Nyugat · / · 1936 · / · 1936. 6. szám

PALOTAI BORIS: INSTRUKTOR KISASSZONY
A Nyugat pályázatán díjjal kitüntetett novella

- Szántó! Maga kért tőlem tanítványokat? - kérdezte a tanár úr és hosszú ceruzájával felém bökött.

Felálltam. Szívem dobogott az örömtől.

- Én tanár úr, ha tetszene olyan szíves lenni...

A tanár úr intett. Kopogó lépésekkel mentem a dobogóhoz.

- Menjen el Vargóczyékhoz. Mondja, hogy én küldtem magát. A fiú hetedikes, nehézfejű gyerek, de próbálja meg.

- Vargóczy? - mondta kuncogva a szomszédom. - Vargóczyt tanította már maga a tanár úr is.

Ez még jobban duzzasztotta önérzetemet... majd én megmutatom! gondoltam csakazértis bizalommal, majd én megmutatom! A pénz is erősen kellett, anyámék egyre gyérebben küldték a koszt-kvártély pénzt, a levelek tele voltak panasszal... adó, betegség, házbér. Most végre rendszeres pénzhez jutok, fizetéshez, amelyből harisnyát vehetek magamnak, s nem kell összecsavart lábakkal ülnöm, hogy az otromba stoppolásokat elleplezzem. Sonkás-zsemlét veszek, jó ropogós barna zsemlét és azzal pótolom a híg leveseket, mócsingos húsokat, amelyeket úgy gyűrök le magamba kelletlenül, nem érezve ízt, szagot. Bizakodva szedtem elő a cédulát, újból és újból elolvastam a címet: Ifj. Vargóczy Mihály, Bimbó ucca 26.

Az ucca végén, maszatos korcsma mellett, váratlanul és hivalkodón egy kúriaformájú sárga ház emelkedett.

Itt lakott Vargóczy Mihály, leendő tanítványom. Kedvtelve húztam meg a régimódi harangot. Úgy éreztem, mintha valami megvalósulás előtt állnék. Mogorva öregasszony nyitott ajtót.

Két hatalmas vizsla hangos csaholással nekem ugrott, meg kellett kapaszkodni, hogy fel ne döntsenek. - Hé Cézár!! Néró! Ide!

A terraszról füttyentett valaki. Rókabundás, hatalmas termetű férfi állt ott, húsos orrát rámszegezve.

- Ön az az instruktor, akit Horvát tanár úr ajánlott?

- Én vagyok - mondtam lihegve, mert a kutyák támadása halálra ijesztett.

Közelebb lépett, felém tolta lilás, vérbő arcát. Szívott egyet a pipáján, vizsgálódva nézett, mint egy tárgyat.

Zavartan lesimítottam szoknyámat s e percben pontosan éreztem, hogy a harisnyám lenn a varrásnál újra kifeslett. Igyekeztem keményen a sarkamra lépni, hogy a lyuk ne látszódjék.

- Szóval ön az? - Mutatóujját kinyújtotta, a körme sárga és lapos volt. - Ostobaság lányt küldeni ide, mikor férfiak se bírnak vele.

- Tessék csak rám bízni - mondtam nagyon hangosan, mert határozottnak akartam látszani.

Izmos, rövid nyakát megfeszítette. - Idősb Vargóczy Mihály vagyok.

- Szántó Erzsébet.

Letette a pipáját, gondosan elfojtotta a parazsat. - A fiúnak nincs anyja, - dörmögte és a sarokba bámult, mintha egy láthatatlan személyhez beszélne. - Már két éves korában elvesztette. Szóval nem volt valami jó gyerekkora. Cselédek között nőtt fel és sokat betegeskedett... Bár én mindent elkövettem, nem tehetek magamnak szemrehányást... Hat éves korában csacsifogatot vettem neki, ezidén a születésnapjára pedig... - Hirtelen elhallgatott, a fogát szívta, nyugtalanul járkált fel-alá.

- Szigorúan kell fogni a fiút! - mondta végre. - Egy pár pofonba még nem halt bele senki.

Hosszú, dohos szobákon vezetett keresztül. A bútorok vászonnal voltak letakarva és egérszagot leheltek magukból. Egy folyosó végén megálltunk, Vargóczy lehajtotta a fejét, mintha hallgatózna. - Itt lakik Mihály - mondta suttogva és sértő óvatossággal nyomta le a kilincset. A szobában halk motozás hallatszott. Amikor beléptünk, hirtelen elcsendesett minden, mintha egy mozdulatot váratlanul megakasztanak. A szoba közepén egy fiú állt, arcát nem lehetett látni, csak két kapkodó karját, amellyel ijedten hátradugott valamit. Az apja észrevette.

