Nyugat · / · 1936 · / · 1936. 1. szám

HOLLÓS LAJOS: A TEXTOFIL-GYÁR
A Nyugat pályázatán díjjal kitüntetett novella

Az első csalódás akkor érte, mikor a portás nem engedte be a gyár területére s nem magyarázta el udvariasan, hogy hol találja meg Tóbis igazgatót. De arra a válaszra, hogy: «állás ügyben», a portás arca hirtelen összecsukódott, orra felszaladt egymásbafutó szemöldökei alá és egész elzárkózó képéből csak a szigorú ősz bajusz alatt lebiggyedt száj maradt meg feleletként. Persze, ezt nem szokta meg, mindeddig úgy volt, hogy a portás megemelte zsinóros sapkáját előtte reggelenként, ha bement a bankba. Ez azonban itt nem bank, s ha ő még látszatra, szakszerűen szólva: külzetre tisztviselő, a valóságban e pillanatban leendő fizikai munkás, aki «addig, amíg jobb nem akad» mottóval, észrevétlenül s bizonyos könnyed elszántsággal most hagyja el az intellektüel koncessziós területét, hogy egy alacsonyabb társadalmi szinten kössön ki. Hm, meg lehet próbálni, - gondolta még, mialatt a lucskos, hepehupás, görbe utat járta a gyárig - az ember az ilyesmit inkognitóban csinálja, lelkileg s szellemileg konzerválja magát s kifelé sáncokat emel, hogy a külvilág durvasága be ne hatolhasson. S amennyire tetőtől talpig úr - már úgy, ahogy e szóval viselkedési, értelmi és jellemi minőséget szoktak kifejezni -, egész bizonyos, hogy bármilyen munkabeosztásban is megfelelő tekintélyt fog tartani felettesekkel és... No igen, elvégre lehetnek alantasai is, elvégre még nem tudhatja, hogy Tóbis igazgató mennyire honorálja a pártfogóját s elvégre ezen a területen - gyár, textilgyártás -, még nem próbáltattak meg képességei. Végül is eddig már elég sokfelé derült ki, hogy egész jól használható, «invenciózus» fiatalember s bizonyos, hogyha a kis Konrádnak nem aligazgató a nagybácsija az OKáVénál, úgy ő máig is ott ülhetne a nagy kirakatablak melletti iróasztalnál, mint a többiek: a hatvan százalék, amit nem építettek le, és most a kis Konrád nyargalhatna valahol egy gyár felé, hogy... átmenetileg... elhelyezkedjék.

Mindenekelőtt valami fanyar bűz fogadta a gyár előtt, ami úgy rohamozott ki a vöröstéglás épület hatalmas kapuján, három emeletet elfoglaló dróthálós ablakain s talán még tégláin is, mint egy citromsavból, dohból, sűrített gőzből, szalmiákszeszből és izzadtságpárából mixelt szagniagara, s ami úgy dőlt zúgások, csattogások és gőzsustorgások közepette, hogy eszébe jutott: «Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel». De nem léphetett be, a gyárépületet drótkerítés övezte s vasrácsos ajtaján belül a portás állott, ki még csak kulcsa után sem nyúlt, ahogy ráköszöntött.

- Miféle állásügyben? - kérdezte gyanakodva s némileg olyan csodálkozással, mintha eddig sohasem történt volna meg, hogy hasonló járatban valaki idemerészkedett. Kicsit krákogott, de azután belátta, hogy végre is a portás áll a kerítésen belül s ő egyelőre kívül s így..., meg azután, ami a jövőt illeti, a jelek szerint a portás - a portások - mától fogva nagyobb urak lesznek nála s ez a hajóskapitány külsejű ember, kiből e pillanatban mindössze a reggeli fröccs szagát érezte, ami a drótkerítésen zavartalanul közlekedett a bajusz alól, tűrhetően birva az iramot a túlsúlyban lévő szagegyüttessel, sok borsot törhet az orra alá, ha mingyárt ismeretségük kezdetén kellemetlen benyomásokat kelt benne.

- Akármiféle... úgy gondolom... munkásnak is. Engem ugyanis a Skuteczky kisasszony protezsált a Mollinokereskedelmitől, ő már beszélt is az igazgató úrral -, tette hozzá sürgősen, hogy tudassa a portással, nem valami úgynevezett munkanélküli, aki gyárkaputól gyárkapura jár kopogtatni.

A portás tetőtől talpig végigmustrálta. A jelek szerint Skuteczky kisasszonytól cseppet sem hatódott meg, mert így felelt:

- Itt nincs akármiféle! Itt csak - munka van. Rendes gyári munka. Akármiféle az van a központi irodában!

Azután megenyhülten biggyesztette utána:

- Maga persze... valami tisztviselőféle volt eddig...

- Igen.

- Na ja. És gyárban még nem is dolgozott...

- Nem.

- Tudja mi az?

- Nem. De remélem ez is menni fog.

- Na ja... ha muszáj. Persze régen van állás nélkül...

- Elég régen.

- Hát mit lehet csinálni, nem?

- Beszélhetek az igazgató úrral?

- Ja azt nem! - szöktette ismét össze szemöldökeit s kihúzta vastag nagy vállait, melyekkel szemben szinte megsemmisültnek érezte magát intellektüel keskenységével. - Az nem megy csak úgy! - mutatta igazgatója s a maga hatalmát a portás, kit nyilván bántott, hogy jóindulatú leereszkedése nem részesült kellő fogadtatásban. - Ilyen ügyben nem lehet az igazgató urat üzemidőben zavarni. Tessék idejönni reggel hétkor a kapu elé, akkor száll ki az autóból, csak olyankor lehet vele ilyesmiről beszélni...

Kicsit meghökkent: reggel hétkor...? Micsoda hely ez, ahol az igazgató is már reggel hétkor kezdi el a munkanapot? Persze, ez nem bank, ez gyár, ide nem lehet kilenc órakor besétálni, kényelmesen és kialudva. No mindegy... Elköszönt a portástól és lassú léptekkel visszaindult a kétkilométeres úton, ami a városhoz vezetett s amin nem járt villamos. Útközben számítgatni kezdte, hogy mennyi idő alatt tudja ezt az urat leggyorsabban megtenni, mennyit igényel reggelenként a legrövidebb készülődés: mosakodás, öltözködés..., no persze borotválkozásról egyáltalán nem lehet szó, ezt ezentúl este kell elintéznie, de még így is a legszűkebb számítás mellett félhatkor kell kelnie, hogy hétre beérhessen.

Hát ezentul így lesz. És ezentul... ahogy ez az első fogadtatás sejtetni engedi, - sok minden máskép lesz. De hát mit lehetne tenni? Meg... hátha nem is lesz olyan veszélyes a dolog, majd kiderül; bármint is legyen, egy a fontos: mindent, mint valami múlhatatlanul szükséges eredeti élményt, tapasztalást felfogni.

Azután eszébe jutott, hogy volt egy mérnök barátja, aki egykor mulatságos dolgokat mesélt a gyári életről, a naponta előadódó izgalmas és humoros esetekről, amik egy ilyen nagytömegű munkaközösségben történnek. Emlékszik, a mérnök mindennap tudott valami érdekességet, míg ő, a bank hasonlóan nagy üzeméből délutánonként csak a kollégák únott és az ügyfelek gyűrött arcának negatívját hozta el recehártyáján. Azonkívül egyszer már csakugyan látnia kell valamit egy gyárból, úgyis mint tisztviselőnek s úgyis mint kora iránt érdeklődő intellektüelnek. Különösen textilgyárból, ami az ország legfejlődésképesebb iparága; ki tudja, talán még ez lesz szerencsés pályafutásának a kiindulópontja, talán egyenesen a sors rendelése volt, hogy két év előtt kirúgják a bankból s most, ügynöki és házalói intermezzó után, itt kössön ki. Még minden lehetséges, egy huszonhét éves fiatalember életerejével s az ő tapasztalataival...! S az sem utolsó dolog, hogy szemtől-szemben megismerheti végre a munkást, a Munkást, a nagy problémát, kinek a kezében, mint mondják, a társadalom jövője van; a munkást, alacsony homlokával, hatalmas állkapcsával, meztelen atlétafelsőtestével és bő nadrágjával; a munkást munka közben, politizálás közben, ebédidő alatt, s talán még magánéletében is.

