Nyugat · / · 1936 · / · 1936. 5. szám · / · FIGYELŐ · / · SZÍNHÁZ

WAGNER LILLA: A "NÉMA LEVENTÉ"-RŐL

Cseng-bong a vers a színpadon, - s előttünk, mielőtt csak észre is vennők, táncolva, dalolva lejátszódik a pátosz, a szerelem s a halál tragikomédiája, valahol Shakespeare és Boccacio közt, a középen a mi édes magyar anyanyelvünkön, gyermekkorunk drága, szigorú és kedves Mátyás királya aranybrokátos árnyékában. A csoda tömjénes napfénye leng körül, porszemek helyett azonban apró borsszemek táncolnak fénykévéjében...

Nemcsak Zilia Duca és Agárdi Péter problémája ez a darab, hanem a nőé és férfié általában, a szerelem szemérmességéé, szenvedélyéé, önmarcangolásáé és mástmarcangolásáé.

Nem esnék jól, ha valaki csupán valami makrancos Turandot-ot látna Ziliában, s Péterben Petrucchiót, aki Kalaf s kicsit Desborges lovag is egyben. Zilia éppoly kevéssé szadista kínai démonasszony, mint amilyen kevéssé bolondos Kata. Sokkal inkább amaz egykori Istar, babylon istenasszony, aki hosszas, földalatti vándorlás után jut csak szerelmeséhez, sok-sok zálog elvesztésén keresztül. Ez nemcsak egy-két gyűrűnek odaadása Setét Lajos hóhér úr kezéhez, hanem annál fájdalmasabb, s önmegtagadóbb lemeztelenítése a léleknek, - nemcsak a diadal, a nyertesi gőg s az öröm feláldozásán keresztül, s nemcsak az önmegalázáson át, - olyan út, amelyen kisebb kaliberű költő, a bohózat kedvéért, már rég megállt volna.

De Heltai igazi költő. Érzi, hogy sok minden van még azon az úton, melyen egy lélek a másikhoz eljut. Ezért nála mindezeken átlép Zilia s továbbmegy a keresés ösvényén, összehasonlíthatatlanul több finomsággal, mint egy különben másik nagy költő, Tagore, szimbolikus színjátékában, a Sötét kamra királyá-ban az ugyancsak kereső, ugyancsak tévelygő királyné. Zilia azon az önmegalázásán túl, ami végtére is könnyebben kell hogy essék a keresztény özvegynek, még szemérmét is és tartózkodását is feláldozza Péterért, és az utolsó nagy lépésében - amikor a király és királyné kegyelmét visszautasítja - végül az életét is, amelyet pedig még nagyon szeretett volna élni, de amelyet már nem akar tovább élni azzal a tudattal, hogy leventéje nem szereti többé.

Zilia oktalanul kegyetlennek látszik az ékesen beszélő lovaghoz, első találkozásukkor. S mennyire megértjük kirobbanó keserűségén keresztül a szemérem némaságára kárhoztatott, hallgató, s hallgatásában vergődő asszonyi fájdalmat, akinek a férfi társadalmában, a férfi erkölcsei közt tilos a «szó», tilos az Erosz, tilos a szexus, tilos a természetes, a leplezetlen odaadás öröme - s akiben a dac, a kényszer, a szenvedés még folytatja s befejezi ezt a romboló munkát, tilossá teszi még az érzelmet is az örök «özvegy»-ben.

Két évig hallgatott a szó Ziliában, férje halála óta - hallgasson hát most háromig a férfiében, olyan kevés gyönyörért, amit egy csók adott - olyan kevés gyönyörért, amennyi neki is kijutott: amiért volt már egyszer, rövid ideig, férji hálótársa neki is, - s amennyiért kénytelen most, özvegysorán, hallgatni benne, a szemérem törvénye folytán az érzés. Lecke ez: hadd lássa a férfi, az öntelt: mi az, nőnek lenni - mit tesz az, hallgatni évekig, háborgó szívvel. De bosszú is. És nemcsak azért, hogy a férfi oly szép és behízelgő szavakkal mert neki udvarolni, mivel hiszen férfinek szabad; hanem másért is: hogy ily gyorsan könnyen, szavakkal, önhitten és kín nélkül akar eljutni hozzá, az asszonyhoz, - aki gőggé álcázott szótalan kínok közt ül és vár a jövőre. Ez a megírígyelt férfiszerep lesz az, amelyen át kell majd vergődnie Ziliának, hogy megtudja, mennyi a látszat benne, - abban, hogy úgy érzi, a levente kíméletlenül akarja rombadönteni évek hosszú során át épített védőbástyáját, mely mögé védtelen szívét rejtette. Mindez forrong Ziliában: s bosszúval fogadja azt, aki őt orvosolni jött.