- Itt a fiam - mondta érdes hangján. - Ez az instruktor kisasszonyka. Ő fog most tanítani. Ez az utolsó próbálkozás! Megértetted? Ha elbuksz, agyonverlek. Nem sajnálom az életfogytiglani fegyházat érted. A-gyon-ver-lek!!

- Nem fog elbukni! - kiáltottam dacosan. A fiú felemelte az arcát és közelebb jött.

Keskeny arca volt és egészségtelenül fehér bőre. A nyakán erek futottak végig, világoskék selyemzsinórok, olyan vékonyak és gyengék, hogy attól kellett félni, mindjárt elszakadnak. Nem tudom miért, de úgy éreztem, valami furcsa szomorúságot bogoz össze ez a sok kék érfonál, valami olyan bánatot, amit senki sem sejt. A szemei is kékek voltak, tág, túlnagy szemek, melyek zavartan röpködtek hol rám, hol az apjára.

- Tessék kimenni - mondta olyan hangon, amely csodálatos módon hasonlított azokra a kék erecskékre.

Az öreg Vargóczy megrántotta bozontos, erős fejét. - Mi van a kezedben?

- Semmi.

- Mutasd ide! - Vörhenyes szőrrel benőtt, hatalmas kezeivel játszva kifeszítette a fiú újjait. - Golyó! Piros meg kék golyóbis. Ha-ha-ha! - Rikácsolva nevetett, sötéten zörgött benne a megvetés. - Golyócskák! Golyók!! - ismételte, s nevetése asztmás köhögésbe fúlt. - Látja?! Golyókkal játszik a fiatalúr! Én ebben a korban ezerholdas birtokon gazdálkodtam és mégis jutott időm mindenre. Kérem, én úgy ismertem a klasszikusokat, mint a Miatyánkot. És kész férfi voltam... tartásdíj volt már a nyakamba sózva... nna!!

Gyűlölködve fordult Mihályhoz. - Azt hittem, ha fiam lesz, nagy embert csinálok belőle. Híres jogászt! Képviselőt!! De te még annyira sem viszed, mint én. Golyózni... meg faricskázni... meg bámészkodni, azt igen!!

Pillanatnyi szünetet tartott, mély lélegzetet vett és tagolva mondta:

- Hát ahhoz tartsd magad, amit mondtam. A-gyon-ver-lek!

Becsapta maga mögött az ajtót és elviharzott.

Most láttam csak, hogy a falakon mint ősz haj nőtt a por. Az ajtócsapásra lehullt egy darab vakolat s mögötte szennyes bordó tapéta sötétlett. A hirtelen támadt léghuzatban a függönyszárnyak meglebbentek.

- Lássa, ilyen az öreg - mondta Mihály. - Kínoz, mint egy állatot. Ha egyszer nem bírok tanulni. - Leült, maga alá húzta a lábait, összegombolyodott, mintha fázna. - Amit ma belémgyömöszölnek, holnap elfelejtem. Nem bírok figyelni - mondta panaszosan.

Melléültem. - Dehogynem, lássuk csak!

- Nem bírok... Valóságos csoda, hogy elvergődtem idáig. Muzsikálni szeretek... De nem rendes hangszeren... Tudja... csak olyanon, amit magam csinálok... fésűn selyempapírral... meg bodzafából faragok sípot... Nemcsak a hangszert csinálom én magam, hanem... hanem a melódiát is. Várjon...

- Most ne, előbb átvesszük az anyagot. - De Mihály már felkelt és szájához illesztve a fésűt, elmerülten húzogatta ide-oda. Zümmögő, primitív hangok zizegtek a selyempapírból, a dadámra gondoltam, aki mumussal ijesztgetett ha rosszak voltunk és göbös kezeivel fantasztikus állatokat varázsolt a falra és muzsikát csalt ki a fekete tepsikből, fényeszöld levelekből, foghíjjas fésűkből.

Mihály szemealjában fényesség rezgett, ijedten láttam, hogy könny.

- Vegyük át az anyagot - mondtam kínlódva. Úgy éreztem tehetetlen vagyok, ideláncoltak ebbe az öreg szobába, ehhez a fésűnmuzsikáló fura fiúhoz, aki sír...

