Nyugat · / · 1936 · / · 1936. 9. szám · / · KÜLFÖLD

Passuth László: ADA NEGRI

Félénk, fiatal teremtés volt, hegyifaluba zárt iskolamester, amikor először látott Milánóban várost, ahol verseskötete megjelent. Azóta harmincöt esztendő jubileumi távolsága szaladt el az ünnepelt felett, akinek riadt kislányszeme makacsul belekapaszkodik az időbe s még mindig az első felfedezés ijedésével tűri, hogy nevét rávéssék az itáliai költők királylistájára. Ilyenkor az alkotó megett meghúzódó első gyermekkor emléke visszakisért s a Stella Mattutina ragyogását árasztja rá arra a fáradtságra, melyet a jubiláns magában cipel.

A rejtett, gyermekkori élmények csendes partja Lodiban, egy mágnáspalota portásfülkéjében terült el. Szövőgyárból esténként holtfáradtan hazavetődő anyja megosztja vele munkásasszony-történeteit, s ezek egybeolvadnak azokkal a dévajabb históriákkal, melyeket nagyanyja - aki Patti komornája volt - mindhalálig nem felejtett el. Felettük ível a palota, e kifogyhatatlan meseforrás, melynek lelakatolt, úri titkait kilopják számára a pajtáskodó grófgyerekek. A padlás egyik sarkában nyalábszám hever füzetbegyurt kalandregény. Míg végigrágja magát e szörnyű oldalakon, elmosódik a valóság körülötte s minden hétköznapi benyomás, mint egykor a manchai lovagnál - sajátságos töréseket kap. Az iskola - bizonytalan világrész nyitvahagyott kapuja, melyen akárki besétálhat, de itt alapjában senki sem érti meg a valóságtól ijedező, versek közt élő gyermeket. Képesítővel kezében elhagyja Lodit, mely arányos útjaival, templomterekkel benne úgy élt, mint kis darab városi világ. Állomása hegyekbezárt, vasúttalan sárfészek lett, melyben az álmodozó felett győztek a kufárkodó, harsogószavú plebejusok. Ha Motta-Viscontira leesett ősszel az eső, - akkor a távoli, lakott világ egészen kívülrekedt. Fagyos környezet, kietlen szoba volt mindene e furfangos, lombard nép között s így az élet, mely korabeli lányoknál már virágbaszökkent - nála csak egymásrahulló rimeket rejtegetett. Ez elvont világból jelzett versek felett a Corriere szerkesztői szobájában valaki elgondolkodott. A század első esztendejére esett, amikor kritikusok és csodavárók buzgón kerestek Pascoli-epigonokon átnövő új, olasz lirikusokat. Hangja különösen cseng ki a megszokott versek tömegéből s lényét a távoli falu-fogság romantikus foltokkal szórja be. Így megszületik körülötte a századelejei nagyriport, világrasegíti első kötetét, melynek Ada Negri Fatalit"ŕ nevet adott. Az első versek esőről, hóról, ködről és szélről szólnak - ritmusukhoz ma már Respighi muzsikája elválaszthatatlanul hozzátapad s ez egyszerű, szimbolumokkal telített strófák közt alig leli helyét a szerelem. A ciklus továbbmegy s e csendesen induló poézis kemény, váratlan reliefet kap. A századvégi páthosz sűrűjétől új szavak, új témák különülnek el. Felmordul a gép, hosszú sorban állnak kint a hajnali sorosok, sziréna tereli el őket az álom mezőiről, megindulnak a hétfő reggeli kerekek, a fogaskerék egy asszony kezébe belekap, a figurák szombatra már görnyedten összehajolnak, a vers elhalkul s e fekete reménytelenek ijesztő monológja lesz. Az új szavak új formát keresnek s biztos ritmusérzéke megteremteti vélük a csendes-vers variánsát, melyet eddig a nyelv fennkölt dinamikája aligha tűrt volna meg.

