Nyugat · / · 1936 · / · 1936. 6. szám · / · HALÁSZ GÁBOR: A BIHARI REMETE

HALÁSZ GÁBOR: A BIHARI REMETE
DIE GESCHÄFTE DER EINSAMKEIT

Vannak gyógyíthatatlan magányosok, akik, mint Pascal az örvényt, remetebarlangjukat hurcolják magukkal, bárhol is üssenek tanyát. Láthatatlan fal választja el őket a környezettől; egyikük sem vesz tudomást róla, csak ha közeledő kedvében a világ, túláradó hangulatukban ők maguk beléütköznek. Idegenszerű zavar, szégyenkezés és valami jóvátehetetlen vétek feletti szomorúság jár ilyenkor a felcsapó hangulat nyomán, mesterséges feszültség keríti hatalmába lelküket, amely pillanatokra engedett a természetnek; lazult, nem figyelte magát, élt. Szorongó érzés ez a folytonosan lesben álló öntudat; az elkülönödésből egyszerre támad gőg és megalázottság. Jó egyedül lenni, hiszen, aki magányos, már ezáltal különb a sokaságnál, jó a mániás önérzet, amivel a torlódó gondolatok emelik hullámhegyről hullámhegyre a beléjükfeledkezettet; jók az eufóriás percek, de rossz ugyanakkor félszegnek tudni magát, vagy képmutatónak, színésznek, aki sohase fog szabadulni a szerepétől, kínos a csömör, amely a magános képzelgéseket kíséri, a megnyilatkozni nem tudás és a váratlan beszédes kitörések is, amelyeket megint csak undor követ. Fiatalos lélekállapot ez a meghasonlottság, kamaszok dédelgetik magukban, mint termékenyítő fájdalmat; de akad, aki ebben és csak ebben őrzi meg ifjúságát élete végéig.

Bessenyei György már az udvari környezetben remete. «A magánosságtul itt környülvétetve Hallgatok Barátom.» (Epistola Barcsayhoz, 1772. febr. 3. Négy évvel később ugyanahhoz változatlan modorban: «Barátom, kérdezed, mondjam meg, mint vagyok; Mozgok a világban, nézek és hallgatok».) Ő a filozófus, aki oly vallomásos gyakran tér vissza témáiban, a könyvmoly, aki a sok olvasástól gyűrött képpel és aggyal jelenik meg az emberek között. Amikor a közvetlen valósággal kellene szembenéznie, rendetlen emlékek kergetőznek a fejében, ha ötletesnek kellene lennie, csak értekezni tud, ahol tapasztalatot várnának tőle, idéz, a gyakorlatban elvi kérdéseken tépelődik. Nem az elmaradott, a szűzi lélek itta be szomjasan a nagyvilági műveltséget, a felvilágosodás divatos eszméit, ahogy általában hiszik, hanem a természettől nehézkes, a magányos tépelődéstől pedánssá formált szellem került kínzó párhuzamba a fölényes, a tudást és kultúrát könnyed, biztos formák mögé rejtő intellektusokkal, a tudákosság, amit magában felnagyított, a «manér»-ral, amit másban túlbecsült. «Nintsen e Világon ollyan tudós ember, ha külső magaviseletibe görtsös, emberségébe, beszédébe idétlen, feszült állású, merő járást mutat: ha társasága fel fút okosságot ad, hogy szerettessék, és fő nevelésű emberek előt kedvességre jöhessen. Egy tanúlt Férfi, szép és nemes maga viselet, illendő manér nélkül, Oskola vadságot ha visel, olyannak tettzik előttem, mint a Magyar köntös gomb, és sinór nélkül, vagy mint az igen szép Asszony igen haragos természettel.» (Holmi, 1779.) Ahogy ő az itt megleckéztetett «mértékletes, fekete köntösös» sárospataki professzorokhoz, úgy ivszonylottak tudománybeli és nagyvilági biztonság dolgában bécsi ismerősei ő hozzá. Nem tudtak többet nála, hiszen ő szenvedélyes vágyában könyvtárokon olvasta keresztül magát, de másképen tudták a dolgokat; kevesebb feltűnéssel, kisebb erőködéssel, kevesebb gyötrelemmel. «Elmélkedésem vagy inkább belső szomorúságom» - használta egyenértékűen e két fogalmat a Holmiban, írígyelve a vidám bölcselkedőket, lenézve magát a merev szerepjátszásért, mégsem tudva szabadulni a hangulattól, amellyel eljegyződött. Barcsay, az elegáns poéta, hiába adta a jó tancsot: «Jó gyakran a lelket földre szállítani, S mint a kis gyermeket vezetve jártatni. Jó néki ártatlan játékokat adni». Bessenyei hiába adott magában néki és rajta keresztűl az írígyelt társaságnak igazat, csak a töprengők önkénytelen nagyképűségével tudott válaszolni: «Ha az idő nevet, jádzunk mint gyermekek, De a tréfában is legyünk nagy emberek». (1772. márc. 20.) Akibe a «tréfában is nagy ember» rátarti érzését oltotta a gondviselés, az a nagyságában érzi és szenvedi a komikumot, de tréfájára javíthatatlanul, másíthatatlanul mégis csak így büszke.

