került, mint a lépésre lassítás. Aztán csönd lett. A szótlan dühben van ilyen csönd. Elhatározta, hogy lemegy a Bastille téri főtorlaszhoz.

De amint a Cléry utcába ért, összetalálkozott a futóval. Pár lépésre, a vizes úttest szélén feküdt s kínjában a hátán forgolódott. A költő óvatosan a fejéhez került, melléje térdelt s kicsit fölemelte.

- Ne félj - súgta, - tegnap én is veletek voltam.

Amennyire kivette, duzzadt ajkú, sovány kreol fiú volt.

- Állíts valahogy talpra - nyögte rekedten. - A Gobelins gyártól jövök.

- A város túlsó végéből? - szörnyedt el a költő.

- Nem tudom... Elvesztettem a fejem... Régóta futok...

Az ötödik emeleten kinyílt egy ablak, valaki lelesett, de rögtön be is kapta a fejét. A visszavágott ablakon megvillant a holdfény: az ég már tisztult.

- Erre lakol?

- Az anyám itt alszik a Montorgeuil utcában. Zöldséges. - Zavarában, fájdalmában, fej nélkül, a pokoli sötétben a félvároson át anyjáig szaladt. - Segíts odáig, pajtás.

A költő megmarkolta a sebesült csuklóit s hátára emelte. Nehéz volt, mint egy zsák. Feje a költő vállára csüngött s halkan, rekedten nyögött.

- Melyik a ház? - szólt hátra a sebesültvivő, ahogy elindultak. De a szerencsétlen addigra megint elalélt, akár a Szajnának vihette volna. Ebben a pillanatban felhangzott az éjjeli őrség. Most aztán hol az ördögben keresse a zöldséges asszonyt? Ösztönszerűen megfordult s a sebesülttel visszamenekült a saját szállására. A házmester azt hitte, hogy egyenesen a torlaszról hozza, szó nélkül átnyalábolta a sebesült lábait s intett, hogy vigyék föl.

- Csak halkan - súgta a fordulóban, - a harmadikon a munkanélküli Mouchard egész nap minket les.

Ágyba fektették s tüstént levetkőztették. Roncsolt lövés feketélt a jobbcombon, nyúlós, félig alvadt vér tapadt a nadrágjához s nagyon bűzlött. A házmester hunyorogva vonogatta a vállát.

- Mit gondolsz, megéri a reggelt? - fordult a feleségéhez, aki közben szintén fölérkezett. Erre a nehéz kérdésre a sebesült fölnézett s mintha a választól akarta volna kímélni őket, halkan megszólalt:

- Barátok vagytok?...

Az asszony a két férfi zavara elé vágott:

- Azok. Ez a szakállas úr éppen anyádhoz vitt, de az őrség megzavarta. Hozzá kerültél.

A fiú bágyadt mosollyal a költő felé fordult:

- Bocsásson meg a tolakodásért, reggelre eltakarodom. - Valamit észrevett az arcukon. - Addig úgyis életben maradok! - tette hozzá majdnem ingerülten.

Mialatt a házaspár kötözte, a költő gyöngéden fölemelte a fejét és megitatta. A hevenyészett kötözés után az asszony kihívta a költőt.

- Attól félek, nem éri meg a reggelt. Ha legalább tudnám, hogy...

A harmadik emelet fordulója megreccsent.

- Ez Mouchard - súgta az asszony s a korláthoz hajolva lekémlelt. - A fene a sok macskába! - kiáltotta - ilyenkor piszkítanak a lépcsőre. - S szívböl leköpött.

Mikor ketten maradtak, a költő összeszedte a sebesült vendég holmiját. A kabát tele volt tölténnyel s apró vasdarabokkal, karján és zsebetáján tenyérnyi mészfoltok fehérlettek.

- Látom, kőműves vagy - mondta az ágy szélére ereszkedve.

- Az. Gentillyban. - Kamaszos koketten méregette a gesztenyeszakállas költőt. - Te meg német, mi?

- Magyar. Ha ugyan még Magyarország befogad.

- Magyar? Nem ismerem az országot.

- Most nálunk is forradalom van - dörmögte a költő magyarázólag, - de ez csak olyan félmunka. Thierset, Odilon-Barrotot, Marrastot tartják az új forradalomnak.

- Az bizony nem sok.

- Nem hát. De őszintén szólva, egy éve még én is naivul fogtam Párizshoz. Bérangert tartottam a világ legnagyobb költőjének! Mit várjak akkor az otthoniaktól? Elzarándokoltam az öreghez, alig tudtam szólni, alig tudtam kinyögni, hogy mester, hadd lássam legalább havonta egyszer. A második hónap mulva aztán ő nem látott többé.