Míg hazaért, sikerült teljesen elkábítania irtózatát. Csaknem vidáman lépett be. Az anyja az ablaknál ült és hímezett. Mióta is? Hm... félhat óta...

Határozottan és bizonyos mártiriummal, mintha két év néma szemrehányását akarná egyszermindenkorra elutasítani, mondta:

- Holnap félhatkor kelek. Vagy nem... ötkor, - mert úgy gondolta, hogy első nap mégis csak helyes lesz frissen megborotválkoznia.

Másnap már háromnegyedhétkor ott volt a gyár előtt. Kissé túligyekezett, mert elképzelhetetlennek tartotta, hogy ne késsen el ilyen korai időben. A kapu előtti, hepehupás útszakaszt, melyet átellenben egy garázs és egy grund rozzant palánkja határolt, hatalmas emberraj lepte el. Áttörte magát az enyhén karbidszagú tömegen és egy besiető alak után ő is belépett a kapun.

- Ja igen, - fogadta a portás. - Jöjjön, álljon ide a szegletre és ha az igazgató úr jön, lépjen eléje! - Már négyen várakoztak a bolthajtásos kocsibejáró szegletén, két munkás és két jobban öltözött férfi, az egyik - nini, hiszen ez Béres, a nemrég Berzsenyi-díjat nyert fiatal író. Első pillanatban kicsit kellemetlen volt mindkettőjüknek ez a találkozás, de Béres hamar feltalálta magát:

- Tudod kérlek, nem lehet csak úgy vaktában írni gyárról, meg mifenéről, anélkül, hogy az embernek fogalma volna róla, hogy mi az. Az embernek élményekre és tapasztalatokra van szüksége s ezt nem pótolhatják az olvasmányok. Szóval most igénybe vettem itt az összeköttetéseimet és...

- Tóbis?

- Nem. Molnár, a gyárvezető. Kérlek készséggel. Persze kikötöttem, hogy szigorúan mint fizikai munkást, a legnehezebb testi munkára, én ugyan már végeztem testi munkát, de az csak afféle játék volt..., nem gyár!

- Te mindenesetre bírni fogod, - felelte el sem palástolt irígységgel, felmérve Béres robusztus atlétatestét, mely mellett úgy vékonylott, mint ottfelejtett karó, a megtölgyesedett fa mellett s magában titkon még külön is irígyelte, hogy csak így, kedvtelésből, élményvadászatból jön el ide, ahová őt a végső szükség kergette.

- Persze te, - hajolt közel hozzá Béres letompítva a hangját - szintén valami hasonló járatban jössz ide, mi?

- Nem, - hárította el a felajánlott szépségtapaszt, - sajnos kényszerűségből, egyszerűen azért, mert minden kötél elszakadt. Egyszerűen az éhenhalás elől... Nincs más választásom.

Béres elgondolkozott. Itt úgy látszik felesleges szépíteni a dolgot:

- No... ne gondold kérlek, hogy én tudomisén hogy élek...! Én is... bizonyos mértékig kényszerűségből jöttem ide... Tudod, az apám már évek óta nem keres semmit. Az anyám pucerája pedig...

- Hát a regényed sikere? A Berzsenyi-díj?

- Egyszerű közönségcsalás. No nem egészen, de majdnem.

Keménykalapos, őszhalántékú, rókaképű férfi lépett be a kapun. Néhányan az ődöngők közül hangos tisztelettel köszöntötték. A portás feszesen eléje lépett:

- Négy ember várja itt Molnár urat, kiket ide tetszett rendelni. Az ötödik Tóbis igazgató úrra vár.

A gyárvezető két lomha lépést tett, azután a válla fölött háta mögé bökött a hüvelykújjával:

- Azokat ott zavarja el!

Azután Béreshez lépett és mosolyogva megszorította a kezét. A portás szolgálatkészen a kapuhoz ugrott és kikiáltott:

- Ma nincs felvétel. Menjenek tovább!

A tömeg néma csendben oszolni kezdett. E pillanatban rettentőt bőgött a gyársziréna. Riadtan kapta fel a fejét, ilyen közelről nem hallotta még ezt a vésztjósló, hátborzongató hangot, amit még messziről sem talált olyan sejtelmesen hangulatosnak, mint a dunai uszályok éjjeli szirénáját; valami fenyegető, szigorú és zsarnoki fegyelmet parancsoló volt ebben a búgásban. Eddig meg sem tudta magyarázni magának, hogy miért találja ellenszenvesnek, most úgy érzete, közelebb került a nyitjához. Az utcáról lábdobogás hallatszott. Lábasokkal és csomagokkal a hónuk alatt lihegő férfiak és nők ügettek be a kapun és rovatos fehér kartonnal a kezükben a boltív alatt két oldalt elhelyezett órabélyegzőkhöz ugrottak, a kartonokat a készülék résébe helyezték és lenyomtak egy pedált. Az óra minden kartont csengőszóval fogadott. Molnár úr hangja túlharsogta a csilingelést:

- Maguknak mindig az utolsó pillanatban kell besétálniuk? Mikor a többiek már rég fennvannak a műhelyekben...

- Még csak hatötvenkilencet bélyegez - felelte egy bátortalan hang.

- Még csak...? - hördült fel a gyárvezető. - Matkovits! Ez az ember ma szenet fog lapátolni!

- Igenis! - visszhangzott egy hang valahonnan az udvarról. A portás kulcsot vett elő és a kapuból kiszemlélt az útra, hogy tűnik-e fel még elkésett ember. Majd gyorsan hátralépett és mélyen kitárta a kaput, miközben a maradék várakozókra kiáltott:

- Mire várnak még? Mondtam már, hogy ma nem veszünk fel embert.

Alacsony, kávészínű autó állt meg halkan a kapu előtt. A portás feléjeintett: Itt az igazgató úr! A kocsiból karcsú, majdnem magas férfi lépett ki. Világos, szürke, kockás ruhája derékben különös gonddal húzódott feszes ráncokba, láthatóan kitömött válla még arányosabbá tette a kellemes, férfias alakot. Borotvált, kreol arcát kissé duzzadt szemzacskók és a száj köré konyuló erőltetett ránc tette fáradttá, közömbössé és visszautasítóvá. Ringó, majdnem színpadias léptekkel közeledett, puha kalapját kezében tartotta, fínoman őszülő fekete haja negroid göndörséggel simult hátrafelé. Az egész figura olyan volt, mint amilyenek az amerikai filmeken a fiatal gyárigazgatók. Mikor eléjelépett, vissza se köszönt.

- Márk Endre vagyok -, mondotta és félig kézfogásra emelt jobbja megállt a levegőben. - A Skuteczky kisasszony ajánlatával jöttem igazgató úrhoz, aki már beszélt az...

- Jó -, felelte Tóbis s már elment mellette. Azután Molnárnak szólt valamit, feléjeintett s elsietett. Molnár csoportba terelte őket, Bérest, a két munkást, a harmadik intellektüel külsejűt, egy cingár szemüveges gyereket és őt. - Halló Róza! Vezesse fel ezt az öt embert a Bleier úrhoz!