Ezért áll közel szívéhez, minden destouches-i indítéknál jobban saját élményében megokoltan, Parmenió, a filozófus, groteszk-nemes alakja. Parmenió egy pillanatra sem tudja levetni mestersége járulékait, szerepe Nessus-ing-ként nőtt hozzá, az avatatlanok társaságában akarva, nem akarva úgy kell járnia, mint beavatottnak, egy fokkal komolyabban, egy fokkal szenvedőbben és egy fokkal értelmetlenebbűl, mint a rendes emberek. A kis francia philosophes-ok mellett, akik tucatjával szaladgáltak a társaságban, kétértelmű bókokra használták fel a materializmus legfrissebb tanításait, a gondolatok aprópénzét csörgették, az elnehezült magyar változat áll itt előttünk, aki valóban emésztődik a problémáktól, amelyeken torzképesen kellene rágódnia, úgy különc, hogy magányossá vált, olyan hálás anyag a mulatságra, hogy szenved belé. «Békességes tűrő, keveset kíván; hamar meg-elégszik; de még sints soha semmiben teljes kedve, szomoru, szenyved, de nem sír, nem panaszolkodik» - mondatja Parménióról a húgával. Ki nem érzi a szemérmes feltárulást, még ha nem is olvassa hozzá az ajánlásból: «a sok viszontagság, tanulás szomorúvá tett. Hagyjatok engemet magánosságomban élni, olvasni, írni». Bár a hős a vígjáték törvényei és az író vágyálma szerint, - melyik született agglegény fejében nem fordul meg egyszer a gondolat, hogy a házassággal megváltoztathatná életét, jellemét, sorsát? - a végén «meggyógyul», megnősül és beilleszkedik a társadalomba, idáig már nem tudja követni élő hasonmása; a feszültségek nyugtát, a megengesztelődést nem az ő számára találták ki. «Ha Párménió nem lehetek, hogy magamra találjak», - fordul a nemes szűzekhez, akiket elmulasztott megkérni, - «adósságomba vegyétek el tőllem e kis munkát; húllassatok könyveket sorsomon, vagy nevessetek rajtam, nem bánom». A különc helyzetében a legnyomasztóbb, hogy ugyanúgy ítél önmagáról, mint a világ. Igaz, hogy ez a sírás-nevetés adja az erejét is; milyen összeomlás lenne, ha egyszer közömbössé válnék magának, mindenkinek!

