Nyugat · / · 1936 · / · 1936. 2. szám · / · KÜLFÖLD

Thein Alfréd: PAUL BOURGET

A nyolcvanháromesztendős Paul Bourget halálára ijedten, némi lelkiismeretfurdalással eszmélt fel a mai nemzedék. Nyomasztóan feküdt rajtunk a súlyos név, de nem éreztünk vele semmilyen élő kapcsolatot. Ifjúkori emlékekben kutattunk, de Bourget századvégi nagy regényei papírosízűvé koptak, élményeink «irodalmivá» fakultak. Ez magyarázza meg, hogy a nekrológok polifóniájában sok a disszonáns hang: Paul Bourget céltudatos, felfelétörekvő munkásságában éppen azokat az erőket világította meg élesen, amelyek egy elmult századhoz, egy trónjavesztett társadalmi osztályhoz kapcsolják. Az öntudatos, merev ideológus nem találta meg az utat az új század új eszméihez.

Huszonhároméves korában verskötettel jelent meg először Bourget, Franciaország kül- és belpolitikai összeomlásának demoralizált éveiben. Verseiben hiányzik a fiatalság közvetlen lírája. Inkább moralizáló politikai hitvallás. És programm egy egyenes élet, mottó egy gondosan felépített mű számára. Az emberi sorsok szerteágazó útvesztője, lelki és testi erők gyengesége feletti ijedtségből születnek versei, amelyekben már felveti fejét a megingathatatlan társadalmi értékekbe vetett hit is. Ez a hit kíséri Bourget-t egész életében, ez vezeti Taine-től a katolicizmusig, ez a hit hordozója egész oeuvre-jének és ezzel akarja megváltani a világot, helyesebben az ő saját világát, a feudális Franciaországot.

A regényíró Bourget elsősorban kritikus és szociológus - és ezért nagyszámú regénye mellett élete főműve az Essais de psychologie contemporaine kétkötetes kritika-gyüjteménye marad. Renan, Flaubert, Taine, Turgenyev, Dumas, a Goncourt-fivérek méltatása nem esztétikai elemzés. Az író mögött mindig a társadalomfenntartó, értékkonzerváló erőket kutatja. Ez a kemény ember szeretettel és igazságosan jelöli ki helyüket kozmikus rendszerében. Pártatlanságát és biztos ízlését mi sem mutatja jobban, mint az, hogy méltó helyet biztosított két úttörőnek, akiket csak ma kezdünk valójában értékelni, Stendhal-nak és Beaudelaire-nek, noha az előbbi mindig elérhetetlen ábránd maradt számára, az utóbbi pedig kétkedő nyugtalanságában messze esett Bourget harmónikusan zárt érzelmi szférájától.

Bourget, aki irodalmi kritikáiban is csak szociális elképzeléseit építette fel, regényeiben szigorú bírája lesz a XIX. századnak, gondosan mérlegelve annak erényeit és hibáit. A család, a nevelés, a generációk egymástkövető hegemóniája, pillérei annak a rendnek, melynek két eszménye van: a monarchia és a vallás. Félt a liberalizmustól, mely nyugtalan és kiismerhetetlen erőket szabadíthat fel. Biztosan csak egy társadalmi osztályban mozgott: a társaságban. Szerette a társaságot és szeretett emberek között lenni. Hitt az emberekben és az emberi kapcsolatok megváltó erejében. Pszichológiai elemzésein túlmutatnak fiziológiai meglátásai: mint orvos a betegét, úgy figyelte meg ő is kortársai testi és lelki reakcióit. Éles szeme meglátta a hibákat is. A kor, melyben élt, bűnös és dicstelen volt, az osztályharc kora. Bourget nem érezte ugyan át az egymással szemben álló erők dinamikáját, ellenségesen tekintett az új emberekre és gyűlölte a népet. De ösztönösen reagált az új helyzet változott életformáira, melyek nyomot hagytak az ő annyira féltett társadalmi osztályán is. Eleinte meggyőződéssel hitte, hogy a szalónok előkelő társaságában találhatja meg a legtisztább lelkeket, a sokszínű szellemeket. Az évek mulásával belátta tévedését, érezte, hogy illuziót kergetett. Itt csendül fel talán az egyetlen tragikus hang ebben a mintaszerűen felépített életben. Bourget előkelő társaságának már nem volt meg az az ereje, mint az antik patricius-világnak, mely Racine hőseiben lett szimboluma a francia polgári szellemiségnek. A Bourget társasága már nem tartotta kezében a parancsolás privilégiumát és vállaira nem nehezedtek az azzal járó felelősségek.

Az irodalmi kézikönyvek Bourget-t, mint a modern pszichológiai regény úttörőjét tartják számon. A mondain társaság lélekanalizisében mégsem tudott maradandót alkotni. De talán egyengette Marcel Proust útját - aki azután messze túlszárnyalta mesterét. Így volt Bourget másik tanítványával is, Maurice Barres-szel, aki csillogó tehetségével, stílusának egyszerűségével ívelt a katolicizmus felé.

Még mielőtt Bourget elérkezett volna a dogmához, minden erejével az emberek összetartását és együttműködését hirdeti. Vallásosságában sem misztikus, mint ahogy verseiben nem lírikus. Tudatosan, a tradició örökségén, a rendszeres gondolkodáson keresztül jut el az egyházhoz. A taine-i determinizmus megszabadítja Bourget-t a materializmus nyomasztó hatásától. Meglátja a szabadságot és kijelöli a helyét: körülhatároltságában intenzitása még inkább növekedik. Az élet misztériuma, ahogy Bourget előtt megnyilvánult: egyedül csak keveset tudunk elérni, de együttesen mindent. Most már lehullanak a determinizmus börtönének falai, az élet foglalja el helyüket, izgalmas sokszerűségében és a lelkiismeret visszanyeri jogait és kötelességeit a szabadságban. Ez a szabadság azonban nem azonos a XIX. század vad dinamikájával. Ezt a szabadságot Isten adta az embernek és a katolikus erkölcstan szabja meg mértékét. Végső fokon a katolicizmus Bourget számára százada összes értékeinek teljes átformálódását jelenti: az izzó vallásos érzület beleilleszkedik az igazság harmóniájába.

Paul Bourget még életében történelemmé vált. Nagy francia imperiumról álmodott és történelmi viziói intenzívebbek voltak irodalmi megvalósításainál. De távol állt ebben is a realitástól. Talán egy új kereszteshadjáratról ábrándozott azon a napon is, amikor negyvenegy évvel ezelőtt a sors tragikomikus szeszélye folytán éppen Voltaire fauteuil-ét foglalt el a halhatatlanok kupolája alatt.