Nem az a fontos, mit mond. Nem bántaná a dolog, ha a férfi már meg is szerezte volna első csapásra. De az bántja, hogy a férfinek minden ilyen könnyen menjen, így rögtön sikerüljön. Az írígység megvakítja. S abban a percben, amikor az a legfőbb jót, hallgatásbörtönéből a szabadulást hozza neki, Zilia rossz lesz, hálátlan s kegyetlen - a megtagadott hetéra komiszsága tör ki belőle: legyen neki is nehéz most az egyszer! fizessen! S így kimondja szavát.

De a kimondott szó elröppen, vissza nem vonható. Visszavonható talán a feltárult, de nem az elzárult szívből. Nem vonható vissza a gőgös és kemény embernél - ezt jól tudja Zilia, aki gőgös és kemény maga is s gőgösen és keményen állta szavát, hogy más férjet nem vesz. S így van aztán, hogy Zilia, amikor később meglágyítani igyekszik Pétert, voltaképpen kettős küzdelmet folytat: a saját szíve keménysége s a levente hajthatatlansága ellen. Ha Péter, vagy mondjuk inkább Mátyás király, (mert hiszen a költő igen dicséretesen a szerelmes férfit nem akarja olyan irgalmatlannak láttatni,) nem játszatná ezt a kegyetlen játékot Ziliával végig, akkor Zilia talán sohasem gyógyulna meg: szíve megmerevedéséből talán sohasem térne magához. Mert csak Péter példáján látja és éli át, mily szörnyű az emberre, ha ránehezedik a hallgatás, a felnemolvadás lidérce. Zilia azt hiszi, ő lesz az orvosa Péter hallgatásának - s ugyanakkor válik Péter Zilia hallgatásának orvosává. A lelki némaság pszichopatologiáját ismerik az orvosok - tudják, hogy valami szörnyű megmerevedés, magábazárkózás, lelki érelmeszesedés ez, amely a lélek halálával végződik, ha nem jön segítség, s Zilia hallgatása már-már ott tart, mikor a levente nála először megjelenik. Ott tart, hogy az érzésképtelenség, a lelki frigiditás stádiumát átlépje.

S ugyanúgy, ahogy Zilia rosszaságból a saját baját, a hallgatást életi át Péterrel, ugyanúgy Péter, hogy Zilia is megértse őt, viszonzásul átéleti vele a férfi szerelmi kínlódását, a megnemhallgatott, vergődő széptevés kínálkozását, s mindebben élet és halál bizonytalanságát. S így történik meg aztán Ziliával a gyógyulás csodája: a mereven önmagára függesztett tekintet széttárul, a látás átéléssé, a szenvedés megértéssé nemesül, az önös erény elcseréli régi, kesernyés értelmét, új, életvidám, s nemcsak magáértvaló akarás értelmével. Frigiditása felenged, szíve lerázza a nyűgöket, s a hamis páncélokat, melyeket szokás és társadalom raktak reá - abban a percben, mihelyt azt a még szorosabb páncélt, amit maga rakott reá, lerázta.

És itt kapcsolódik a «Néma levente» másik nagy, belső problémája: szabad-e, lehet-e az adott szót hirtelen visszavonni, joga van-e magát szabadnak éreznie Péternek, mikor Zilia felszabadítja? Persze, hogy joga van hozzá, mihelyt Mátyás király, Heltai Jenő és a közönség megadja. A kérdés nem itt fordul. Itt problematikussá a hallgatásnak csak a belső, nagy kérdőjele válik, s ez a Heltai hallgatás-kérdésének másik filozófiai motivuma: vajjon tud-e egy ember még többet adni, mikor már mindent odaadott, mikor már megszünt adni tudni? Van-e még lépés túl a hallgatáson, vissza lehet-e csinálni még ezt a hallgatást, ezt a némaságot, amelyet már nem az asszonynak tett gyerekes fogadalom, hanem az üresség, a mindenen-túl-levés, az elkeseredettség fogcsikorgató némasága pecsétel meg? Péter mindent meg akart adni Ziliának, amit férfi asszonynak adhat: nincs tovább. Ennél a kérdésnél érezzük a halál szellőjét először átlengeni a «Néma Levente» színpadán. Zilia megborzongva úgy érzi, hogy leventéje nem három évig, hanem talán örökre hallgatni fog. Meghalt szívében a szerelem, a kráter kialudt. A néma levente tetszhalott: nem bír szeretni többé.