A kisasszonyok között volt egy, aki csalódásért epedő képzeletét, amellyel Bessenyei szeretett, a legjobban megfogta. Talán Delphine, a szép bécsi táncosnő, ahogy irodalomtörténészeink hiszik. Önkínzóan visszatérő epizódban emlékezik az ismeretlenről; a nevét gondosan elhallgatja. A valóságos eset jelentéktelen lehetett - a nő az arcába nevetett a szerelmében is tépelődő udvarlónak - szerelmi csalódásnak bajosan lehetne nevezni; de Bessenyei képzelete éppen a kicsinységeknek esett áldozatul. A bánatot, nagy letöréseket kiheveri - bizonyság rá egész élete, - de a kis mérgezett emlékektől élete végéig képtelen szabadulni. Új meg új felfogásban dramatizálja a jelenetet, mert az élmény csak akkor teljes, ha kivált minden lehetséges hangulatot, a mulatságtól a szégyenteljes emlékezésig, a férfiokosság fölényes gúnyolódásától a férfivágy dühös megalázkodásáig. Néha a női jellemzésre jó az emlék, kicsit lenéző, kicsit gyönyörködő ítéletre az asszonyi értelemről. «Eleget akartam volna már magam is tsak tsupa-észért, Filozófiáért szerettetni Aszszonyainktól, meg izzadtam néha úgy el-okoskodtam, mikor már hízelkedni kezdettem magamnak, hogy meg nyerettetet tsupán az eszemtül, tsak meg szóllal mosolyogva: be-szép szemeid vannak mond, mind azokba gyönyörködöm, miolta beszélsz». (A magyar néző.) Máskor öniróniára jó, búsképű-lovagságán elmerengésre. «Da kommt ein Schwarm von Fräulein ein trauriger Gelehrter in seinem Mantel eingehüllet, siehet sie mit schüchternen Augen an, und murret, das sie bey einer jeden Kleinigkeit eine Freude haben können». (Die Geschäfte der Einsamkeit). A virágos fiatal leányok árnyéka ráborul a magányos szemlélőre.

Mire Bessenyeiben öregségére megérik a művész, a jelenet is megkapja a szükséges pátoszt, a kellő hangulati telítettséget. Az érzelmek ábrázolásában végül úgy látszik, vállalni kell az érzést, hiába próbálja az intellektus okos megfigyelésekre átjátszani a megrázkódtatást. Hallgassuk csak a felszabadult emlék harangzengését a késői regényben, Tariménes utazásában. Tariménes szerelmet vall Tomirisnek: «Keserves küzködés, szerelem, te félelmes vakmerőség, rettegő bátorság és szemtelen szemérmetesség! Látom, hogy erkölcsödnek tisztasága szentséggel, tilalommal vagyon körülrakva. Lelkednek emberi méltósága szemérmetességemet lábod eleibe földhöz veri. Nem vagyok mélyebb tisztelettel isteneinknek oltárok iránt. De akaratom ellen érzem mégis véremben azon szentségtörő indulatot égni, mely személyednek ölelésére ösztönöz... mely szívemhez kíván szorítani, ajkaimat ajakidra tapasztani; mely kényszerít... Ó, édes és gyönyörűségemnek örömét árasztó eltévedés! Igenis ellenkezésre osztottál»... és így tovább a magukbafigyelő szerelmesek dialektikájával, amely olyan hasonló egyes misztikusok eget ostromlásához. Nem ezekben váltott alakot a földi szenvedély, azokban él valami különös égi misztikum, testi vágynál jobban részegítetten az érzelmek zűrzavarától, a gyötrelmes ellentétektől, amelyeket oly jól esik számba venni, a tisztánlátástól a szédületben, a szerelemtől, ahogy az csak a férfiképzeletben nő tudatosan szertelenné. És a kedves? «Csitt - súgja Tomiris - nem jobb lenne ezektől az óriás gondolatoktól megszűnni?... Szükséges ily gigás elmét mutatni, hogy bennem gyönyörködhess? Minek fojtogatod magadat eszednek füstivel, mikor szíved édességét érezteti? ... Én okaidat nem csókolhatom, sem ijesztő gondolataidat karjaimmal nem ölelhetem. Hol láttál csupa eszet ésszel szerelmeskedni? Egy magához szorító ölelés, egy szájjal szájhoz való tapadás édességével minden elmét felrúg, mely csak száraz okokkal van tele».