Ekkor hirtelen megrázkódott az épület. Másodszor szólalt meg a gőzsíp, s vele egyidejűleg minden oldalról s az emeletekről és a pincéből zúgások, rengések, fémsikolyok és kattogások indultak el fülsiketítően, mint egy pokoli zenekar nyitánya, magának az ördögnek a vezénypálcájára. Már nem értette meg Béres szavát, ahogy a Róza nevű asszony vezetésével felbotorkáltak a szűk csigalépcsőn és füléhez hajolva ordította: hangosabban! Félperc mulva észrevétlenül, szinte úszva terjengett szét a tegnapról ismerős bűz s mint az alattomos láz a testet, úgy vette birtokába a levegőt. Az üzem megindult.

A keskeny csigalépcső második fordulóját kétoldalt szűkreszabott ajtók torkolták. A lépcsők, az ajtók, az első emelet kurta tere és alacsony mennyezete valami nyomasztó helyfukarságot fejeztek ki, valami durva nemtörődömséget emberi egészség és emberi méltóság iránt; úgy érezte magát, mintha börtönben lenne. Az egyik ajtón zománctábla mondta: BÉRELSZÁMOLÓ, közvetlenül alatta kartonlemezen kézzel írott nyomtatott betűkkel ez állott: «Előleget további intézkedésig senkinek sem adunk. Kivétel nincs.» Belülről kiabálás hallatszott.

Az asszony benyitott és kiáltott: felvétel! - s már ment is tovább egy emelettel. Beléptek a szobába, de egymáshoz kellett szorulniok az ajtónál, mert a két íróasztal a székekkel és a wertheimszekrény egészen betöltötte a helyiséget. Az egyik íróasztal előtt gorillatermetű, borjúképű fiatalember állott ingújjra vetkőzve, kezében telefonkagylóval, melybe magából kikelten kiabált. Azután lecsapta a kagylót és reájuk förmedt széles, nagymérgű hangon:

- Hát maguk honnan jöttek?!

Megütötten és értelmetlenül nézett vissza az öt ember. Béres arcán s az övén szinte hasadást ütött az érdemtelenül durva fogadtatás, mint a csákány, a két munkás kevésbé érzékenyen, különös közönnyel nézett vissza a borjúarcba, mint akik már megszokták az effélét. A harmadik intellektüel csenevészen és riadtan szinte beleveszett a háttérbe. Világos volt, hogy ebben a gyárban nem először vesznek fel munkásokat és világos volt, hogy a formai felvétel szempontjából immár közömbös, hogyan kerültek be a kerítésen; a kérdésen, melyre ép válasz egyiküknek sem jutott eszébe, érezni lehetett a kis és ostoba hatalmasok tehetetlen dühét, amely még kitörésének megfelelő alkalmát sem tudja, vagy akarja megkeresni. Mindezt szempillantás alatt felfogta - ó, voltak már tapasztalatai az élet értelmetlenségeiben s durvaságaiban! - s a tehetetlen, munkásmultú Bérest, a két megnyomorított munkást, s a jelek szerint frissen érettségizett szemüveges gyereket érezve maga mellett, látta, hogy ő, csakis ő állhat ki ötük önérzetének védelmében:

- Afrikából - adta meg élesen az értelmetlen kérdésre a szemtelen választ.

Bleier úr borjúképe elvörösödött. Azután fülhasogatóan, őrmesteri terjengősséggel szavak szakadtak le füléig nyitott szájáról, idegen, riasztó crescendók és dörgések, miknek értelme tompán suhant el fölötte, csak a hang felborzolt színe érzékelődött benne, szinte vizuálisan. Egy lépést tett az íróasztalhoz és végtelen, hideg nyugalommal nézett vissza a kékredühödött arc borjúszemeibe. De férfias nyugalma mögött ijedt gyerekhang hívta számonkérésre az atavisztikusan amúgyis mostohának hitt sorsot:... Hát így?... Így lesz? Ilyenekben lesz részem? Hát mégis létezik ez az oktalan mesebeli gyáva durvaság, amit munkásoknak, embereknek el kell szenvedniük a vékony kenyérért s amit eddig el sem hittem...?

De tekintetét nem vette le a borjúarcról. S a most már bátrabban reászegződő négy másik szempár tüzében a borjúarc egyre zavartabb lett. Végül leült és ennyit mondott:

- Ide a munkakönyveket!

Ő állt legközelebb. Zsebébe nyúlt és az asztalra tette bizonyítványát. Az előkelő csontlemezpapíron, mint egy nagyhatalom címere díszlett a fejléc: Magyar-Francia Hitelbank. És alatta a karcsúbetűs lila sorok: Bizonyítvány, mellyel... Márk Endre úr... öt éven át nagyképességű és vasszorgalmú tisztviselőnk... Állását csakis a súlyos gazdasági viszonyok... leépítés... Bárkinek is melegen ajánlhatjuk...

Bleier felismerte a helyzetet s már csak palástolni akarta szégyenét:

- Ezt itt nem használhatjuk -, krákogta, - ide munkakönyv kell. Majd kap egy kapujegyet, avval elhagyhatja a gyár területét és mehet az előljáróságra kiváltani!

Molnár úr lépett be, mögötte öreg munkás.

- Hogy hívják magát?

- Márk Endre.

- Menjen az öreggel. Maga meg mondja meg a Cinner úrnak, hogy ma nem kaphat több embert. Mehetnek!

Indult az öreg után. Hogy hová, azt nem tudta. Egy emberre bízták, mint a lovat, vagy a rabot. Azoknak se mondják meg, mi lesz velük. Lementek az udvarra, onnan átellenben egy másik lépcsőhöz. Azután fel. Minden emeleten más bűzök rohanták meg, egyenként ismerkedett meg a szagegyüttes komponenseivel. S minden ajtó mögül más dörgések, nyikkanások, zakatolások fogadták. Némelyik hang olyan volt, mintha nagy csavaros fúró türelmesen, kitartóan mélyedne a koponyájába. És ez a kis ösztövér öreg itt előtte még csak rá sem néz. Csak vezeti, mint a kutyát.

- Halló apám, hová megyünk? - harsogja rá a harmadik emelet fordulóján.

- Fehéráruraktár!

S már be is fordulnak egy vasajtón. Mikor beléptek, mindössze egy szűk sikátort látott, balfelé óriás polcokkal, jobbfelé vak, kopár fallal. Csak beljebb kerülve vette észre a polcok mamut-méreteit, legalább húsz méter mélységben húzódtak az átelleni falig s a mennyezetig hat széles rekeszre osztódtak. Szűk, egyvállnyi közök választották el egymástól a polcokat, melyeken halomra zsúfolva nagy fehér bálok szorongtak. Különös, száraz levegő ömlött be a tüdejébe, öt perc mulva megszomjazott tőle. Ahol a polcok végetértek, asztalok és hengerek között asszonyok dolgoztak; a padozatba vágott nyíláson, hullámzó hangrengések között fehéren és melegen siklott fel az «áru»: csaknem méternyi széles szövetanyag, fel az elevátorszerű hajtogatógépig, onnan ide-odahimbálózva szállt le az asztalra. A nyíláson olykor emberi hang is közlekedett s a fentiek viszonozták, de Márk egyetlen szavukat sem tudta megérteni. Az asszonyok magas széken ülve lengő mozdulatokkal vasalták a habosan forgó szövetet. A baloldali fal egyetlen ablakánál a polcok s asszonyok között, a gócban asztal állott két székkel. Ingújjban, vászonnadrágban és papucsban egy középkorú s egy fiatalabb ember ült az asztalnál. Az öreg itt megállt:

- Cinner úr, a Molnár úr egyetlen embert adott mindössze, azt mondta, hogy ma nem adhat többet.

Cinner és a fiatalabb férfi felpillantottak. Azután rajtafelejtették szemüket. Márk kényelmetlenül feszengett; mintha azt mondták volna e szemek: Ez is egy ember? Tétován előrelépett és nyujtotta a kezét:

- Márk vagyok.

- Cinner -, felelte a mester és félig felemelkedett. Azután a szemközt ülőhöz lépett.

- Beer.