S most érzi Zilia a halál fagyos lehelletét, nem Mátyás királynak Setét Lajossal való bombasztikus fenyegetéseiben - amelyek mindvégig talán azért is enyhén kómikusak, mert tudjuk, hogy itt valami sokkal fontosabbról, sokkal végzetesebbről van szó. Most érzi Zilia, hogy a némaság tetszhalál, s hogy az ő lelkének a némasága is tetszhalál volt. S most kezd csak küzdeni, foggal és körömmel - a maga életéért, Péter életéért. De Heltai, mármint Mátyás király, jó úrnak bizonyul: azt hirdeti, van menekvés, ha ára is van, van még út az életbe és a szerelembe. Péter örökre néma marad szívében, ha Zilia meg nem menti, be nem bizonyítja neki a földalatti Istar-próbákon is keresztül, hogy nem kell elveszítenie hitét az asszonyban, az emberben és az istenben. A keserűség, ami Péter szíve falán lerakódott, több volt, hogysem Zilia útjának első állomásai feloldhatták volna. Nem Zilia hűségének, hanem Zilia szerelmében való kételkedésének Othello-ja ő a hóhérjeleneteken keresztül az oltárig - nem megleckéztetni akarja ő mármost Ziliát, hiszen nem tud már neki hinni: mind súlyosabb, mind veszélyesebb próbák kellenek, hogy lelke betegségét, az elharapódzó kételyt legyőzze.

S itt nagyon modern Agárdi Péternek, a néma leventének a problémája: a lélek megbénulása, megbénulása a várakozásban, a lélek pokolian kínzó kényszer-kételye abban, hogy lélek-e az a másik is, érez-e az a másik is, van-e szerelem és ideális eszme egyáltalában a világon? A nő nemcsak az élete fenntartásáért hazudja-e a férfinek, hogy szereti? Az érzések színpadias játéka, az önmegalázástól a szerelmi paroxizmusig, nemcsak játékok-e, azért, hogy a kétkedő, a tépelődő beugorjék? A férfi - Agárdi Péter - míg ő az udvarló, fél, míg a természet normális rendje szerint ő fáradoz a nő elnyeréséért, ösztönösen, könnyen, kételyek nélkül, s a nőbe vetett mélységesen gyermeki bizalommal cselekszik, - amikor azonban a természet rendje felborul, s a nő környékezi a férfit, a férfi lelkében felmerül a gyanú, a majdnem hisztérikus félelem: vajjon igaz-e az az érzés, amit a nő mutat előtte? Agárdi Péter meg akarta leckéztetni Ziliát, amikor így megfordította a természet rendjét: de szörnyű próba lett ez magamagára nézve is: elvesztette a hitét, a biztonságát a nővel szemben, s a hallgatás úgy feküdt oda közéjük, mintha a néma levente kardját helyezte volna nászágyuk közepére.

S itt érezzük a szerelem, a hallgatás s a halál csodálatos affinitását. A némaság ott vergődik előttünk: orgiái, pátosza, nimbusza és limbusza van - s nemcsak a drámatechnika bámulatos játéka, amikor a néma levente ordítóbban, jajgatóbban, panaszlóbban és könyörgőbben beszél, mintha szót szólna - hiszen a lélek haláligézetét is érezzük a némaságon keresztül, - a szerelem, a legnémább pátosz, és a halál, e legpatétikusabb némaság, csodálatos és végzetes közelségében.