- Majd kérdezek egyet-mást magától, hogy lássam hol kell kezdenünk a tanulást.

Szórakozottan bólintott, rám akasztotta túlkék szemeit, de mintha nem látott volna.

Semmire se tudott felelni. Egyre jobban összezsugorodott, kezei lelógtak a székről.

- Ide figyel? - kérdeztem szigorúan és útáltam magam ezért.

- Igen... - mondta csodálkozva.

- És nem tud semmit ebből? Nem érti talán?

Összehúzta a homlokát, töprengett... - Amikor ezt a részt tanultuk Vergiliusból... igen, emlékszem már... azt álmodtam... hogy egy nagy lila réten járok, a fű is lila volt, a fák is... amit megérintettem, az megváltozott... nem tudom miért, nagyon szomorú álom volt, egész össze voltam törve tőle... igen, persze, valaki jött mögöttem és fogta a vállamat.

Felállt, az ablakhoz lépett és odanyomta homlokát az üveghez... - Hogy tudok-e gyököt vonni? azt kérdi?

Titokzatos mosoly suhant végig az arcán. - Ősszel, mikor erről szó volt, elkezdtek vetkezni a fák, egyik a másik után... és én egész alájuk álltam és úgy néztem, hogy hullatják el a ruhájukat, milyen soványak és ügyefogyottak.

- Majd óra után elmeséli - vágtam közbe türelmetlenül. Úgy tett, mintha nem hallotta volna.

- Én mást is láttam. Óh, sok mindent!

- De kérem...

- Ne tessék szólni - könyörgött.

Egy pillanatig csend volt.

- Megmutassam a fiókomat? - kérdezte suttogva. - Összegyüjtöttem azokat a szép politúros vadgesztenyéket, amiket a ligetben találtam. Kosárszámra hoztam haza.

- De hát mindek az Isten szerelmére?

- Mert olyan szépek. És barnák. És mert semmire se lehet felhasználni őket. - Egész a fülemhez hajolt. - A haszontalan holmikban van valami utólérhetetlen báj. Csak azokat szeretem. Az elhullajtott madártollakat és az abroszra pergett virágszirmot, amit szétmorzsolok a tenyeremen. A lapos kavicsokat, igen, és azokat a fehér holdakat a körmön.

Önkéntelenül hátrahúzódtam. Ha azt mondta volna, hogy gőzölgő vért szeret, vad banditákat, nem ijedtem volna meg jobban, mint így. Nagyot nyeltem, a torkom olyan száraz volt, hogy szinte fájt. Szólni akartam, hogy lássunk végre munkához, de nem jött hang belőlem. Tanácstalanul kapargattam az asztal sarkát.

- Persze maga is azt akarja, hogy tanuljam meg, ami a könyvekben van, - mondta olyan szelíden, hogy nem tudtam gúnyolódik-e vagy komolyan beszél.

- Természetesen. - A hangom támadó volt, mert éreztem, hogy védeni kell magamat. - Azért vagyok itt, hogy el ne bukjék. Hogy a segítségemmel elvégezze a tananyagot.

- Kár a fáradtságért. - Ide-oda himbálózott a székén, puha haja homlokába hullt. - Nincs tehetségem. Hiába akar apa belőlem jogászt vagy mi a szöszt csinálni. Az álmokat nem lehet csak úgy ráhúzni valakire.

Gyorsan közbe kellene szólnom, visszaterelni Mihályt a munkához, de nem megy. Sovány nyaka nyugtalanul izgett-mozgott a gallérban. Vigyázva a székre ereszkedtem, hangtalanul vártam, hogy történjék valami.

Óh, mennyivel jobban szerettem volna egy lomha észjárású, makacs kis tökfilkót, akinél érvényesül vad buzgalmam, amellyel keresztültolom a számok és betűk homályos labirintusain, akinél élvezhetem fölényemet s mindazt az apró elégtételt, melyet e fölény nyújt. Becsapottnak éreztem magam, kijátszottnak, mert ifjabb Mihály nem volt rámutalva, nem is keresett engem és hiába erőlködtem, hogy suta kis tekintélyemmel fölébe kerekedjek, oly egyszerűen és magátólértetődően húzódott vissza az ő álmokkalteli külön világába, hogy megszégyenülten abbahagytam kísérleteimet. Ha szólt hozzám, csak azért tette, hogy önmagát hallhassa, hogy végre kipróbálja szavainak ízét, fényét, súlyát. Éreztem, én vagyok az, aki meglapulva figyel, minden idegszálával nyújtózik az Ismeretlen felé, amely különös izzással szólal meg ebben a lompos szobában, ahol a napfény is erőtlenül loccsan szét...