Kiábrándult? Nem, csak átélte az ellentétet, amely a nagyszerű, de alapjában értelmetlen képzelet és a kicsinyes, de értelmes és helyes valóság között feszül. A leglégiesebb Tomirist is rokoni szálak fűzik a vastag Morgonnéhoz, aki a könyv indító fejezetében a mindennapi tapasztalatot, a kézzelfogható örömöket ünnepli és a gondolkodásból csak annyit kér, amennyi nem válik nyomasztóvá. « Minden rendkívülvalóság bolondság» - mondják ki ugyanitt a szentenciát. Bessenyei helyesel, Tariménesével boldogan el is véteti Tomirist, de életében már csak a bolondságot választja. Azért író, hogy írásában megcsúfolja, rendbehozza kisiklott életét, de változtatni ne tudjon rajta. Az udvari szerelmek parfümös, gáláns légkörében magányos holdkóros marad. Valamivel később lelkes életrajzírója, Laczka János, csodálkozva jegyzi fel, hogy két esztendeig együttlakásukban asszonyt vagy leányt nem látott megfordulni nála. Nem a siker hiányzott, hanem a hódító kedv. Bessenyei ekkor már kilépett a gárdából, Bécsben tart házat, közel a gárdisták palotájához, de mintha máris a pusztán élne. Csak a környezet lesz körülötte sívárabb Pusztakovácsin, nem az élet.

Maradnának a barátok, de a magánnyal eljegyzettet a baráti kör is csak önmagához hajtja vissza. Vonzók ők is, mint a nők, de még keserűbb kielégítetlenséget hagynak maguk után. Bennük is a világ tör be az én köreibe, nem asszonyos, szívós, józan ostrommal a férfifantazmagóriák ellen, amely sebez, de védhető, nem az idegenek érzéketlenségével, amely csak felszítja az ellenálló kedvet, hanem a másik én lobogásával, mely puszta létével ernyeszt. Az én és a világ könnyű gőgöt adó ellentéte lesúlyosodik a barátságban, a megnyugtatón egybemosódott arcok nyugtalanító, éles profilokká válnak, az örök ellenségből, aki más, szövetséges lesz, aki nagyjában hasonlít hozzánk. A barát a földközelbe került bolygó; nagyranőtt fényére kiváncsian és idegesen figyel a földlakó. Külön jellem a barát, aki a maga természetéhez szabott életfelfogást kínálgatja jótanácsként, mint Bessenyeinek Orczy, az élemedett és megállapodott társ. A koreszmék lázából, vidéki eltemetettségből egyforma józan mértékkel vette ő ki részét, békés idillnek élve meg a másik tragédiáját. «Térj meg jó barátom! e sok vizsgálásból. Semmi haszon nem jön reád e munkából» - találta fején a szöget az örsi bölcs, amikor fiatal barátját vallásos kételyek gyötörték. A gyógymódban sem csalódott; hagyja ott a nagyvárost, jőjjön az Alföldre, vissza a természetességhez. Csak arra nem gondolt, ami néki orvosság, amannak még biztosabb méreg. Külön sors a baráté, zaklatott, kihagyó életérzésünk mellett nyugodt, egyenletes haladásával, mint Bessenyei mellett Barcsayé, aki megjátszottan biztos fellépésű, szerencsés a karrierben, házasságban, egyformán előkelő ismerősei vannak az élők és a könyvek között, okos, tehetséges, szellemes és elégedett. Külön alkotó típus a barát, mint Báróczy, aki könnyedén formálta sima mondatait, míg Bessenyei keze alól, bárhogy erőködött, idomtalanul kerültek ki. Különbözők és mégis hasonlók, Orczy a becsületességével, Barcsay az ízlésével, Báróczy a szándékaival, mindhárman értékes gazdagságukkal. Az önmagát formálót a kész mintakép zavarja, amit önkéntelen lát barátaiban és ha rá kell eszmélnie, hogy éppen úgy forronganak, mint ő, annál rosszabb: hol van akkor az «egyetlenség»? A legközösebb belső sors váltja ki a legnagyobb ellenkezést; a két újító szellem, Bessenyei és Báróczy, mindig idegesen, felhős homlokkal ejtette ki egymás nevét. Írigységről csak az ostoba beszélhet, aki egyiküket sem érti.