Megnyerő arcú, karcsú, szőke fiatalember volt ez a Beer. Intellektüel. Ezt a jelleget nem leplezte el a tarka, begyűrött munkaing, a zsákvászonnadrág s a meztelen lábra húzott papucs. Nemrégen lehet csak a gyárban -, gondolta Márk, - még nem gyötörte el arcát a robot. Ó, hiszen ez íróasztalnál ül...

- Hát -, szólalt meg zavart csend után Cinner úr, - ott a szekrény, vetkőzzön le Márk úr. Munkaruhája van?

- Ez az, ami rajtam van.

- No ez nagyon is elegáns lesz.

Az asszonyok mögött keskeny szekrény húzódott. Beakasztotta kabátját egy szabad fogasra, nyakkendőjét és gallérját is levette, mert már fojtogatni kezdte a száraz hőség. Az asszonyok arca zsírosan csillogott, vékony ruhájukon áttetszett a testük, a hőség legyötörte róluk az alsóruhát. Fiatal, kreol tekintettel találkozott a szeme, a munkáslány arca mintha azt mondta volna: szegény. Maga is érezte, hogy ez a pillanat az, melyben megszűnik «úri» privilégiuma, megnyílik a válaszfal, mely a szellemi munkást a testitől elválasztja, hogy átdobódjék e falon, mely vastagabb s megkülönböztetőbb, mint a szellemi munkás és a munkaadó közötti. Ez a perc volt az, melyben egész világosságában fogta fel a testi munkás tragédiáját, aki, míg a hivatalnok előtt mindig nyitva a lehetőség, hogy előléphessen, hogy igazgatóvá, munkaadóvá, igazi úrrá lehessen, - tehetsége, igyekezete és évei ellenére is csak munkás, mindig csak munkás marad. S már látta magát egy, öt, tíz év mulva, beletörve és feloldva egy elnyomott osztály sorsába, ahonnét, mint a mocsárból, nem lehet többé kiemelkednie.

Egy perc mulva feltűrt ujjal, begyűrt ingmellel, kicsit esetlenül és elfogódottan a mester asztalához lépett. Majdnem azt mondta: parancsoljon velem! - de még időben felismerte e hivatalnok-uras készség együgyűségét új helyzetében; már munkás volt: szótlanul, hátratett kezekkel állt meg az asztaltól két lépésre.

- Szlavicsek! - kiáltotta Cinner úr, mire a polcok közül rövidujjú, piszkostrikós, meztelenkarú öregember bújt ki. Ráncos homlokán s ősz bajuszán szinte gennyesen ragadt a verejték.

- Rakjanak le a második utcában a négyes polcról huszonkét hetvenkétszer tizennégyszer tizennégyes húszszor huszas verket és a negyven verk kalikót, amit este beraktunk. A helyére meg rakják át a bépolcról a mollinót! A Murányi és az izé... Márk... úr segít.

Ment Szlavicsek után a polcok közé a második «utcába», ahogy itt a közöket nevezték. Mintha fűtőtestek között haladna, úgy hevített jobbról-balról a mollinóverkek fehér sorfala, mikor az elsőt megfogta, ha kályháról vette volna le, nem lehetett volna melegebb.

- Honnan ez a rettentő meleg? - kérdezte azért is, hogy - bemutatkozás helyett - megismerkedjék Szlavicsekkel. Az öreg felnevetett:

- Ez meleg? Mit fog szólni rakodás közben? Halló Murányi...!

Egyik polc alól hosszú, nyurga, nagybajuszú alak mászott elő esetlenül. Kiegyenesedve pontosan olyan volt, mint a Zoro nevű filmfigura. Már ötven körüli lehetett, Szlavicsek még annál is több, kettejük között ő volt a fiatal erő. Zoro-Murányi megszemlélte és kezét nyujtotta.

- Murányi vagyok. Maga sem volt munkás mindig, amint látom. Mert én sem!

Érezni lehetett, hogy fontosnak tartja ezt sürgősen közölni. - Hát mi volt? - kérdezte Márk érdeklődésén messze túlmenő készséggel.

- Gazdálkodó, hogy dögöltem volna meg inkább, mielőtt ebbe a fene gyárba kerültem.

- Ajaj -, nyögött fel Szlavicsek. - Jól együtt vagyunk, mert én sem voltam munkás, uram. Tönkrement kocsmáros vagyok, a Franzstadtban a Liliom-utcában volt üzletem...

- Ez az én bajom is: tönkrementem. Tönkre uram, hogy egy fityingem se maradt. A bank elzabálta körülem a földet. Egy jó, hogy a feleségem is meghalt, különben nem gyalogolhattam volna fel másfél év előtt Pestre. Hogy sose láttam volna ezt a gyárat! Mit tudtam én akkor, micsoda fene ez? Csak beálltam és minden nap úgy vagyok, hogy nem jövök be holnap. - Nagyot nyögött. - De aztán mégis bejön az ember. Én mondom fiatalúr, forduljon meg még máma. Ne maradjon itt, nem embernek való ez. Most még teheti! Menjen el most mingyárt. Ez a legokosabb, amit csinálhat.

- És aztán mit csináljon? - kérdezte Szlavicsek a polcnak dőlve.

- Mit? Akármit inkább. Menjen el házalónak, vagy akárminek, csak itt ne legyen, mert olyan lesz, mint én. Uram, huszonöt kilót fogytam másfél év alatt, az embernek se éjjele, se nappala...

- Hát hánykor van fejramt?

- Itt? Itt soha uram! Ez a pokol éjjel-nappal megy. Ki akkor megy haza, ha már nem bírja tovább... az egyik hétkor, másik nyolckor, tízkor, tizenegykor. Hogy minél több óra legyen. Olyan kicsi az órabér, hogy az ember még halálán is ittmaradna, minél többet csináljon. Van, aki nyolcvanat meg százat is csinál egy héten. A gyár hagyja, hisz munka van elég. Ahelyett, hogy több embert tartana és jobban fizetne...

- Mennyi az órabér?

- Huszonnyolc fillér.

Gyorsan számítani kezdte: - Nyolc órát véve alapul naponta, az heti negyvennyolc óra. Huszonnyolc fillérjével az tizenhárom pengő negyvenkét fillér...

- Igen ám, de abból még lejön az Oti, meg az adó, tudja fene milyen, van vagy háromféle. Így már csak tizenkét pengője marad, ha negyvennyolc órát csinál. De annyit nem lehet csinálni, hisz akkor háromkor már hazamenne. Legkorábbi hazamenés pedig öt óra itt a gyárban, de az se nekünk, hanem a fínom műhelyekben, a rajzolóknál, meg a vésnököknél. Minálunk hét óra a legkorábbi.

- És ebédidő?

- Az nincsen. Reggel héttől este hétig egyfolytában. Ezt bírja uram az ember egy hétig, kettőig, de azután...

- Maga már másfél éve bírja -, ásított Szlavicsek - s én is már éve...

- De olyanul is festünk!

Már elrévedt: Heti tizenkét pengő. Mondjuk, hogy tizenöt. Mit fogok én csinálni...

- No rakjuk le ezt a vacakot -, sóhajtott fel Szlavicsek. - Hozzanak egy létrát!

Négylábú kerekeslétrát tolt be Murányi az utcába. Betöltötte az egész szélességét, nem lehetett elférni mellette. Szlavicsek azalatt megkereste a kívánt verkeket, majd felment a létrára.

- Maga álljon ide két lépésre és adja tovább Murányinak!

Murányi kint helyezkedett el az utca végén.

Igyekezett ügyesnek mutatkozni. Fürgén nyúlt fel a verkekért és kimért lendülettel hajította tovább Murányi kezébe. Míg a huszonkettedikig értek, csuromvizes lett az inge s ólmos fáradtság jelentkezett a karjaiban. Szlavicsek észrevette.

- Nehéz, mi?

- Nem volna nehéz, csak kevés a levegő és rettentő a meleg.