- Ide nézzen, miket csinálok én fából, meg kenyérgalacsinból. A vonalak olyanok, mintha vibrálnának és el akarnának repülni!

Kalimpáló mozdulattal a sarokba sietett. Értelmetlenül egymásba illesztett lécek hevertek itt, gombostűvel összetűzött forgácsdarabkák, hosszúra sodort kenyérbél tekergőzött rájuk. Nevetni akartam, csúfolódva két ujjam közé fogni az egyik fatákolmányt, de nyakára tévedt a szemem, erre a keskeny szomorú nyakra, amely szinte elveszett az ing gallérjában.

- Nos? - kérdezte mohón.

Láttam, hogy a keze remeg. - Egész egyedül csinálta? - érdeklődtem gyámoltalanul.

- Persze. Ha a házban van valami javítanivaló, azt is egy-kettőre megcsinálom. - Mély lélegzetet vett. - Tudok villanyt szerelni és ha a vízvezeték eldugul... - Várt, gondolkozott, ajkát előretolta s úgy szedte a levegőt. Szinte érezni lehetett, milyen forró a lehellete. - ...Ha a vízvezeték eldugul - mondta ezzel a forró lehelletével -, azt is meg tudnám csinálni... de nem csinálom, mert olyan kotkodácsoló, rekedt hangokat ad ki magából, mint apa, és odaállok a szennyes, zsíros kagyló mellé és fülelek. Csak egy mozdulatba kerülne és el tudnám hallgattatni, de nem nyúlok bele a szennyes lébe...

Szája kinyílt, csipkés nyál gyűlt össze a szegletekben, a fogait is befutotta ez a finom, fehér hab, mely mögül vérszegény inye látszott ki... Féltem tőle, mert olyan más volt, mint én, olyan idegen, más világból való. Furcsa szorongás fogott el, ha szemével végigcsúszott a tárgyakon. Szerettem volna megkérdezni, mit lát belőlük, hogyan látja őket? De nem kérdeztem semmit, igyekeztem tekintélyt tartani, szigorú torokhangon vallattam a leckék felől, hátradűltem a széken és kopogtam a ceruzaheggyel, mert attól tartottam, hogy különben kisiklik a hangom, elbőgöm magam, vagy elszaladok innen, ahol mindig valami nyirkos bizonytalanságot éreztem. Néha bejött az öreg Vargóczy is. A kilincs fenyegető lassúsággal nyomódott le vaskos újjai alatt. Szétvetett lábakkal megállt, véreres szemekkel vizsgálgatta fia vergődését. Mihály a könyve fölé hajolt. Ujjai fájdalmasan megrebbentek, kínlódó, sötét tanácstalansággal gyűrte, gyömöszölte a tenyerét.

- Talán ha apa kimenne, eszembe jutna - nyögte alig hallhatóan.

- Tessék kimenni - mondtam. - Valóban zavarja Mihályt.

Vargóczy súlyosan felém lépett. - Miért? Maga nem tud beszélni, ha más is hallja?

- Én, az más.

- Mért más?! Mert maga lány ő meg fiú? Mert maga a gyengébb nemhez tartozik? Azért erősebb, mint ez a... ez a...

- De kérem, ez nem tartozik ide. Engem is zavar, ha ellenőriznek.

- De én hallani akarom ezt a nyomorult nyávogást - ordította magánkívül.

Öklével az asztalra ütött, a könyvek csapzottan várták az újabb támadást. A földre néztem, a szürkére kopott parkettre és úgy csapkodtak keresztül rajtam Vargóczy szavai, mint a zavaros, sárga hullámok.

- Én nem hiszem el, hogy ez velem megeshetik... hogy az én egyetlen fiam ne bírja megtanulni azt, amit minden napszámos kölyke megtanul... Inkább pusztuljon el! Most mindjárt!!

Karja nekivágódott az asztalnak, rázta, csapkodta az asztallapot, féloldalra dűtötte. Egyre vadabbul hadonászott maga körül, mintegy elszédülve gyűlöletében: gyujtotta dühét, robajjal etette, ingerelte ennenmagát.