Az első versek sárbafúlt kis falu estéjében születtek, fióknak szánva, szinte reménytelenül. Mire napvilágot láttak - sajátos visszhang támadt körülöttük - e csendes meditációkra az új barátok kórusa felelt. Élete, melyet eddig alig szakított meg valami vékonyka, távoli sugár, - most érdeklődés körfényébe kerülve téma s majdnem politikai programszó lett. Igy verseiből kicsurog a primitiv élmény s lassan-lassan harcok textusává merevül, Motta-Visconti az eldugott ó-világot jelező szó csak - az előtörő írónőt ezentúl már Milano fénye s új élete veszi körül.

A vágyait gyakran változtató lombard főváros ezidőtájt ép a szociális gondoskodás teremtő lázában ég. Pár igazi apostol munkához fog és oly feladatokkal próbál megbirkózni, melyeket a mai elképzelés az állami kötelmek közé utal. Ada Negri is elmegy velük a politikai letartóztatottakhoz, segít felépíteni napközi otthonokat, iskolát nyit luetikus gyerekeknek, munkátlanok felé menhelyet tervez s a szellem istápolására betetőzéskép megnyílik a Szabad Egyetem. A mozgalom ezer könyörületesség ajtaját nyitja meg s arról, aki előljár, annyit mondanak, hogy «az Úristen könyörületes kis kezekkel áldotta meg, melyekben vágy ég megsímogatni az elesetteket». Igy olvad fel élete tünő jóságokban, melyeknek tónusát versei veszik át, de míg formakészlete egyre gazdagabb lesz - az anyaversek ciklusa után - nem éri el az első kreáció lendületét.

A nagy caesura átszakítja a gazdag, karitativ programutat. A háború lelki változásának görbéjét Ada Negri is követi, megismételve a szocilista párt jelentős részének akkori metamorfózisait. A beavatkozást előkészítő sajtóhadjárat során még tiltakozik a vér felidézése ellen is. De a nagy szocialista professzor-apostol nekrológjában - 1917-ben - már ott találjuk e különösen emlékezetes sorokat «...ha Majno megélhette volna még azt a felejthetetlen májust, akkor Itália láthatta volna legbékeszeretőbb gyermekét, a pacifizmus nagy apostolát hajlott kora ellenére is fegyverrel kezében állásbavonulni - kedves tanítványa, Guido Donati... Mussolini... Filippo Corridoni mellé s talán - mint az első és harmadik - az életét is odaadni...» E majdnem heroizmusba-hajló hang csak akkor csuklik meg, akkor lesz fájdalmasabb, amikor Margherita Sarfattinak hősi halált halt tizenhatesztendős költő-fiát parentálja el. A vers elhallgat s a költő a közösség közt felolvadó tettek közé menekül, melyek elrejtik nyugtalanságát s kitöltik legbensőkép eseménytelen életét.

Mire elmúlik a háború, túljut az élet megélt, könnyebbik felén. Talán meg is indul azon az úton, amely már csak a meditációk felé vezet, amikor váratlanul, a nagy szenvedély erejével betör életébe először az élmény. Az egész néhány túláradó boldogságú, virágbaboruló hónap, melynek végére fekete pontot tesz a spanyol epidémia. Az ájult hallgatás ideje után egyszerre úgy érzi, felszakadnak benne rég temetettnek hitt sorok s az első, csodálatos szépségű versekkel átlendül poézisének már elért grádusain. Nyoma sincs itt a kollektiv érzések hűvös mélységeinek, az emberiség nagy kérdéseit is csak a szenvedő, szomorú asszony egyszeri sorsán bocsátja át. Verseiből eltűnik a rim, széttágul a megszokott forma s egyetlen témája ez utolsó, baljós fordulatú szerelem. Il Libro di Mara gyönyörű könyvében Ada Negri túlnő az olasz vers megszokott mértékein s a hagyományos szerkezetek helyett fojtott, meztelen líraiságukat mutató szabadversek a szimbolikus líra legszebb alkotásai mellé nőnek fel.