- Na ja. Alattunk van egy emelettel a szárító. Onnan jön fel az áru meg a forróság.

- És ablak nincs sehol?

- Itt van ni. Nem lássa?

Az utca végibe mutatott. Valóban, csak most vette észre a szűk, vaskeretes ablakot. De ez az ablak nem világított, kívül-belül vastag porréteg fedte. Textilpor. Ami ha összeáll, olyan, mint a juh gyapja. Felkiáltott:

- De hát miért van ez becsukva?

- Nyissa csak ki - szólt le hamisan Szlavicsek.

Keresztülmászott a kocsi alatt és kinyitotta az ablakot. A vastag portakaró millió pihéje az arcába dőlt. Kívülről vad kénes bűz és lobogó hőhullám csapott az arcába. Visszatántorodott. Szlavicsek nevetett. Be akarta hamar csukni az ablakot, de a forró, büdös szélroham alig engedte.

- Alattunk van a szárító szelelője. Az okádja ezt a jó levegőt -, mondta Szlavicsek és lejött a létráról.

Megkezdték a mollinó felrakását. Az előbbi még hagyján volt. De lehajolni minden verk után a földig és a magasba nyujtani,... sose hitte volna, hogy ilyen nehéz. Az ötvenediknél vagy a hatvanadiknál... vagy az is lehet, hogy csak a huszadik volt,... már azt hitte, menten összerogy. Szlavicsek nehéz, büdös szagát három lépésre érezte. Pedig az emberek tempósan mozogtak, sietés nélkül, ha munkaadó, vagy idegen nézné őket, azt hihetné, hogy kényelmesen, sőt lustán. De ide kellett állni az utcába s rakni a verkeket ebben a levegőben, hogy érthető legyen a mozgás lomhasága. Tán öt kiló sem volt egy verk és tiszta levegőn bizonyára játék az adogatása. De itt legalább huszonötnek számított. Amint a vízben minden test könnyebb, ebben az atmoszférában minden megötszörözte a súlyát. Ahogy ment, már maga is csoszogva, ernyedt karokkal cipelte magát, mint Szlavicsek és Murányi. Eddig, ha munkást látott, a mozdulatait sajátságos lomhaságnak hitte, most már értette...

Egy cigarettát szeretett volna. De minden falon vörös betűkkel fenyegetett a tilalom: «azonnali elbocsátás terhe mellett!» Megkérdezte, hol ihat vizet. A pállószagú árnyékszékek mellett volt a vízvezeték. Meleg víz folyt a csapból, bármeddig folyatta is. A forró épület felfőzte a csövekben a vizet. Keserű szájjal köpte ki. Riadt munkás siklott ki az egyik zárkából, vékony füstcsík maradt utána. Rászólt:

- Halló!... itt lehet?...

A munkás hebegett. Azt hitte, valami felügyelő.

- Ne féljen, én is munkás vagyok.

- Lehet, de nagyon vigyázzon! Csak egy-két szippantást és mingyárt bedobni a csészébe, ráhúzni a vizet. Spiclik járnak, razziázzák a klozetteket. Akit elcsípnek, rögtön kirúgják...

Mindegy volt. Behúzta maga után az ajtót és a trágya undorító bűzével vegyest szívta a füstöt. Bizonyos, hogy így, ilyen megalázó s útálatos körülmények között még nem dohányzott soha. Hát így fest egy gyári árnyékszék. Nagyokat köpött közben s hamar eldobta cigarettáját, amúgy sem tudta volna végigszívni. Visszament a műhelybe. A rakodás folytatódott. Most másik utcában dolgoztak, közel a lányokhoz. A léceken keresztül idelátott a kreol lány. Meglátták egymást, a lány bágyadtan mosolygott. Azután felkapott egy verket és bevitte az utcába, ahol ő állt. Elment mellette, közel kellett símulnia hozzá a szűk közben. A válla a mellét súrolta, a combja a combját. Áttetsző ruhája alatt nem volt semmi és a meleg puha melle átsütött az ő ingén. Nehéz izzadtságszaga volt a lánynak, egyszer, emlékezett, érzett már ilyet, akkor halálra undorodott. De most maga sem lehetett különb, a szájába sós verejték folyt be a homlokáról s a nadrágja viszketően ragadt a testéhez. Mocskos mosogatórongynak érezte magát, egy hideg zuhanyt megváltásnak képzelt. A leány megint elment mellette és percre megfogták egymás kezét. Így, lucskosan, ragadósan. A döglesztő meleg csak az izmait csigázza el az embernek, a vérét alattomosan ingerli.

Szlavicsek kocsit hozott. Alacsony tengelyen görgő hatalmas ládát. Abba választottak ki verkeket, hogy áttolják a kikészítőbe. Belehajolni a magasoldalú kocsik mélyére, elrendezni a verkeket, hogy minél több férjen el, az volt a nagy munka; a hajolásokból és nyujtózkodásokból már elege lett volna. Beer úr cédulával a kezében diktálta, hogy milyen árut szedjenek le. Murányit már küldte is másik kocsiért, mert lesz vagy ötre való. Mikor megtelt az első, Szlavicsek nekirugaszkodott. Ő is odalépett, ketten indultak el a kocsival. De Beer visszaszólította:

- Márk úr... magának nem kell kocsit tolnia.

Csodálkozva pillantott fel rá. Mit akar ez a Beer? S már meg is értette: ez az intellektüelszolidaritás. Beer úr nyilván a fajtáját, a lerongyolódott intellektüelt sajnálja benne és kivételezni akar vele. Igen ám, de ő nem akar kivételt, nem akar kis sunyi előnyöket, őt kilökték pályájából: az íróasztal mellől s ha már idáig került, hát vállalni akarja sorsát egészen. Ő már munkás és a ... munkásoké, semmi köze az intellektüelekhez. Szlavicsek vendéglős volt és most tolja a kocsit, Murányi gazdálkodó volt és tolja a kocsit. És a sok-sok más, aki egyszerűen csak munkás és munkás volt mindig, tolja, csak tolja a kocsit. Őt közéjük taszították, rendben van, ittmarad és... máskép akar elégtételt venni magának.

- Miért ne? - felelte mosolyogva Beernek s ment Szlavicsek után. A folyosón megkérdezte:

- Szlavicsek bácsi, miféle ez a Beer?

- Az is olyan volt hivatalnok, mint maga. Csak ő jobban választotta meg a bácsikáját. A Schreck igazgató úr a bácsikája a központból. Ide rakta be az öcsikéjét alig egy hónapja, de meglássa, három hónap mulva már ő lesz a fehérárumester. Akkor azután a Cinner úr mehet a fenébe. Ja a protekció...

A kikészítőben kékzubbonyos kövér fiatalember fogadta őket kiabálva:

- De nehezen lehet maguktól megkapni az árut, a fene egye meg. Mondják meg a Cinner úrnak, hogy állnak a gépek miatta. Mi van máma, alszanak?

Felemelte a tekintetét. Ismerős volt ez a kövér alak, de nem tudta honnan. - Ki ez? - súgta Szlavicseknek.

- Kikészítőmester. Vegyész, Herskovits úr, vagy hogyhivják.

E pillanatban felismerte. Látszott Herskovitson, hogy ő is megismerte Márkot. Együtt jártak elemibe. Már majdnem szólt. De Herskovits elfordult, mint akinek semmi kedve emlékezni. Mester volt, vegyész! Persze ő meg itt a kocsit tolja és rakodik.

Mikor visszaértek, Cinner úr éppen veszekedett a telefonba:

- Három emberrel nem lehet ezt, a kikészítőt is csak most tudom küldeni. Legalább két embert még...

Goromba választ kaphatott, mert elvörösödött és letette a kagylót. Azután felállt:

- Jöjjön Márk úr! Maguk ketten meg intézzék el Beer úrral a kikészítőt!