Mihály válla meg-megrándult. Halántékára apró verejtékcseppeket vert ki a szégyen. A verejtékcseppek lustán végiggördültek az arcán és ragadósan csillogtak. Szája megrándult, kiáltani akart, de csak ijedt hápogás jött ki a száján. Felállt, két lépést tett az apja felé, szédelegve, sután, mint aki nem hiszi el, hogy felengedett a görcs, a félelem kásás zsibbadtsága. Újra lépett egyet torz gyorsasággal, hogy ne veszítse el a pillanat lüktető valóságát, a mozgás nyers mámorát. Aztán felemelte átlátszó ujjait ütésre készen.

Mindketten dermedten néztünk rá.

A fiú most megtorpant. Észrevette felnyúlt kezét, apját a véreres szemgolyókkal, a megtépázott könyveket. Keze lehullt. Rettenetes fáradtság ült az arcára. Hozzáléptem és lenyomtam egy székre.

Az öreg Vargóczy hirtelen elhallgatott... Nyakát megrántotta, fürkészve nézett rám.

- Én még ma is hibátlanul fordítom Ovidiust - mondta rekedten. - S akár most is elfújom Toldit.

Sarkig kitárta az ajtót, úgy ment ki hátravetett fejjel, rátartian, lármás nagy léptekkel.

*

Nem tudom miért, de ifjabb Mihályról, erről a különös szőke fiúról sohasem beszéltem senkinek. Pedig ez volt a titokkutatás korszaka, azé az izgalmas időé, amikor minden «jelent valamit», amikor minden háttért kap, elmélyül, megpuffad, amikor a kiejtett szó mögött rejtett íz lappan, s az elhallgatott mondatok úgy dörömbölnek bennünk, hogy a szív beléremeg... Az osztálytársaim fontoskodó arccal lihegték el titkaikat, felfedezéseiket a világról, amely csupa rés, rejtett folyosó, sarok és zúg lett egyszerre, amelybe minduntalan bele kellett ütközni, oly közel jött hozzájuk, amely hideg és meleg köröket küld a bőr alá és halmozza, csigázza, fokozza a rejtelmeket...

A tanár úr egyszer megkérdezte tőlem: - Na Szántó, hogy halad ifjabb Vargóczy?

- Egészen jól, - feleltem gyorsan.

Vajjon halad-e tényleg? Nem azzal mulnak-e el az órák, hogy ő mesél, ül, töpreng, kotorász az életében a maga különös módján, én meg izgek-mozgok, s azon kapom rajta magamat, hogy figyelemmel hallgatom és csak akkor szólok rá túlzott felnőtthangon, ha lépteket hallok a szomszéd szobában?

- Gondolja, hogy a fiú meg fog birkózni az anyaggal? Leteszi a vizsgát?

Mintha minden oldalról rám néznének... Áh, butaság! Csak Sztincsák bámul az arcomba, mert ő előre megmondta, hogy nem fogok bírni ezzel a hülye Vargóczyval.

Nem feleltem. - Leteszi a vizsgát? - kérdezte újból a tanár úr.

- Azt hiszem, igen - mondtam engedelmesen. Ösztönszerűen a harisnyámra néztem, amely most nem volt hórihorgas öltésekkel összestoppolva, simán feszült a lábamon, mintha csak a bőröm lenne. Mihálynak nem szabad megbuknia, mert akkor nem kapok tanítványt többé és a lábamon kell összevarrni a lefutott szemeket, sebtiben, egyik kezemben a kávés ibriket tartva, míg a másikkal ügyetlenül bökdösöm, szurkálom a bőrömet... Vargóczynak le kell vizsgázni!... nem, nemcsak ezért,... meg kell mutatni, hogy mit hozok ki ebből a fiúból, mit hozok ki magamból, mire vagyok képes... Ha ő levizsgázik, apát talán nem építik le. Anya azt írta, hogy szegény öreg hetek óta nem alszik ettől való félelmében. De hát mi köze van apa állásának a Vargóczy vizsgájához? Mégis valami titokzatos erő arra kényszerített, hogy az uccán kínosan ügyeljek minden lépésemre: a gránitkockákkal kikövezett úttesten úgy mentem végig, hogy csak minden második kockába lépjek, mert ha csak egyszer is elvétem, mindnyájan elbukunk...

Szigorú mozdulattal nyitottam be Mihály szobájába. A fiú még fehérebb volt, mint máskor, mély, szilvaszínű árkok övezték a szemét.

Intett, hogy menjek utána. - Gyűlölöm az apámat, - mondta irritált hangján. - Gyűlölöm őt.