Nem volt nehéz hát végleg elszakadni társaságtól, nőktől, barátoktól annak, aki így készen állott rá; csodálatos, hogy eddig is kitartott mellettük. Fiatal energiák vitték hajlamai ellenére a nagyvilágba, az ismeretszerzés ifjú mámora, a végtelen lehetőségeket igérő hivatásérzés és az öregedés első válsága dobta vissza legszemélyesebb élményébe, a magányba, ahol a tudás már meddő töprengés, a hivatás céltalan íráskényszer és lehetőségek többé nincsenek, csak korlátok. Külső élettörése ürügy és mentség a belső fáradtságra, amely elönti ellentállást feladó lelkét. «Vous me priez de vous écrire - idéz a Geschäfte der Einsamkeit függelékében egy valódi vagy költött, de mindenképpen igaz leveléből - comment je me porte et j'ai le malheur de vous répondre Mrs. que je me porte tres-mal. Agé de vingt-huit ans mon sang est déja devenu las de circuler dans mes veines; il devient épais, et veut m'étouffer.» Az emberek azt mondják, a sok tanulmány teszi, amit pedig boldogítónak szoktak emlegetni. «Quel contraste, hélas, de combien de façon un homme peut il devenir malheureux, en cherchant toujours son bonheur!» Hozzátehetjük: különösen, ha tehetsége van a boldogtalanságra. Az ilyen alkatot az öregség nem lassú átmenetekkel, csöndes éréssel veszi birtokába, hanem váratlanul és alattomosan rohanja meg, fordított pubertásként ejtve lázba a szervezetet. Ami fölfelé vitt, lefelé húz most, a vakmerő vágy szégyelni való elbizakodottság, az élet a jövőben és a multban is elveszítette értelmét. Rip van Winkle, akinek egyetlen éjszaka elég, hogy kísértetté váljon a frissen élők között.

Míg aztán az öregség első szédületét, amely töményérzésében legalább még fiatalos, felhigítja huszonkilenc év sivársága; a félig kényszerű, félig elhatározott játékot felváltja a jóvátehetetlen dráma. A rossz érzés, amely izgalmas találkákra szökött be a bécsi testőrhöz, únt hitvesként terpeszkedik el a pusztai földesúr oldalán, a boldogtalanság beleful a mindennapok unalmába; három évtizeden át nem lehet egyforma intenzítással szenvedni. Csak percekre gyorsul a vérkeringés, újul ki a régi szívszorító izgalom, az elmélkedő oldalak sűrűjében felszökő lírai források jelzik a szerencsés pillanatot, amikor egy átfutó emlék, váratlan képzettársítás, vagy tiszta hangulat meghozza újra a fájdalmat, az élet legbiztosabb jelét, és vele az ihlet felszárnyalását, a művészi ékesszólást; «Óh bánatos emlékezet! az én életem puszta, - minek utána az időnek ostroma bellőlem, mellőlem Ifjuságomat, örömömet el sodrotta, és az elmének száraz okaira szorultam, hogy gyermek nélkül való öregségemben a' hellyett gyönyörűségemért vágyódásomat tsak képzelődéssel táplállyam. Hijjába keresem örömemet szívemben, - minden kedvtől üress, - nem fakad gyökereiről egyéb el vesztett gyönyörűségeinek szomorú emlékezetinél; nints kire tekinteni - nints kihez szóllani - nints a hosszas élet miatt el fáradott szívet mivel éleszteni 's nyugtatni. Kerüld a' magános vénséget óh bóldog Ifju! melly veled a' halálnak mord keservét el húnyásod előtt érezteti. - - Botsásd meg Olvasó! ezen el ragadtatásomat; nem tartozott ide, - de tartozott a' szívemre, mellynek mélységéből származik.» (A társaságnak eredete és országlása. Pusztakovácsi, 1802.) Áldott emlékezet, amely megszépíti a multat, hogy nyomasztóbbá váljon a jelen; nyomasztóbbá és egyben elviselhetőbbé. Mert a leggyilkosabb méreg, ha mindent únunk magunkban, természetünket csakúgy, mint sorsunkat.