Cinner felment egy létrára és adogatta le a verkeket. Hangtalanul, összeszorított fogakkal, gyorsan dolgozott. De húsz perc mulva, hogy leszállt a létráról, végigtörölte a haját és féltenyérnyi lucskot loccsantott le a földre. Márk úgy érezte, hogy menten összeesik. Leült egy verkre.

- Jó munka, mi? - mondta Cinner keserűen mosolyogva.

Megragadta az alkalmat: - Mondja Cinner úr, én is csak huszonnyolc fillért fogok kapni?

- Biztosan. Mert amint látom, maga sem protekciós. Itt az ember vagy kegyelemkenyéren van, mint mi, vagy protekciós, mint az ott -, bökött hátra Beer felé. Látszott, hogy mondana még valamit, de azután meggondolta magát. Márk korainak találta a beszélgetés erőltetését.

Szlavicsek és Murányi ujságpapirosba burkolt csomagokat szedtek elő, leültek a verkekre és azonmód izzadtan s piszkosan enni kezdtek. Úristen, még csak dél van? - ijedt fel Márk. Tagjaiban olvadt ólomként ömlött el a fáradtság. Egész testében lüktetett az alulról felmorgó gépek ritmusa, ami a padozatokon keresztül átment ellenállásra képtelen idegeibe. Tenyerébe hajtotta fejét, úgy érezte, felfordul a raktár.

- Magának nincs ebédje? - kérdezte Murányi.

- De van - s már ment is a szekrényhez. Vajaskenyere volt, más semmi, hiszen nem tudhatta, hogy nem lesz hazamehető ebédideje. De a nagy hőségtől a vaj beleszívódott a kenyérbe, olyan volt, mintha kismacskáknak szánták volna. Beer az asztalhoz invitálta:

- Tessék Márk úr, ebédeljen itt. Nem kell a földre ülnie...

- Köszönöm -, felelte hűvösen és az emberek mellé ült. De nem tudott enni. A falatok undorral kívánkoztak vissza, csak egyet kívánt: levegőt. Cigaretta után kutatott, de nem talált. Már csak a kabátjában lehetett. A szekrényhez ment, kivett egyet a zsebéből és elmerülten indult. Valaki megragadta a karját. A kreol leány.

- Dugja el gyorsan a cigarettát az istenért! Rögtön kidobják, ha meglátják.

Megköszönte és hosszan a leányra nézett. Mosolyogni próbált, de nem sikerült. Kiment. Már nem undorodott az árnyékszéken, hiszen vagy öt fokkal elviselhetőbb volt a hőmérséklete. De mikor vissza akart menni s az ajtóban megrohanta a hőség, megállt. Most tizenkét óra van, még hét órát! Elrettent. Nem megy, hiába, nem megy. Vagy két percig nézett a polcokra, azután megfordult és lefelé indult a lépcsőn. Az udvaron vídáman ütötte mellbe a levegő, szédülve megállt, nagy lélegzettel szipákolta. Pedig reggel még az udvart is büdösnek találta. Lassan, hogy minél tovább tartson az út, megindult Molnár úr irodája felé.

Bérest pillantotta meg, egy pince vasajtajában, ládán ült, kezében mappa és ceruza. - Hatvanhat és fél? - kiáltotta le a pincébe.

- Képzeld kérlek -, felelte rosszul játszott elégedetlenséggel, - írásbeli munkát kaptam. Pedig kikötöttem, hogy kizárólag csak testi munkát vállalok, de a Molnár nem enged olyan munkára, azt mondta: Ohó, maga író! Most itt a nyomóhengereket kell méretnem, rém unalmas munka, semmi fantázia nincs benne.

Márk lenézett. A pincében két fiatalember emelt le gyötrelmes erőlködéssel egy rézhengert a mérlegről. Az egyik az a reggeli szemüveges intellektüel volt. Ügyetlenül, leányos esetlenséggel ide-oda topogott a rettentő súly alatt. Ádámcsutkája derékszögön állott hosszú sovány nyakán, pupillája mintha szemüvegére dőlt volna az erőlködéstől. A másik is vékonydongájú fiú volt. Ahogy óvatosan a földre engedték a hengert s kinyújtózkodtak, szinte hallani vélte gerincük ropogását.

Béres ismét lekiáltott: - Nem értettem. Hatvanhat és fél?

- Nem -, kiáltotta vissza a szemüveges. - Hetvenhat és fél. - Azután újabb henger után nyúltak. Ez jóval testesebb volt az előbbinél.

- Tudod ez arra jó -, magyarázta Béres, - hogy megállapítsák, mennyit koptak a hengerek használat óta. Ezekkel nyomják a mintákat a szövetekbe. Roppant fínom vésetek vannak rajtuk és nagyon érzékenyek, óvatosan kell őket kezelni, nem lehet csak úgy odavágni!

Az egyik most ölébe döntötte a henger álló végét, a másik meg - a szemüveges - lehajolt, hogy földönálló végénél emelje meg. Arca tüzesre pirult, homlokán kifelé kívánkoztak az erek, ádámcsutkája fel-alá járt, de a henger nem mozdult. A másik mekegve nyögte: emelje már!

Béresre nézett. Az éppen mondani kezdte: - Gyalázat barátom, huszonnyolc fillért akarnak fizetni ezek a... De Márk nem várta be a mondatot. Egy lépéssel leugrott a pince három lépcsőjén és derékbe kapta a hengert. - Köszönöm -, mondta a szemüveges, amikor a mérlegre helyezték.

- Ugy-e nehéz? - kérdezte Béres zavartan és utánajött. Nem felelt. Megvárta, míg megmérik. Kilencvennyolc kiló volt. Azután csak úgy, menetközben vetette oda:

- Hiszen találni itt testi munkát, ha éppen nagyon keres ilyesmit valaki...

- De ezért a bérért csak nem őrültem meg...

A bérelszámolóval szemközt volt Molnár úr irodája. Az ajtó előtt még egyszer meggondolta a dolgot. - Hiába, nem megy -, állapította meg végül, sóhajtott és benyitotta az ajtót.

A gyárvezető félbeszakította a diktálást: - Nos?

- Bocsánatot kérek... - egyszerre elfelejtette, amit mondani akart. - Egy levegősebb műhelybe kéredzkedem, ha lehetne...

- Márknak hívják, ugye?

- Igen.

- Hol is van?

- A fehéráruraktárban.

Molnár felnevetett: - Annál levegősebb? Hiszen az a leglevegősebb, ember!

- Akkor... úgy látszik csak én nem bírom...

A gyárvezető végigmérte: - Hát nem mondom, az sem egy paradicsom.

- Ha volna tán valami irodai beosztás, vagy... írásbeli munka. Én tisztviselő voltam...

- Hát most sajnos nincs. De ha lesz, gondolok magára.

- És még valamit. A fizetés iránt még nem érdeklődtem.

- Nem mondtam? Huszonnyolc fillér órabér.

- Huszonnyolc...?

- Igen... Hát igaz, - folytatta papírjaiba mélyedve vontatottan -, nem valami sok éppen. De higgye el, sokan örülnének! Látta reggel azt a rengeteg embert a kapunál? Az mind eljönne ennyiért. Örömmel! És hozzáértő emberek! Maga pedig csak újonc...

- Én nem ép a magamét keveslem. Általában...

Molnár felvonta a szemöldökét. Gyanakodva vizsgálta az arcát és erőszakolt higgadtsággal felelte:

- Egy jó tanácsot adok magának, fiam. Mindig a maga dolgával törődjön.

Itt nem volt több mondanivaló. Megbiccentette a fejét és kiment.