De a sebesült nem hallotta a vallomás végét: hirtelen megint ájult álom lepte meg. A költő egyedül maradt. Szörnyű idegen világ leskelődött rá, a tetők holdfényes hasadékaiból barátságtalan csönd ömlött a szobába. Arany Jánosra gondolt s kimondhatatlanul nélkülözte. A sors összezárta az elbukó forradalom jelképével, a világszabadság nyomorúságos testet öltve ágyában vérzik el: az istenek millió fekvőhely közül éppen az övét választották ki jelképes sírnak. Apatikusan fölkelt az ágyról s két kabátot vetett a földre.

Ott aztán hamar megérezte, hogy újra elengedte az álmot. Hanyattfekve a holdfényes padlón, a nagy testi-lelki kimerültség erőtlen kínjában párizsi esztendejéről pontosabb számot vetett, mint a délutáni levélkísérletek friss izgalmában. Szalontáról érkezett Pestre, fölvette a pénzét, július 17-én robogott át Strassbourgon s másnap a királyvérrel festett Grčve piacon állt. Béranger, a Grčve piac s a szilaj tenger kedvéért jött ki, királygyilkosok tiszteletére tanult meg franciául, a tengerért angolul. De a tengerig már nem jutott el; Párizs titkai feltartóztatták. Első pillanatban iszonyúan csalódott. Lutetia aranyporban szikrázott felizgult képzelete előtt, tündöklő házai s utcái nem hasonlítottak semmiféle házhoz s utcához. De Párizs főhelyén egy tőzsde terpeszkedett, a tőzsde lépcsőjén összenyomott képű ragadozók szorongtak s a roppant kültelkeket fölvetette a munkanélküli, éhes nép. A munkabérek hallatára hátába állt a hideg, dühében törni, zúzni szeretett volna. A gyárosok az izgatókat, a munkások kizsákmányolást szidták, a gyárak leálltak, Franciaországot kiadós hideglelés rázta. Kézről-kézre lökte a testi fáradsággal és lelki csömörrel terhelt valóság. Erre az egyre igazán nem gondolt. Késő ősszel egy Proudhon nevű szemüveges népfilozófussal, meg Courbetval, a feketeszakállú festővel került össze, estéit a Dauphine utcai szurtos szerkesztőségben töltötte s Bérangerról csakhamar megfeledkezett. Eleinte lelkiismeretesen s - ha jól emlékszik - lelkesen beszámolt Juliskának, az írás azonban mind nehezebbre esett. Szégyelte, szidta magát érte, de a déli levél mégis csak estére maradt, a másnap esti harmadnap reggelre, a negyednapi hatodnap estére; a levélregény levélre, aztán levéltöredékre zsugorodott. Egyszer lerándult Lyonba, Juliska levele az ajtóban érte, nem volt ideje válaszolni, útközben egyik zsebéből a másikba dugdosta s mire visszatért, már restellt rá felelni. Az erdődi téboly elszomorító kamaszos emlékké fakult, szeptember 8-át, ismerkedésük első évfordulóját Louis Blancnál töltötte s csak harmadnap eszmélt a nap nevezetességére. Idegenné szakadt a vadregényes szamosparti nyártól, kemény párizsi magányából irgalom nélkül tekintett a nagy szerelemre, amely szinte megfosztotta a keserű európai tapasztalattól. Hiszen tavaly pár napig még tusakodott magában, hogy ne forduljon-e vissza a Szamoshoz, a tiltott erdődi paradicsom közelébe? Arra gondolt, hogy valahol a környéken, talán Károlyban bevárja a kötés napját. Valósággal szöknie kellett Pestről: megszökött a gyöngesége elől, erőszakkal ugrott a váci gőzvasútra, arccal Párizsnak.

A februári forradalom első napjaiban azt hitte, hogy a kufárok végleg kilódulnak a Szabadság templomából. Ebben az örömben érte a pesti március híre, tüstént cosmagolt, de a pénzszerzés néhány hétig elhúzódott, közben híre jött, hogy Pozsony lefújta a fiatalokat s Béccsel alkuszik. Így aztán hamar elment a kedve a hazatéréstől. Otthon kinéznék, talán a legnépszerűtlenebb ember volna, délcegen feszítő polgárőrök rendre, józanságra intenék. Nem, ebből igazán nem kér. Írt egy goromba levelet Kossuthnak, felelősségre vonta, amiért visszatartja a nemzetet a trónfosztó forradalomtól, de a levél válaszolatlan maradt. Ebből is látta, hogy mennyire megütköznének rajta Magyarországon. A forradalom Párizsban is elromlott, a kufárok zavartalanul ültek a templomban, csak a fő pénzváltót dobták ki maguk közül: az esernyős királyt. A vidék az áprilisi választáson maradiakat küldött a nemzetgyűlésbe, új mesterét, Louis Blancot kisemmizték a kormányból. Így jött el június 23, péntek. Senki sem kérdezte, honnan jött, ki fia, mikor fegyvert kért a munkanélküli felkelőktől. A forradalom lángmadara csattogva kelt ki elhamvadt dalaiból, «ez most már csakugyan az igazi!» gondolta remegő örömmel s töltetlen fegyverrel a torlaszra lépett.