Setét Lajos - kicsit mosolygunk - azért jön, hogy Heltai bölcs, derűs kegyelmével feloldhassa azt az idegcsigázó feszültséget, melyet mesteri virtuozitással bennünk elébb felkeltett s amelyet egészen elengedni nem is akar. Heltai itt az emberi lélek ős-humorát - ős-humuszát adja: azt a humort, ami a legigazibb: szatirát ad, de nem másokról, hanem önönmagunkról. A humor Heltainál - a nagy költőknél mindig - az a szelep, amit a legnagyobb kérdések elviselésére nyit a költő. Itt két «halál» szerepel: egy - az igazi, akit nem szabad meglátnunk; az a Thanatos, aki nem Morpheusnak, az édes álomnak, hanem Erosnak s a Hallgatásnak testvére - s az a fecsegő hóhérfigura (milyen szimbolikus ez is!), aki mindennek a fonákját, a humoros oldalát mutatja. S úgy is jön, mint a humor a tragédiába: Setét Lajos, mint siralomházi udvari bolond, - hogy a kivégzés idejét kitólja. Sokak előtt a humor méltatlan a tragédiához: a gyenge idegzetnek tett engedmény méltó az esztétika aszkétáinak puritán megvetésére - és Setét Lajost mégis nélkülöztük volna Zilia börtönében. Nemcsak azért, mert ő nem az «igazi» Setét Lajos, s bennünk azt a halvány, tudatalatti rejtelmet cirógatja, hogy az igazi Setét Lajos talán nincs is; nem is azért, mert hiszen, hála Heltainak, Zilia tragédiája nem lesz tragédia, hanem mint szabályos heppyend a filmen, oltár előtt és gyönyörű nászi ruhákkal fejeződik majd be; hanem mert kár lett volna, ha nem halljuk ki Heltai bölcs, mosolygó szavát a Setét Lajos dupla álarca mögül. Bolond kis emberkék mennyit ugráltok, mennyit tépitek egymást, s mindezt egy kis halálért, amelyet, mint alázatos szolgáját, Zilia asszony hajlandó volna kicsit szánakozva közelebbről szemügyre venni - s Zilia asszonyhoz, a jó keresztényhez illik is, hogy hajlandó legyen erre, még akkor is, amikor ő az áldozat, mint Shaw Androkles és az oroszlán-jának Laviniája - mondom, ha hajlandó volna szegény Lajost közelebből szemügyre venni, talán észrevenné, hogy nem is olyan rettenetes a borzalmas vörös álorca alatt, mégcsak olyan rettenetes se, mint némaságában Péter levente - hanem ugyanolyan egyszerű, nyafogó, szánalmas nyárspolgár, mint mi magunk...

Azaz hogy álljunk meg. Csuszamlós a talaj, amelyre itt az álarcos költő csábít. Arany egy kritikusának a megjegyzésére, hogy «a költő ennél a művénél azt gondolta, hogy»... margóra feljegyezte, hogy «gondolta a fenét». Heltai, úgy érezzük, itt akkor is provokál a belemagyarázásokra, ha ellen akarunk állni. Ha nem akarjuk azt mondani, hogy úgy játszik velünk, mint macska az egérrel, akkor úgy is mondhatjuk, hogy mint költő a rímjeivel: ide-oda dobál minket, tánclépésben, s mennytől pokolig, a legtriviálisabbtól a leggondolatterhesebbig irányítja lelkünk készségesen engedelmeskedő lépéseit. Egy percig azt hittük, hogy a halál kérdésénél tartunk - s most megint az az érzésünk, hogy az élet nevelő kérdései azok, amik fontosabbak. Megdobban a szívünk, mikor Zilia átlépi Setét Lajossal a börtön Istar-kapuját, pedig jól látjuk Lajosunk vörös köpönyege alatt Péter fekete csizmáit. «Veled szívesen megyek», mondja a bekötött szemű Zilia, aki nem tud semmit, s ismét megdobban a szívünk: ennyire megérzi hát az emberi lélek, hogy szerelem és halál egy, és egy a hóhér, akit meglátunk, s az ember, akit szeretünk? Vagy: akit szeretünk, az mindig hóhérunk, csakhogy ezt jobban tudjuk bekötött szemmel, mint kendőzetlenül? Szarkazmus ez most a halállal, vagy inkább szarkazmus az élettel szemben? Zilia most talán kómikus volna, talán burleszk is, ha nem menne szívesen Lajossal, aki Péter, a halállal, aki az élet, - de mégis fellélekzünk, s kő esik le a szívünkről, mikor leesik a kendő Zilia szeméről, s következik a tanítómese után a tündérmese. Akkora kő esik le a szívünkről, mint a gyermekéről, amikor Hófehérke feltámad, vagy ha jobban tetszik, a peleskei nótáriuséról, aki megtudja, hogy Othello nem «igazán» ölte meg Desdemonát, a komédiásnét. Happy end, - és nem szégyeljük, hogy örülünk neki, mert közben bölcsebbé lettünk, kinőttünk spleenes kultúrsznobizmusunkból, mely orrát fintorította ilyenkor; s hála a bölcs, a kedves és okos Heltainak, a költőnek, amikor egyszerre megvilágosodik előttünk az igazi happy end értelme, és az, hogy az szükségkép csak az oltár előtt fejeződhetik be, ahol végre «egymást megkapják...»

...Ugyanakkor mint megannyi kevély Ziliáknak, a mi gőgös és elzárkózott lelkünk is felenged és kérjük a Költészetet, ezt a ma talán általunk, a mi meggondolatlan és keserű szavunk által megnémított leventét, beszéljen ismét, beszéljen folyvást és beszéljen azon a behízelgő, kicsit csípős, kicsit fanyar, s mégis áldottan édes hangján - amelyet a mi özvegyi, gyászruhás lelkünk talán csak azért nem akar hallani ebben a mi özvegyi, gyászruhás korunkban - mert félünk, hogy meggyógyulunk.