- Hallgasson kérem. Nekem ehhez semmi közöm. Vegye elő a logaritmustábláját és kezdjünk munkához.

Ha ő gyűlöli az apját, gondoltam szorongva, az én apám szájából kihull a kenyér...

Mihály homlokán újra ott csillogott az a ragadós verejtékcsepp. - Tudja, mit csinált velem tegnap este? Elvitt magával Korbulyékhoz mulatni és toporzékolt, mikor rosszul lettem az erős italtól. Seprőpálinkát töltött belém s a hajamnál fogva húzott fel, ha elbóbiskoltam.

A logaritmustáblát odébbtoltam a könyökömmel. Szegény gyerek... De az anyaggal mégis el kell készülni s már így is rengeteg időt elpocsékoltunk.

- Nézze Mihályka - mondtam gyöngéden, - ne törődjön vele. Elvégzi az iskoláit, aztán elmegy innen. El ebből a szörnyű házból!

Ezt nem kellett volna mondanom: - szörnyű ház. Minek véleményt nyilvánítani, beleavatkozni, résztvenni ilyen idegen emberek életében?! Éreztem, mint sodródunk egyre messzebb a nyitott könyvektől, a céltól.

- Szörnyű! - kapta fel a szót Mihály. - Nem csodálom, hogy anyám megszökött innen... Sohasem láttam az anyámat, de tudom, hogy ráhasonlítok... azt hiszem az ő kezét éreztem akkor álmomban a lila mezőn. Olyan kis árnyékujjak voltak.

Szomjasan ittam a szavát, ellenkezve, kíváncsian, lelkiismeretfurdalástól gyötörve, hogy nem vetek véget ennek a fecsegésnek, mikor még a fél anyagot sem vettük át.

- És? - kérdeztem tikkadtan.

- Miatta gyűlöl az apám... mert olyan egyformák vagyunk kívül-belül. Olyan szépek és haszontalanok.

Minden szó után szünetet tartott, mint hogyha lépcsőn menne felfelé.

- Anya megszökött egy katonatiszttel... Triesztben halt meg... A nagybácsim mesélte, a Feri bácsi... most már nem jár ide, apa kitiltotta a házból. Feri bácsi... ő tanított meg kártyákat vetni. A jobb kezén egy anyajegy volt, csak mi ketten láttuk, ő meg én, pedig akkora lehetett, mint egy lóhere... A formája is olyan. Ja igen... Apa rettenetesen szégyelli, hogy őt, a hatalmas, bikaerős embert így egyszerűen faképnél lehet hagyni, egy nyápic tisztecske kedvéért... Lehet ugyan, hogy nem volt nyápic...

Nevetett. Az orrcimpájánál két fájdalmas vonás képződött. - Apa azt remélte, hogy én megbosszulom magam minden sérelmén és rettenetes étvágyú nőhódító, világfi lesz belőlem. Ehelyett... hm... ehelyett... hisz látja. Egy féreg vagyok. Nem is féreg, csak férgecske. Óh, ha el tudnék menekülni. Kimászni a bőrömből. Elrepülni... Mit kezdjek itt?

Odament az ablakhoz, szemét, mely most túlkék és szinte üres volt, rátapasztotta az utat szegélyező poros akácfákra, mintha ott kezdődne a nagyvilág.

- Mihez fogjak egyedül? Rossz a gyomrom, csak passzírozott főzeléket bírok enni és puddingféléket... Hajnalfelé rettenetes fejgörcsöm van... és azok a furcsa álmok. Most van egy visszatérő álmom, negyedik napja tart már. Hallgasson ide...

A szomszéd szobában lépések recsegtek.

Riadtan lesúnyta a fejét. - Tanuljunk, - mondta halkan.

- Tanuljunk, - ismételtem kelletlenül és láttam magam az uccán, amint két lábbal taposok a gránitkövek vonalain.

*

Már benne vagyunk a nyárban, a délutánok átforrósodnak, puha, bágyasztó zúgást érzek a fülemben s az újjaim megpüffedve motoznak az asztalon. Az éjszakai magolástól szédülve, kialvatlanul hallgattam ifjabb Varóczy el-elakadó szavát, köhögésszerű nevetését. Csak már vége lenne a tanévnek! Soha így nem kívántam, nem sürgettem, hogy fogyjon, múljon az idő! A félelem görcsszerűen vándorolt gyomrom és szívem között, elszorította a lélegzetemet, émelygést küldött a nyelvem alá... Nem kellett volna elvállalnom ezt a fiút... még akkor sem, ha tovább eszem a faggyúzsírral főzött szárazbabot, a vízívű leveseket... Valami beteges tunyaság árad belőle, amelyben elmerül a külső világ képe s csak ködök rezegnek benne, tétova sejtések, zavarosak és megfoghatatlanok, hogy a felévaló tapogatózásban elvész az irány, a valóság szétesik, mint egy korhadt fadarab. Éreznem kellett, milyen hiábavaló hadakozás ez, a kötelességérzés hogy lazul, bomlik bennem s szinte észrevétlenül csúszom át a felelőtlenség vattahomályába.