Legjobb volna most mindjárt elmenni innen. Igaza volt Murányinak. A lépcső alján megállt: felmenjen-e a fehéráruba? Nem, nem! Volna-e értelme heti 14-15 pengőért elpusztítania magát? Hiszen ha ő huszonöt kilót lead, mint a Murányi, nem marad belőle semmi! De ez... mégis csak gyávaság volna. Visszamenni, kapujegyet kérni. Kinevetnék. Nyavalyás alak -, gondolnák. Nem lehet! Egy napot elvégre ki lehet bírni, nem fog belehalni. Mások esztendőket kibírnak. Ilyen gyönge lenne? Vagy ez a hivatalnok úr pszichikai undora a testimunkától, ami fizikai fáradtságban nyilvánul? Mindegy, végig kell csinálni, legalább a mai napot...

A portás pillantott be a lépcsőaljba. Nem szólt semmit, csak mintha a szeme beszélt volna: - Mi az, máris lazsálunk? Még kissé korai!

Ment vissza az udvaron. Béres megint a ládán ült és kedvetlenül babrált az orrán. A nap hevesen sütött, künn az utcán ilyenkor izzadnak az emberek, de itt, a műhelyekhez viszonyítva, valósággal árnyas üdülés a nap szabad tüze.

Még eddig nem látott igazi munkást a nőkön kívül. Szlavicsek, Murányi, Beer, Béres és a két fiú mind síneikből kisiklott kispolgárfélék voltak. Cinner jellegzetes raktárnokfajta; az ilyenek ha nem raktárnokok, akkor vasúti altisztek, pénzügyőrök, hajógépészek, vagy házfelügyelők. Cinner is bizonyára csak átmenetileg vállalt ilyen munkásbéres raktárnokságot. Talán nyugdíja van. Háza biztosan. Megkérdezte délután, volt is neki Erzsébeten.

A fehéráruban nem voltak igazi munkások, csak a nők. A többi amolyan «tróger» volt, elhullott laikusok, akik nem értettek gépekhez, mint maga sem.

Az első emeleten bekémlelt egyik ajtón. Szeretett volna «munkást» látni. Sűrű nehéz textilpor ülte meg a műhelyt, csak körvonalait látta az embereknek. Két értelmes arcú jött vele szemközt a lépcsőn. Az egyik kék, a másik szürke munkaruhában; csukott zubbonyuk ellenére sem izzadt az arcuk. Á, ezek azok... de az emeletről rövidtrikós, szeplős, zörgőcsontú alak kiáltott utánuk: - Mérnök úr, tessék csak visszajönni...

Szóval ez a rongyos, girhes alak a munkás. Aki nem dolgozik kék zubbonyban, mint ahogy elképzelte. Zubbonyra akinek telik, az már mérnök. Az idő, úgy látszik, a viselet színvonalát is leszállította.

Már vagy fél óra telt el, hogy elhagyta munkahelyét. Sietett vissza. Az utcák ezalatt megteltek friss áruval. Szlavicsek és Murányi már nagyban rakták a polcokat. Beer különösen nézett rá, jégbehűtött ásványvizet ivott. Senki sem kérdezte tőle, hol volt. Sejtették.

Nekilátott ő is a rakodásnak. Kezei és lábai helyén már csak sajgásokat érzett. Ötig tartott, míg megrakták a polcokat, addig háromszor ment ki, hogy igyék s a csap alatt vizet eresszen a fejére, ezt a többiektől látta. Jó ez gutaütés ellen -, mondta Szlavicsek. Két cigarettát is elszívott. A másodiknál majdnem baj történt, egy munkás még időben beordított, csak úgy, anélkül, hogy tudná, van-e valaki a zárkában: jön a Bleier úr!

A kreol lány is bejött párszor az utcába, de már nagyon bágyadt volt, nem simult hozzá.

- Meddig dolgozik? - kérdezte tőle. - Találkozhatnánk este...

Szomorúan mosolygott a leány:

- Nem lehet. Tizenegyig dolgozom...

- Tizenegyig? - elszörnyedt. - De hát miért? Muszáj?

- Nem muszájna, vagyunk elegen. Volna, aki a helyemre ülne. De kell a pénz. Nekünk csak tizennyolc fillér az órabérünk, tizenhat órát csinálunk naponta...

- Minden nap?

- Minden nap. Így is csak kilencvenhat óránk van hetenként, levonásokkal nem egészen tizenhat pengő. De nekem nagyon kell, nem vagyok egyedül...

Kérdően nézett rá. A leány nyilt, tiszta szemmel nézte vissza, arcát kémlelte, mit szól a felelethez:

- Gyerekem van. Másféléves. Fiú...

Szlavicsek félfüllel hallgatta őket. Mikor a leány elment, csiklandósan mondta:

- Magát is kikezdik már ezek a cédák. Végigjárt ezeken már az egész gyár. Azelőtt minden műhelyben deszkabódé irodája volt a mestereknek, de az igazgatóság lebontatta, mert oda cipelték be a mester urak a lányokat. Verkekre fektetik őket, ojjé, sokat tudnának a szövetek mesélni, ha beszélni tudnának! Tíz-húsz lány mindig hasasan járt a gyárba, így jöttek rá a dologra. Egy kis kivételezésért már lefeküdtek ezek a szajhák akárkinek...

- Öregember irígysége beszél magából -, szólt közbe Murányi, - mert hogy magának biztosan nem feküdtek le.

- Nem ám, mert nem akartam -, fortyant fel Szlavicsek sértett hiúságában és belefújta orrát egy verk lecsüngő végébe. Künn éleset süvített a sziréna. - Még csak tíz perc mulva öt -, mondta, hogy másról beszéljen.

Hirtelen elhatározta magát: nem marad tovább. Nem bírja. Úgy sem jön be holnap, a világ minden kincséért sem. Becsülettel kibírta ezt a tíz órát, mert nem akart szégyenteljesen megfutamodni. De most már elég volt! A fejétől a talpáig minden testrésze hasogatott a fájdalomtól, a tüdeje is szúrt nagyobb lélegzetvételeknél, márpedig itt gyakran kellett nagyot lélegzeni, hiszen alig volt levegő. Combjától a bokájáig izomláz gyötörte. Eh, döntött...

Cinner asztalához lépett:

- Ma kivételesen szeretnék ötkor hazamenni. Még nem törtem bele a dologba. Nehéz nekem. Kérem, engedjen el...

Cinner és Beer megértően bólintott. A szekrényhez ment, felkerítette a kabátját. A gallért és a nyakkendőt csak begyűrte a zsebébe. Így sem ment volna soha utcára, de most nem volt ereje felkötni a nyakkendőt. Meg feleslegesnek is tartotta. Minek? Olyan nem fontos az egész. A leány részvéttel nézte. Jójcakát -, köszönt el tőle prolisan és úgy a többiektől is. Az irodafeljárónál megint Béressel találkozott. - A frász törje ki, nem akar huszonnyolcnál többet fizetni. Azt mondja, igazgatósági rendelet. Látod, ennyit ér a protekcióm... Nem felelt, nem érzett erőt a beszédhez.

Alig néhányan voltak, akik ötkor mentek el, többnyire csinos leányok, bizonyára a rajzolóból. Egy-két mérnökfajta is, azok nem bélyegeztek. Mindössze hatan voltak, akik kártyát stempliztek a bélyegzőóránál, köztük ő is.

A gépek még javában dörögtek, a szagok már egészen elnehezedtek, még nem szokta meg orra a környezetet. A portás csodálkozva nézett utána, csak éppen hogy nem szólt, de a szeme így is mondta: No, hát mindössze ennyire tellett az igyekezetből?

Künn volt az utcán. Örült, hogy nem látta Molnár, sem Bleier. Különben egye fene, lássák! Úgy sem jön be többet.

Nem ment a rendes úton, amerre a nők és a mérnökök csicsergő csapata, hanem kis kerülővel kivágott a Dunapartra: ezen a részen egész elhagyatott volt és gondozatlan. Néhány üres uszály állt hallgatagon a túlsó parton, mint a kripták. Egy szkiff suhant el a vizen, friss izmokkal húzott benne övig meztelen férfi, a délutáni nap aranyat vert csillogó barna testére. Mélyről jött csorduló irígységgel nézett utána.

