Nyugat · / · 1936 · / · 1936. 2. szám · / · ÁRKÁDIA

Házibálon Adyval.
(V. Zs.-nál)

Házibál volt Váradon
s én féltem egy kicsit,
amikor odahozta hozzám
a háziúr Adyt.
Hallom a zene dallamát még ma is,
ahogy száll
s Adyt, aki kurjongat:
«Táncol a halál, míg áll a bál!»

Fekete, kondás-haja
csapzottan lógott le
és villogott és csillogott
két bús tatár-szeme.
S amíg csárdásra perdülőn,
pár pár után kiáll,
Ady üvöltve kurjongat:
«Táncol a halál, míg áll a bál!»

És keze, mint a vaskapocs,
fogta át derekam...
én nem tudom, ki segített
kiszakítni magam.
S a háziúr, hogy lekísért,
még kint a kapunál
is hallottam a kurjantást:
«Táncol a halál, míg áll a bál!»

Meg kell mondani, a vers a fiatalnál fiatalabb nagyváradi Ady felől dalol.

Egy-két megjegyzést illik tenni az embernek a halott védelmében.

Először is kérem, mit ért a nagyságos, sőt nem lehetetlen, hogy méltóságos asszony kondáshaj alatt? Valami durvaszálú, tisztátalan, disznózsírtól csepegő hajzatot, nem? A kondás, akit magam láttam életemben, véletlenül mind rendesen tisztálkodott; szegény parasztnak olyan dísze a haja, akár madárnak a tollúja; többet törődik avval, mint az urak, akiket a fodrász szépít.

Megengedem persze, lehet a kondás közt is olyan, akinek zsíros, sőt zsírozatlan, fésületlen, férges haja van a fején.

Ellenben Adynak, tudjuk, a legfinomabb haja volt, olyan fényessége volt, amit nem a brillantine adott. Született fény volt az, mint a szemfény. Ady mindig meg volt fésülve, de annak a szép, teli, puha gesztenyehajnak egy lombja le szokott volt bukni a homlokára. Az ilyen lágy, hullámos haj ugyebár a fiúkorban a leggyengédebb, leggyönyörűbb. Mennél fiatalabb Adyról van szó, annál kevésbé lehet a haját kondáshajnak bélyegezni.

Másodszor: az ember nem kurjongat olyan hosszú szöveget, mint azt, hogy: táncol a halál, míg áll a bál. Föl lehet tenni, hogy egy lázongó, fiatal léleknek, pezsgősen, tetszett, hogy egyszer a jókedvű, úri társaság közé kiáltson efféle balladai idézetet. Egyszer és nem többször, ilyen unalmas dolgot nem művel egy zseniális fiú. És aki kurjongat, mondom, az nem szöveget kurjant, amit gyorsírni lehet; a kurjantás nem szöveg, az zene.

Azután azt hiszem, ha Ady, mint a hölgy állítja üvöltve kurjongatott volna, eltávolították volna a bálból. Nem tisztelték még szentként azt a húsz-huszonkétéves gyereket.

Adynak természetes részegnek kellett lenni, hogy üvöltve kurjongasson. De milyen részegnek kellett lenni szegénynek, hogy egy úri háznál kurjongasson, üvöltve! Az üvöltve való kurjongatás külömben olyan produkció, hogy aki akár színjózanul is képes erre, azt a hangművészt elviszik a legdrágább music hallba, Londonba. Azt akartam jelezni, hogy Ady, mennél holtabb részeg volt, annál gyöngébb volt, annál kevesebb volt a hangja, csak nevetett rekedten, vagy nyögött betegen. Eleget ittunk Mellette, mikor Pestre került; akármilyen erőtlen lett, az az üvöltve kurjongatós váradi természet egyszer-másszor kitört volna belőle.

Harmadszor, könyörgöm szépen, lehetetlen, lehetetlen az, hogy Ady, aki Debrecenben tanulta az ivást, egy házibálon, ahol nem vedelik a bort, ahol azt az üde pezsgőt kínálják, s pláne a házibál kezdetén, mikor még bemutatják a fiút a késéssel érkezett úri babának, hogy Ady az ártalmatlan pezsgőtől akkor már úgy berúgott volna, hogy üvöltve kurjongasson és bárgyú mód ordítozzon.

Ezek után magam se tudom, ki segíthetett kiszakítani magát a hölgynek az Ady kezéből, amely «mint a vaskapocs fogta át derekam.»

A privát versekben egész koszorúja szerepel a Mult dicsőinek, Jókai, Justh Zsiga, Rákosi Jenő, Kiss József, Bródy Sándor, külföldiek is, mint D'Annunzio és Rainer Maria Rilke. A rájuk vonatkozó adatok bizonyára hitelesek; Adynk esetében az úrhölgyet tévesen informálták.
 

«Petőfi óta Természet nem élt úgy költőben, mint Illyésben.»

«Illyés inkább epikus, ha tájról van szó, s leírásai mögött mintegy spanyolfalszerűen áll ő, mögötte pedig nagy szociális kétségek közt vitt az út a szegénység és a föld felé».

(Magyar Írás, kritika Illyés Gyula Szálló egek alatt című verskötetéről)

«Talán helytelenül bontom szét Lisztben az embert és a művészt, mert a kettő szigorúan fedi egymást». «A művész és az ember szétválaszthatatlan egységben forrt össze. Amikor az embert keresem benne, akaratlanul a művész pattan elém és fordítva: amikor a művészt taglalom, a nemesszívű... emberre bukkanok, aki korának minden vezető eszméjével nemcsak megismerkedni törekszik, hanem azok iránt érzett rokonszenvét úton-útfélen kimutatja»... «Az egyházi rendbe való felvétele feljogosította őt arra, hogy reverendát öltsön. Liszt méltón viselte ezt a megkülönböztető ruhadarabot. Igen vigyázott arra, hogy még csak egy foltocska se fröccsenjen rá».

Magyar Írás, Liszt Ferenc az ember és a művész című cikk)

Regény, mint átszállójegy-melléklet. «Ha csak a szórakoztatás igényével fellépő olvasmányról volna szó, talán semmi kifogást sem lehetne felhozni e könyv ellen. Ámde Török Sándor már régen túlnőtte az átlagos Beszkárt-olvasó mértékét s a kritikus az ő regényét átszállójegyek mellékleteként nem kezelheti.»

(Korunk Szava, kritika T. S. És mégsem forog a föld c. regényéről)

Az író - már akiről a kritikus beszél - szerény s éppen a lényeget hallgatta el:

«A könyvek könyve, az élet könyve, a boldog emberről szóló mese, amivel az író úgy jött elibénk, mintha nem a könyvtermésünk remekét jelentené be...»

De nincs semmi baj, az író ne legyen nyugtalan:

«Az ilyen értékes írások már halála előtt halhatatlanná teszik az alkotóját, aki nyugodjon meg s ne restelje jó egészségben és erőben évenként legalább egy-két regénnyel gyarapítani nemzetének kultúrkincseit.»

(Kalangya, kritika Móricz Zsigmond regényéről, A boldog ember-ről)