- Már csak egy hetünk van - jelentettem ki egy délután.

- Egy hetünk - kis szünet után halk csodálkozással ismételte, mintha valami különleges tárgyat vizsgálna meg minden oldalról.

Sokáig hallgattunk. A hőség egyre nőtt. Ujjamhegye nedvesen tapadt a könyre, apró hólyagocskák maradtak utána a papíron. Az ércszínű ég mintha lejjebb süllyedne, egész a földre nyomul, az az érzésem, hogy mindjárt összelapít...

Az öreg Vargóczy feje megjelenik az ablaknyílásban. Arca lila, homlokán vastag erek dagadoznak, húsos orra erőszakosan előreugrik, mintha rendet teremtene a vonások között.

- Mi az? Megnémultál? Mért nem beszélsz?! Beszélj te szerencsétlen, mert székestől együtt a falhoz váglak! Hallod?!

Kutyakorbácsát megsuhintja a levegőben. Ahogy behajol az ablakon, borgőz és istállószag üti meg az orromat. Mihály megrándul az undortól, melléhez kap, hogy visszatartsa öklöndözését.

Az öreg még beljebb hajol, felsőtestét benyomja, s úgy sziszegi:

- Rosszul vagy? Összeesel? Annál jobb! Annál jobb, te nyavalyás!

Mihály feje lecsuklik, félkarja a földre bukik, mintha ott lenn keresne valamit.

- Vizet! - kiabálom, - vizet!

Rémült kiáltásomra nem jön senki. Vargóczy még mindig az ablaknál áll. Hát nem látja, hogy rosszul van a fia?... Mit áll ott, mint egy kőszobor... Mindjárt vége van Mihálynak, a szeme is fehér már, a szemhéj alól keskeny, fehér sáv fénylik elő s a szájaszélén csipkés hab. Mint egy rongybaba olyan, a lábai puhán lógnak kétfelé, a teste összecsuklik, teremtő Atyám, hisz már nem is él...

Azt hiszem süket csend feszült a szobában, csak belülről hallottam zakatolni a hangom, kint minden megállt, mintha hirtelen elfogyott volna az energia, mely a gondolatot cselekvésbe zökkenti... Végre!

Vargóczy lomha teste megmozdul, odébblép az ablaktól s úgy mondja gyűlölettől nehéz hangon: - Mint egy beteg állat... mint egy vak macskakölyök... nyavalyás!... Ezt teszi velem. Az én fiam... az én vérem... gyalázat!

El fog bukni - gondoltam gyámoltalanul, - nincs menekvés! Most az erőfeleslegnek az a szédítő érzése fogott el, amely kemény mozdulatokra lódít, hangokat csihol ki, sok zuhogó beszédet. Torkomra feszítettem az ujjam, hogy visszatartsam az indulatszavak bő kuruttyolását, de az idegeimnek nem tudtam parancsolni, a lábaim elszabadultan iramodtak neki és futottam körbe-körbe, hogy valahogy lerázzam ezt a nyers mozgalmasságot. Szédülve megálltam. Mihály a széken feküdt elnyúlva, valószínűtlenül kicsi volt, mintha a csontok kihulltak volna belőle. Föléhajoltam s úgy figyeltem gyönge lélekzetvételét. Most reszketni kezdett, mint a hártyapapír, melyet meleg tenyérre tesznek.

*

- Már csak egy nap, - mondta Mihály - és vizsgázom.

- Már csak egy nap, - mondom én - és hazautazom.

- Elutazik?

- Persze. Mit csináljak itt nyáron? Anyám már alig vár.

- Talán mégse megy el.

- Dehogynem. Már számolom a perceket.

Megdöbbenve nézett rám. - És... és?

- Mit és?

- Semmit - mondta távollevően. Balszemöldöke aprókat rángott, fárasztó volt nézni ezt az egyenletes vibrálást, mely lassan mozgásba hozta a félarcát is.