Azóta negyvennyolc iszonyú óra telt el. Sem a gyomra, sem a keze nem bírta az emberölést. Pedig aki nem öl, elmarad a világtól. Csak most ismerte meg magát s a könnyező belső tükörből egy megsemmisült, szelíd ember nézett vissza. Évek óta öntudatlanul hazudott, szilajnak, fékezhetetlennek képzelte magát, dalait a forradalom szent lángjába szórta, de a döntő vérontástól visszariadt. Miért a katona s miért az öreg munkás, miért a szénhordó és miért a tábornok, miért a püspök és miért a rongyszedő, miért a géplakatos és miért a képviselő? A kiontott vér holttestükre fagy, kihűlt lábuk felpuffad a cipőben. A harc nélküle dőlt el. Csak költő vagyok, gondolta félálomban, csak, csak, csak költő s már nem tudta, hogy álmodja-e a sírást vagy csakugyan sír. Két forradalom vetette ki magából: az elbukó francia, amit két nap előtt még vállalt s a magyar, amit keveselt. A világeszme hontalanja lett.

A hajnal kegyetlen a haldoklókhoz. Félszendergéséből a sebesült fiú forgolódása riasztotta fel.

- Csöndesedj, pajtás - csitította kábultan -, rögtön megyek az anyádért. - Már húzta is a kabátját. Akkor vette észre, hogy kár a szóért, a kőműveslegény agonizál. Eltörlöm a nyomort! kiáltozta s ez bizony bolondság.

Sehogysem lehetett vele bírni. A fiú öklözte, erőnek erejével fel akart kelni, hogy új alkotmányt adjon. A nagy lármára a házmester is felrohant, de kettőjüknél is erősebb volt. Eltorzult arccal, lilavörösen kiabálta, hogy eltörli a rabszolgaságot.

- Így bolondulnak meg szegények a kórházakban is - mondta a házmester, leszorítva a kezeit.

- Csakhogy ez nem bolondult meg! - szólt rá az asszony. Először látták indulatosnak. Már gyerekévé fogadta a szerencsétlent, már gyerekét védte a védtelen haldoklóban. A párnához ült s erős mellére emelte az erőtlen fiatal főt.

- Eltörlöm... Eltörlöm... - lihegte a fiú egyre megadóbban, mintha egy titkos sugallatot követve egész szelíden szeretett volna meghalni. Talán a bölcsőben szelíd halálra szánta az Isten. És a halál nemsokára szeretettel megérintette.

Mikor a többiek fölocsudtak, úgy rémlett, hogy valaki elsurran a nyitott ajtóból.

- Mouchard! - morogta a házmester és sűrű szemöldöke összeugrott. - Már megint leskelődik.

Úrnap reggel volt, a júniusi felkelés utolsó napja, amelyen Affre párizsi hercegérsek imákkal erősített, félénk lelkét a Bastille téren fölajánlotta Jézusnak.

A halottat csak éjjel merték elszállítani. Szerencséjük volt, mert a motozás a Poissoničre negyedben már nappal megkezdődött s az önhatalmú utcai kivégzések is javában dühöngtek. A város bosszúállóan fellélegzett.

Másnap a Tiquetonne utca sarkán Javert rendőrfelügyelő megszólította. Éppen a Bastille térre igyekezett.

- Mit kíván tőlem? - tiltakozott a költő és az igazoló írásai után nyúlt. - Petőfi Sándor magyar költő vagyok.

A rendőrfelügyelő előzékenyen meghajolt.

- Ön pénteken, 23-án a Lafayette téren, majd a Paulai Szent Vince templom mögött fegyveresen ellenállt a kormánycsapatoknak, szombatról vasárnapra virradó éjjel magához vette Pierre Jarnac sebesült felkelőt s vasárnap éjjel eltüntette a holttestét.

- Ez mind igaz - mondta a költő és ellenkezés nélkül megindult Javerttel.