Ez az utolsó élmény lendülete. Mara Könyve után megtörten, öregen hull vissza a földre, mely most már csak lemondásokat tartogat. A tragikus, végső életérzés versekben oldódott fel - a multjába visszahajoló író inkább a prózához menekül. Ezer emlék, mely eddig tudat alatt lappangott, most mint megrezdülő élmény szemünk előtt formát cserél. E ciklikus sorok közt történetek húzódnak meg, legtöbbször magányos asszony-históriák. A vasfegyelmű család-hagyomány elnyomott, szerelmes kis ellenlábasai, dolgozó asszonyok, elnyomorodott lányok, bábként vetődő rabszolga-feleségek. Keretük e sajátos olasz polgári lét, melynek örök törvényeit féltékenyen vigyázzák az indulatos, kemény, pénzthajszoló férfiak. Legtöbbje megett lombard miliő, a déli verőfényt itt hamar elnyeli már koraősszel az alkonyi köd, melyben irgalomnélküli, fájdalmas szürkeségek kerengnek s továbbsebzik a kikezdett lelkeket. Igy indulnak meg körmenetükre a sorsuk ellen lázadozó, letört, magányos asszonyok. A Solitarie árnyalakjai lassan beleolvadnak abba az emberláncba, melyet a Hajnali Csillag, Magas Ablakok és az Utak figurái egészitenek majd ki. E későntermett próza gyönyörűsége sokáig lefogja a versek felé hajoló kezét. Csak Capriban szólal meg, évek után, újra s a Canti dell' Isola-ban dalba próbálja öltöztetni ő is e csodálatos szigetet, melynek kétezer év óta annyiszor sikerült kisiklani a poéták elől.

Igy maradt Ada Negri a mai literatura ünnepelt, de magányos jelensége is. Témakészsége, formái és nyelve idegen az utóbbi két évtized új készségeitől, melyek korlátozzák a fantázia szabad szárnyalását - és öncéllá nemesítik a dekorációt. Ez irodalmi autarchiában, melynek barokk tónusa egy kevéssé építő korszak beköszöntésére mutat - számunkra oly frissen csendül fel Ada Negri tegnapi költészete, mely kifejezi a legtisztább impresszionista hagyományokat. Akik részesei voltak az utolsó évtizedek belletrisztikai vitáinak, alighanem felfigyeltek akkor, amikor hallották ünnepi szónokként Marinettit, amint dicsőíti azt az arisztokratikus írásformát, melynek művelésében Ada Negri inkább a hagyományos multat, mint a dinamikus jövőt képviseli. Lehet, hogy e jubileumi beszéd a régiek együttes lázadásából eredt: azok, akik teremtő erejükből egymás ellen alkottak új és új kifejezési lehetőségeket - most lassan egymáshoz hajolnak az osztozkodó epigonok közt, akiknek kicifrázott formakészsége számukra már oly céltalanul, oly idegen világként hat.

Thein Alfréd: HABSBURG-LEVELEK

Évszázadok óta megszokták az emberek, hogy a Habsburg-nevet egy trónnal, egy államszervezettel asszociálják. Uralkodóház lett egy középkori kis német gróf családjából. A családnév világbirodalmat, állandósult politikai hitvallást jelentett. A változó keresztnevek pedig a legtöbb esetben csak kisebb-nagyobb jelentőségű háború-csoportok vagy más államéleti események rendszerezésére, osztályozására szolgáltak.

Nem is gondolunk már arra, hogy e neveket élő emberek viselték, akik ép úgy nevettek és sírtak, ép úgy szerettek és gyűlöltek, mint mi. A császári trón rideg magányában szinte bálványokká merevedtek, - legalábbis így látjuk őket a történelem lapjain.

Egy lebilincselően érdekes, izgalmas könyv most új fényt vet ezekre a különös emberekre. Habsburger schreiben Briefe címmel császárok és főhercegek, Habsburg-férfiak és nők öt évszázad alatt írt magánlevelei vannak benne összegyüjtve.