Közel húzta a könyvét, kitépett belőle két lapot. - Ebből rózsát csinálok.

Fürgén nyomogatta, zörgette a lapokat. Szája kinyílt, nyelve a foga közé ékelve kísérte kézmozdulatait.

- Kész, - mondta kis idő mulva s felém tolta a papírvirágot.

Orromhoz emeltem. Savanykás, dohos szaga volt s az egyik szirmon ez állt: az accusativus cum infinitivo szabálya.

- Mit csináljak vele?

- Tegye el kérem. Kap majd egy vadgesztenyét is.

Komoly volt, a szemöldöke egyre jobban vibrált. Tekintete szinte beleakadt az arcomba. Ez idegesített s hogy el ne áruljam magam, túlzott türelemmel mondtam: - Üljön nyugodtan, szedje össze magát. És a vizsgán arra ügyeljen...

Felugrott a helyéről, ellódította a karját, mintha mély vízbe ugrana, értelmetlen, nyögésszerű hangot adott és kaszáló mozdulattal rámvetette magát. Eszelősen, hörögve belémkapaszkodott, csikorogva viaskodott, hogy elérje a számat.

Azt hittem, egy karlendítéssel lerázom magamról ezt a... ezt a beteg állatot. Igen az volt, beteg állat, nyavalyás féreg. De hiába próbáltam kiszabadítani magam ebből a vad, nyirkos ölelésből, egyre jobban rámtapadt, belém csúszott, már a nyakamon volt a szája, szívta, szürcsölte a vékony bőrömet, a vállamba kapaszkodott és hátranyomott. A fejem tompa koppanással ütődött a falhoz. Éreztem, hogy elszédülök, két óriási kékséget láttam magam felett, nedves fehérben úszott ez a kékség, amely most nem volt üres, - hosszú, vörös sugarak rezegtek benne szúrósan, mint a kötőtű.

- Jaj eresszen! - s még egy utolsó erőfeszítéssel: - e-resz-szeeen... - A hangom élesen vágódott a tárgyakhoz, a megsemmisülésnek minden panasza benne zörgött, a lebunkózott lélek ősi hangja, a menekülniakarás vinnyogása vad és elveszett staccatókban csapódott felfelé...

E percben felszakadt az ajtó és az öreg Vargóczy döngve belépett.

Nem jött közelébb, szétvetett lábakkal megállt, hatalmas törzsét lassan himbálva, nézte e lihegő, eszeveszett harcot.

Nézte, bámulta, mint egy cirkuszi előadást. Majdnem tapsol. Vonásai ellazulnak, szája kinyílik, vérbő, lila arcán soha nem látott mosolyok cikáznak, válla előrelendül, mintha svungot adna, tempót diktálna.

Mihály drótkarjai lepattannak rólam, zihálva elereszt...

- No nézd a fiam! Elment az eszed, hogy így ajtóstúl rátámadsz egy úrilányra? az instruktor kisasszonyodra?

Vargóczy hangját atyai melegség fűti át, a dorgáló szöveg mögött büszkeség ágaskodik: brávó, ezt jól csináltad fiam... így igen.

Béna fáradtsággal kapaszkodtam a székbe. - El fog bukni, igenis el fog bukni! - sikoltottam feléje, de mintha egyikük sem hallotta volna, összekapaszkodó szemmel bámulták egymást. Vargóczy hozzám lépett: - majd kocsin hazaviszem... az a kópé jól elbánt magával! - és hencegő örömmel Mihály vállára csapott. - Hiába no, nem tud még hölgyikékkel bánni... de az én vérem van benne, annyi szent!

Gépiesen simogattam összegyűrt ruhámat, tekintetem meghibbanva repkedett ide-oda, szilárd pontot keresve, támaszt, menedéket. A piszkos plafont vizsgáltam, a rongy szőnyeget, harisnyámat, amely hibátlanul simult a lábamra. Aztán egyszerre felsírtam, hosszan, teleszájjal, mint aki csak most tudja meg, mi történt vele és széket, asztalt feldöntve rohantam ki a szobából, ki a sárga házból. - A kapu előtt meg kellett állnom. A térdeim puhák lettek s fanyar savanyúságot éreztem a számban, ott ahol a két állkapocs összeér.

Valaki a nevemet kiáltotta. Hátrakaptam a fejemet s a könnyek ködében láttam, amint két férfi egymást szorosan átkarolva áll a kert közepén.

A két Vargóczy volt.