Nyugat · / · 1936 · / · 1936. 2. szám · / · FIGYELŐ

Benedek Marcell: DR. CSIBRÁKY SZERELMEI
Kolozsvári G. Emil regénye - Franklin

Tegnap este mozivászonról berregett fülembe ez a szó: Minderwertigkeitskomplex. Ha egy tudományos kifejezés még ennél is többre tudja vinni népszerűség dolgában, az már csal. Kolozsvári G. Emil írói kényességének elismerést érdemlő bizonyítéka, hogy háromszáz oldalt írt egy Minderwertigkeitskomplex-ben szenvedő kistisztviselőről anélkül, hogy ezt a rendkívül tudományosan hangzó szót egyszer is papirra vetette volna. Magyarázgatás helyett tényeket sorol fel és kapcsol egymáshoz.

Dr. Csibráky szerelmei a második regénye Kolozsvárinak. Az első - Rosta volt a címe - a mai erdélyi fiatalság sorsával foglalkozott. Néhány jó arckép - közelről látva, kissé itt-ott karikirozva - laza szerkezet, s valami hiánya annak a szubjektív forróságnak, amely a maguk ügyéről beszélő fiatal erdélyi írókat jellemzi. Két regény alapján nem szabad még végleges jellemrajzot adni egy nyilván kialakulóban lévő írói egyéniségről. Egyelőre úgy látszik: Kolozsvári igyekszik elszakadni minden olyan témától, amely az írót akarva, nem akarva, szubjektív állásfoglalásra kényszeríti. Embereket akar boncolni, oly közömbösen, mint a klinikai boncnok. Humor van benne, de nem a klasszikus meghatározás szerint való, szenvedésből leszűrt mosolygás. Vagyis inkább azt kellene mondanom: nem benne van a humor, hanem abban a relációban, amely kisember-hőse s annak nagy gondjai, súlyos töprengései közt áll fenn. Abban van a humor, hogy ez a kisember kómikus dolgokat gondol, mond és cselekszik, kómikus módon sikerül félre minden, amit csinál - s valahogy mégis rokonszenvezünk vele, sajnáljuk... sajnáljuk még azért is, mert a szerző a maga csillagtávolságából egyáltalán nem sajnálja. Dr. Csibráky egész életében egyedül van - oly egyedül, hogy még megteremtője sem szorítja meg titokban a kezét.

Egyedül van. Születése az anyja életébe került - ezt többször is emlékezetünkbe vési az író - s ez a «bűn» egész ifjúságára ránehezedett, komorra festette apjához való viszonyát. Egyetlen barátja, tanácsadója van, az is vidéken él, ritkán szól bele a dolgaiba, nem értheti meg. Dr. Csibráky a hónaposszobája úrnőjén kívül csak kis hivatalában lát embert s a kollegiális viszony senkivel sem hozza emberi közelségbe. Szerelmei testi szerelmek, amelyekbe csak ő viszi bele a maga lelkiismereti aggodalmait.

A lelkiismereti aggodalmakon kívül még két körülmény táplálja Dr. Csibráky hosszúnevű betegségét. Az egyik, hogy fiatalember létére tökéletesen kopasz. A másik: félelmesen kifejlődött emlékezőtehetsége. Isten őrizzen a jó emlékezőtehetségtől minden embert, akiben önkínzó hajlamok vannak! (Ki nem szokta éjszaka a paplan alatt öklözni a homlokát, ha régi baklövései, megszégyenülései eszébejutnak?)

Két dolgot szeretne Dr. Csibráky szenvedélyesen. Mindakét vágya emberi, nagyon is emberi. Szeretne áldozhassa magát. És szeretné magát kifejezni - szeretné szóbafoglalni helyezetét, érzelmeit, vágyait. Nem írni, nem alkotni - csak önmagában tisztán látni.

Ezért az utóbbi vágyáért közömbös mosolyával bünteti az író, a kifejezés eszközeinek boldog birtokosa. Igaz, hogy legalább ezt az egy büntetést nem érzi meg Csibráky: ő boldog, amikor helyzetének vagy érzelmeinek kifejezésére felfedez egy közhelyet s amikor szíve hölgyének hosszú töprengés után azt tudja mondani: maga olyan kedves! De azt hiszem, Kolozsvári G. Emil hideg közönyének valahol itt van a lélektani magva. A magát kifejezni nem tudó lénynek, a nem-művésznek az a megvetése, amely a romantikusoknál vagy az ugyancsak romantikus Flaubert-nél a nyárspolgár dühös gyülöletévé fejlődött: az fagyott közömbös iróniává Kolozsvárinál.

Az élettárs kereséséért már súlyosabban bűnhődik Csibráky doktor. Hivatalában megismerkedik egy rideg, hallgatag, merev arcú leánnyal, akinek egyetlen vágya, hogy szörnyű családi köréből házasság utján meneküljön. Kísérgeti, elhatározza, hogy feleségül veszi s mielőtt a leánnyal bármit is tisztázott volna, heroikus lemondással kezdi kikoplalni egy kis családi hajlék árát. Évekig él egy bűzös oduban, lókolbászon, s közben sétál a leánnyal, «praktikus» ajándékokat vesz neki, emlegeti a családi házat - de úgy érzi, hogy a határozott nyilatkozat fölösleges, sértő is volna. Célozgat vagy hallgat - amíg a leány végre faképnél nem hagyja. Csibráky ott áll egyedül, cél és «élettárs», «nyájas hitves» nélkül... De nem sokáig. Keservesen összegyüjtött pénzét odaadja valami obskurus nemzetmentő pártnak és boldogan érzi, hogy «életének ismét van tartalma».

Megbocsásson a szerző: én szeretem Dr. Csibrákyt, Salavin érdekes magyar testvérét. Szeretem, mert nem lehet egészen közömbös és kicsiny az az ember, akiben az örök egyedülvalóság hamleti szenvedése sajog: ha igazán kicsi volna, találna megértő barátot minden sörözőben. Szeretem, mert erkölcsi aggályai vannak, mert gyötörni tudják az emlékek, mert nincs bátorsága a kellő pillanatban megszólalni - és, igen, azért is, mert küzd, hogy kifejezze magát. Dr. Csibráky küzdésének csak néhány kómikus közhely az eredménye. De szülőoka mégis az az ösztön, amelynek köszönhetjük, hogy írók - köztük a kifejezés büszkén-közömbös művészei - és olvasók vannak, akik sóvárogva keresik önmagukat ezeknek az íróknak műveiben.