Nyugat · / · 1936 · / · 1936. 7. szám · / · KÜLFÖLD

Szolnoki István: AZ UJ DOGMÁK ÉS A RACIONALIZMUS

Érdekes írást közöl a Rationalist Annual (London) 1936. évi száma. A dogma visszatér: ez a címe C. E. M. Joad cikkének, melyben éles határt von a dogmatizmusra hajló tudományos divat és a valódi tudományos megismerés közt. - A tudomány megtanította az emberiséget a dolgok belső evidenciájának tiszteletére, megtagadva a rákényszerített és kikényszerített «igazságokat». Ám a modern fizika zavarossá tette a tudományos világképet és mi még aggasztóbb: az emberi szellem tudományos magatartása, mely elutasítja a belső evidencia híjján való hiedelmeket, hanyatlóban van. «Az objektív igazság» - mondja dr. Frick, a Harmadik Birodalom belügyminisztere - «másodlagos (jelentőségű) és nem mindig kívánatos.» S miként a politikában, a modern fizikában is hiedelmek kapnak lábra, miknek semmiféle belső evidenciájuk nincs és nem is lehet soha. - Az új dogmatizmus tételei, mint pl.: a dolgok végső fokon nem anyagi, hanem szellemi természetűek; az istenség matematikai berendezettségű és személyes; szívében indeterminizmust, szabálytól eltérő elhatározásokat táplál; a jövő véges és a világ a megsemmisülés felé halad - megannyi állítások, mik belső evidencia és tapasztalati alátámasztás hiányában sohase léphetnek elő a bizonytalan hipotézisek köréből.

E modern fizikusok vélekedése a dolgok végső természetéről, dolgokról, mik tudásuk határát meghaladják: új, meglepő és pl. a mult században élt T. H. Huxley agnoszticizmusával összemérve, enyhén szólva, szerénytelen. Hiszen ha az emberi faj életét ahhoz a rövid időtartamhoz viszonyítjuk, amióta rendszeresen gondolkodik, azt kell mondanunk, hogy még alig kezdett el gondolkodni s mérhetetlenül messze van attól, hogy a dolgok végső természetéről helyes képzetei legyenek.

Joad az új dogmatizmus keletkezését különösen két okra vezeti vissza. Az egyik az, hogy a gondolkozást illetőleg az emberiség még kiskorú és még szüksége van spirituális játékokra. A másik ok politikai természetű: a modern fegyverek lehetővé teszik, hogy egy erőszakos kisebbség a tömegeket szellemileg is rabságban tartsa és elnyomja a független gondolkodást. A mai nevelés nem a gondolkodás fejlesztésére, hanem uniformizált vélemények gyártására törekszik. A gyógyulást Joad a feléledő szkepticizmustól várja, mely az egymással versengő véleménygyárak egymásnak ellentmondó termékeit összehasonlítva, rájön arra, hogy az objektív igazságot egyik sem pótolhatja. Igy rontják le egymást a különböző nacionalizmusok is, mert a dogmatizmusnak nem is az észszerűség a legnagyobb ellensége, hanem leggyakrabban a vele ellentétes irányú másik dogmatizmus.

Az évkönyv másik figyelemreméltó tanulmánya: «A materializmus védelmében», J. B. S. Haldane tollából való. Ma, amikor a «materialista» jelző vád, sőt valósággal sértésszámba megy, érdemes elolvasni, hogy mit tud felhozni a cikkíró e túlzásaiban talán hibás, de kétségtelenül tiszteletreméltó filozófiai irányzat mentségére.

Legelsőnek azt a tudatos hamisítást leplezi le, ahogyan spiritualista részről a materializmust a pénz vallásával azonosították. Magyarra fordítva ez annyit jelent, (- a magyar nyelv különösen alkalmas e hamisítás szemléltetésére -) hogy az «anyagiasság» fogalmát egyszerűen ráhúzták az «anyagelvűség»-re, miáltal az a társadalmi és jórészt hipokrita megvetés is, melyben az anyagiasság általában részesül, maradéktalanul átszármazott az anyagelvűségre. A hazugságok átütő erejét tekintve, nincs semmi csodálatos abban, hogy e fogás ily jól sikerül s csak a logika javíthatatlanai gondolkodhatnak el azon, vajjon miféle anyagi jutalmazásban részesíti a társadalom az anyagelvűség bevallott hívét?... Bármíly paradox tünet, inkább úgylátszik, hogy az anyagiasság legszélsőségesebb példái főleg azok közt a társadalmilag is előnyben részesített egyének közt lelhetők - írja Haldane - akik a materializmus megalkuvásnélküli ellenségeinek mutatkoznak.

A valóságban a materializmusnak, mint bölcseletnek, elfogadása erkölcsi magaviseletünkre a legcsekélyebb befolyással sincs. A materializmus csak az okok valószínű következményeivel foglalkozik, de feladatától mi sem esik távolabb, minthogy a következmények között kívánatosakat és kevésbé kívánatosakat különböztessen meg. Haldane általában hű marad az angol filozófia hagyományaihoz, amikor azt hiszi, hogy az erkölcs független a vallási doktrináktól. Sőt úgy véli, hogy a kegyeleti külsőségek néha a könyörületesség és igazságosság kétesértékű szurrogátumaivá válhatnak. «A materializmus» - mondja Haldane - «ha nem is végleges formája a bölcseletnek, de bizonyára nem oly hibás és nem is olyan erkölcstelen, mint ahogyan ellenzői állítják».

H. J. Laski, A. Keith, A. Robertson, J. H. Breasted és mások írásait láthatjuk még a Racionalista Évkönyv új számában és az a benyomása az olvasónak, hogy a racionalizmus nem veszített sem frisseségéből, sem harci kedvéből. Ez a mozgalom csak ott van defenzívában, ahol a szabad véleménynyilvánítást politikai nyomás sorvasztja. A szellem birodalmában azonban, ahol a logika és a szabad gondolatközlés törvénye az úr, - ha itt-ott túlzásokba is esik - de bizonnyal megtalálja azokat az érveket, melyek diadalmasan törnek be az új dogmatizmus régi résein.