Egy család pszichológiai története, fejlődése és halála bontakozik ki ezekből az írásokból. Ha egyes tagjai különböző értékűek is, ha az eredmények, melyeket elértek - részben a külső körülmények hatása alatt - más és más elbírálás alá esnek is, a család egész történetén végighúzódik egy sajátos, közös vonás, egy habsburgicum. Egyetlen Habsburg - még a legszürkébb - életében sem hiányzik ez a családi öntudat: a tradició tisztelete, istenfélelem, kötelességtudás és a dinasztia Istentől rendelt elhivatottságába vetett meggyőződés. Érezték, tudták, hitték, hogy ők a többi ember fölött állanak. A másféleségnek ez az érzése azonban sohasem váltott ki bennük gőgöt: mennél erősebben élt bennük a felsőbbrendűség tudata, annál szivélyesebbek, gondosabbak, közvetlenebbek voltak alattvalóikkal, annál mélyebben hajtották meg fejüket Isten előtt. Sorsszerűen fogadták az uralkodás privilégiumát, mint egy keresztet vették magukra. «Ha tudnám, hogy Isten nálamnál alkalmasabbat akarna a birodalom fölé helyezni, mindjárt kész volnék a koronát és a jogart letenni» - írja II. Ferdinánd, - de mivel Isten nekik adta a koronát, át vannak hatva a meggyőződéstől, hogy nem talált náluknál alkalmasabbat. És ezért érzik feladatuk súlyát, - de vállalják: «Isten a trónra ültetett, de nem azért, hogy lopjam a napot, hanem hogy dolgozzak. Inkább önmagamat hanyagolom el, mint hivatalomat.» II. Ferdinánd szavai mindegyik Habsburg életének mottójául szolgálhatnának.

És mégis: ha végignézünk a történelmen, nem sok nagyvonalú államépítőt, messzelátó politikust vagy biztosítéletű hadvezért találunk köztük. Ha e nagyszámú család nem egy tagja kétségtelenül tehetséges volt, a «nagy uralkodó» jelző (a túlméretezett V. Károlytól eltekintve) talán egyedül Mária Teréziát illeti, - az egyetlen női Habsburg-uralkodót. Mi ennek a családra oly súlyosan nehezedő végzetnek a magyarázata? Ezekből a levelekből, melyeket nem felségek és fenségek, hanem emberek írtak, akik itt meztelenül mutatják meg érzéseiket és gondolataikat, választ kapunk erre a kérdésre. Ezekből a levelekből meglepetéssel fogjuk megállapítani: a Habsburgok jobbak, okosabbak, tehetségesebbek voltak, mint ahogy azt történelmi szereplésük alapján hittük volna. De nem volt aktualitás-érzékük. Amatőrök voltak. Lelkesedéssel, nem egyszer tehetséggel, de ügyetlenül végezték a rájuk bízott feladatot. Hiányzott belőlük az (Isten által kezükbeadott) anyag ismerete, nem sajátították el a technikai fogásokat. Megközelíthetetlen elzárkózottságukban távol állottak az eseményektől, az idő és tér, melyben éltek, nem vált számukra érzékelhető valósággá. Ha szívükön viselték az egyes alattvalójuk baját, nem hallották meg oly ellentétes törekvésű népeik szavát. (Az egy Mária Terézia kivételével.) Barátkoztak a kisemberekkel, de rosszul választották meg munkatársaikat.

Az amatőrökre mi sem jellemző jobban, mint a bizonytalanság, a határozatlanság. «Milyen nehéz dolog is határozni» - I. Lipót tragikus vallomása vésztjósló auguriumként ott lebegett majd mindegyik Habsburg-cselekedet születésénél: a Habsburgok sohasem találták el a helyes időpontot, amikor cselekedni kellett volna.

Saját világukban nem láttak tisztán. De talán egy sincs köztük, aki szinte látnoki tehetséggel nem érzett volna meg messzefekvő eseményeket. Mégsem volt meg egyikben sem az erő, hogy irányítólag befolyást gyakoroljon az eseményekre. Mennyi tragikum van II. József egy mondatában, - 1777-ben írja Marie Antoinette-nek: «Ez így nem mehet tovább és a forradalom borzalmas lesz, ha Te nem akadályozod meg.»

I. Miksa, az utolsó lovag, a dinasztia világhatalmának megalapítója, nyitja meg a levélírók sorát és Ferencz József, az utolsó gavallér, zárja be. Vele sírba szállt a monarchia. A két történelmi forduló között öt évszázad nyugtalan árnyai járnak haláltáncot.