Nyugat · / · 1936 · / · 1936. 1. szám · / · KÜLFÖLD

Gyergyai Albert: «TRÓJÁBAN NEM LESZ HÁBORÚ»

A Revue de Paris egészében közli Giraudoux legújabb színművét, amelynek sikerét, szépségét, érdekességét mindegyik párisi lap elismeri, de amely, félő, mégse jut majd túl Louis Jouvet színházán s egy bizonyos párisi, vagy párisias közönség érdekkörén, holott témája, tanulsága, elragadó bátorsága s gyönyörű humanizmusa révén Párison s Franciaországon túl is a legnagyobb, a leglelkesebb közönséget érdemelné. Mint Judith, mint Amphitryon, ez az új Giraudoux-darab is egy mitoszt, egy ősi mesét támaszt fel és értelmez előttünk, minden túlzott irónia s minden olcsó aktualitás nélkül, azzal a könnyű, hajlékony, mosolygó, szeszélyességében is okos, szabadszájúságában is mértékletes gráciával, amelyet az irodalomtörténet egyszer majd a «giraudoux»-i jelzővel fog megtisztelni. Az egész darab, két felvonásra osztva, mintha csak a Homerosból ismert trójai háború nyitánya lenne s egyetlen drámai magva az a sajnos már előre eldöntöttnek érzett kérdés, hogy lesz-e, vagy sem háború Trójában, a végzet, az emberek, a körülmények és a szenvedélyek akaratából. Hektor abban a reményben tér haza egy háborúból, hogy ezentúl béke lesz Trójában s becsukhatják véglegesen a háború kapuit. Igen ám, de közben Páris megszöktette Helénát s most a görögök részéről fenyeget az új háború. Hektor a béke kedvéért visszaküldené Helénát, de csak a nők helyeslik a tervét, azok is inkább féltékenységből, míg a férfiak, főleg a vének, mindenre készek Helénáért s Demokos, a hivatalos költő, őtőle kér inspirációt legújabb háborús himnuszához. Andromaché, Hektor felesége, aki épp első gyermekét várja, csodálatos szavakat és érveket talál, a hű, a szerény, az okos hitves érveit és szavait, a háborús heroizmus, a háborús dicsőség ellen. «Mit nyerhet, mondja, egy ország tisztességben és erőben, mikor éppen legerősebb s legtisztességesebb fiait veszíti el a háborúban? Mindig a hazáért halunk meg! Hogyha bölcsen, tevékenyen, méltósággal éltünk benne, akkor is csak érte halunk meg!» De hiába, Priamos a háborút akarja s Domokos, a poéta már szavalja pattogó strófáit, Heléna és a háború dicsőségére. Maga az érdekelt szerelmespár meglehetősen közömbös: Heléna nem Párisba, inkább csak a férfiakba s a saját szépségébe szerelmes s Páris is mindenbe beleegyezik, csak hiúságán ne essék csorba. Hektor nem csügged, reméli, hogy győzelemre juttatja a békét s a háború bezáruló kapui előtt az elesettek emlékét idézi: «Ó ti, akik nem hallhattok, akik nem láttok bennünket, nézzétek ezt a menetet, hallgassátok meg a szavaimat. Mi vagyunk a győztesek. Bár, úgy-e, mit törődtök ti ezzel? Hiszen ti is azok volnátok. De mi az élő győztesek vagyunk. Itt kezdődik a különbség. Itt kezdődik a szégyenkezésem. Nem tudom, hogy a halottak közt nem jelöli-e kokárda a győzteseket. Az élőknek, ha győztesek, ha nem, igazi, dupla kokárdájuk van: a két szemük. Nekünk, szegény barátaim, két eleven szemünk van. Látjuk a napfényt. Megtehetjük mindazt, amit a napfénynél tesznek. Eszünk... Iszunk... Hát még a holdvilágnál!... Együtt alhatunk az asszonyainkkal... És a tieitekkel is... Ó ti, akik nem tudtok érezni, se tapintani, szívjátok be ezt a tömjént, érintsétek meg az áldozatokat. Ha már egyszer egy őszinte vezérrel van dolgotok, tudjátok meg hát tőlem azt, hogy nem szeretlek s nem tisztellek mindnyájatokat egyformán. Hiába vagytok mind halottak, köztetek se több a bátor s kevesebb a gyáva, mint az élők között. Köztetek is éppannyian hulltak el a menekülés, az alacsony elfoglaltságok vagy a közepes gondolatok között, mint akár a fenségben és merészségben. Halottaink egy jó felének semmi hiányát sem érezzük... De, akárkik vagytok is, ti távollevők, ti nem-létezők, ti elfeledtek, lét, nyugalom, foglalkozás híján, - úgy érzem, hogy most, amikor bezárom a háború kapuit, mentegetnem kell előttetek magunkat, a szökevényeket, akik túléltek benneteket, s úgy érzem, mint egy dupla rablást és mint egy dupla megbélyegzést, ezt a két földi jót, e két szót, amelyeknek remélem, nem fogjátok fel a hangzását s a fényét, vagyis a meleget és a kék eget...» Andromaché a maga részéről Helénát próbálja meghajlítani: «A háború közeledésekor mindenkin új izzadtság üt ki, minden egyes esemény új mázat kap, a hazugságét» - s könyörületre inti Helénát, az egyetlen érzésre, amire ez teljesen képtelen. A részeg Oiax megsérti Hektort: sebaj, Hektor ezt is eltűri; a trójai hajósok elmesélik, hogy mit láttak Páris és Heléna szerelméből; mindegy, Hektor és Ulysses még így is hajlandók a tárgyalásra s «mint egy duó a zenekar előtt» mégegyszer próbálják menteni a békét, a darab talán legszebb párbeszédében. Hiába Ulysses rokonszenve - Andromaché szempillantása Penelopére emlékezteti - Demokos, a hivatalos költő, akit Hektor hallgattat el végleg, Oiaxot, a görög követet hazudja gyilkosának a nép előtt. Van még hát ok a háborúra, még Heléna nélkül is, aki máris Troilusszal, Páris öccsével kacérkodik. Mindennek vége: se béke, se szép ok, csak hazugság, frázisok és vak beletörődés. S így győznek a vének és a bárdok: mégis lesz háború Trójában...