A fejében tovább csattogott a hajtogatógép ütemes zaja, testéből nem távozott a gyár falainak remegése, de lehet, a reszketés a lábában csupán fáradtságtól volt. Haza kellene menni, talán éhes is, nem tudta; az undorító ízek és szagok megültek a nyelőcsövén és onnan kéredzkedtek elő. Mindegy volt most, hazamenni?... haldoklók érzik ezt a megadó fáradtságot, mely epedve kívánja az örök pihenést. Végigterült a gazos part gödrén, hová nem ért a nyugati nap s hol közelérezte a víz hűvös lehelletét. Szöcskék és gyíkok menekültek körüle, magános sirály szállt nevetve a víz fölött, mégsem volt jó a hely, a gyár morgása tolakodóan követte idáig. Lejjebb ment száz lépésnyivel, itt uszályok sem álltak, a szemközti part sűrű, vízreboruló lombjai olajzölden tükrözték a napfényt. Még sohasem járt ezen a szigeten. Néma elhagyatottságban bámulta magát a sziget a vízben, fái mögött sejtelmes béke szunnyadt.

Ahová leült, ladik volt kidrótozva cövekhez. Öreg halászszerszám volt, korhadó fája repedezett a naptól, porleplén látszott, rég nem ért vizet. Tulsó vége épp hogy behajolt a folyóba s olykor erőtlenül megráncigálta cövekét, mintha menni akarna. Motorcsónak futott el berregve, hulláma szügyönverte. A ladik bókolva megbillent: köszönöm.

Felkönyökölt az oldalára, de a ladik ropogva figyelmeztette: - Tessék vigyázni kérem, megroppanok. Ó, nem kényelmesség ez részemről, csupán ismerem teherbíróképességemet.

- Bocsánat -, motyogta zavartan.

- Nem tesz semmit -, felelte a ladik. - Ön nem tudhatta, milyen állapotban vagyok.

- Kérem, nem akartam háborgatni...

- Ó, maradjon csak! Úgyis mindig egyedül vagyok, ide le sohasem jön senki. Ön nyilván a Textofil-gyárból jött, nemde?

- Igen kérem. Márk Endre vagyok.

- Örvendek. A fáradtságából gondoltam. Esténként látom néhányukat, ott fenn mennek a töltésen.

- Kérem én... csak ma léptem be, de higgye el...

- Tudom, tudom. Mi volt eddig?

- Eredetileg tisztviselő... Vagy nem, tulajdonképen még az sem akartam lenni. De szegény fiú voltam kérem és nem sikerült áttörnöm a szegénység drótakadályain. Pedig rettentő lendülettel feszültem nekik. Csipkefínom képzeletem volt kérem, élespengéjű logikám és kristálytiszta erkölcsiségem. Mindez kevés volt, mert nem volt szerencsém. Bocsássa meg a szerénytelenségemet, lehet, hogy bennem is volt hiba...

- Kérem, kérem.

- Azután még e koncessziós területről is lesepert az idő s most itt vagyok. Az emberek csak legritkább esetben jutnak olyan szerencsés helyzetbe, hol igazi hivatásukat betölthetik. Az egész világ lépten-nyomon tévedés. És a kivételek ezt el sem képzelik...

- Tökéletesen igaza van. Az embereket illetően csekélyek tapasztalataim. De itt vagyok én. Három év előtt meghalt a halász, akinek tulajdona voltam, azóta én sem élhetek hivatásomnak. Az özvegy már jónéhányszor túl akart adni rajtam, de nem akadt rám vevő. Utolsó este a gazdám idekötött, hazament és lefeküdt, nem is kelt fel többé. Azóta tétlenül s mozdulatlanul heverek itt. Télen betemet a hó, olvadáskor csupa lucsok vagyok, fagyáskor vastag jégkéreg repeszti ölemet. Azután jön az eső, ami korhaszt, majd a nyári nap, melynek tüzében szikkadnak a bordáim s időnként itt-ott roppanok a szárazságtól. Utoljára tán még tüzelőnek aprítanak, pedig úszni szeretnék uram, ringani a Duna közepén, trécselni az apró hullámokkal, fogót játszani a halakkal, menni, mozogni, látni, élni! De nem kellek senkinek, érti? Nem kellek senkinek, ez a borzasztó! Már mennék egyedül is s tán ez lenne a legjobb, ha egyedül mennék. Szabadon! De hiába tépem itt három esztendeje a drótkötelet, hiába csábítom a cöveket, hogy hagyja itt a partot s jöjjön velem... Néha hatalmas zivatarok és szélrohamok jönnek, mossák, cibálják a cöveket, de ő állhatatosan hű és bigottan s vakon azt hiszi, hogy gyökereket eresztett. Ennyi szervilizmust még nem láttam! Ha belerúgnak sem mozdul. Hisz az anyaföldben, az a káprázata, hogy ő táplálja...

Egyre izgatottabbak lettek. Márk rekedten suttogta:

- És mi lenne, ha én... ha én...

- Pszt, csöndesen! Nem messze innen folyamőrök cirkálnak, még meghallják. Nos, mondja csak, mondja már...

- Mi lenne, ha én... eloldanám?

- Hogyan? Csak úgy... jogtalanul... törvénytelenül...?

- Igen! Eloldanám. És maga úszna, lebegne, táncolna lefelé. Egyedül, szabadon, kedve szerint.

- És maga?

- Én... én...

- Maga jöjjön velem! Elviszem örömest akárhová.

- Nem, nem. Én még nem mehetek. De talán...

- Mikor?

- Talán... holnap. De most ne vesztegessük az időt, még jöhet erre valaki.

Le akarta tekerni a drótot, de a rozsda elválaszthatatlanul a cövekhez fércelte. Nem sokat gondolkozott, marokra fogta a rémülten ellenálló cöveket és kitépte a földből. Azután nagyot lökött a ladikon, mely vidámat perdült a vizen.

- Nagyon, nagyon köszönöm. Éljen boldogul!

- Isten Önnel.

- A viszontlátásra -, intette még a ladik, azután belibegett a folyam közepére.

Már sötétedett, mire hazaért. A parton ment végig. Vacogott és borzongott: a nyáreste hűvös volt a gyár heve után. A zuhany jajgatva csapta nyakon a fürdőkádban, utána sajgó tagokkal terült el a hencseren. Ebédje dél óta várta, alig vett részt belőle. Az anyja faggatta.

- Nem bírom, hiába! Ez nem nekem való. Meggyilkolják az embert és érdemes tizenöt pengőért?

- Rémítően kevés, de hát mit csináljunk? Mit csinálhatunk, én nem tudom...

- Az el sem mondható, hogy ott mi van. Én minderről nem is tudtam eddig... hogy emberek így élnek. Tüdővésztelevény!

- Mégis bírják. Talán csak a kezdet olyan nehéz. Próbáld még fiam, muszáj!

- Nem bírom! Nem bírom! Belepusztulok!

- Jól van. Te tudod. Nem erőltetlek, ha érzed, hogy árt. De hogyan leszünk, azt...

- Nem bánom akárhogyan! Én nem megyek.

Még olvasni akart, vagy sétálni, mert nem lehet az, hogy napjának hátralévő szabadidejét is elvegye a gyár. Igen, olvasni, vagy sétálni: belekapcsolódni a többiek életébe. Erőtlenül esett vissza. Íme a gyár megöli az embert, szabadidejére csak az akol szalmájára roggyanó igavonó marad. Nem, nem, ezt nem vállalja.

Úgy aludt el meztelenül a hencseren. Az anyja takarta be később.

- Ne keltselek fel félhatkor? - kísértette meg még egyszer a szóval.

- Nem, nem.

Befordult és mélyebbre vette az álmot.

Reggel az anyja vállonérintette:

- Csak megkérdlek, hogy nem mennél-e mégis? Félhat van...

Hajnali áramlat frissült be az ablakon. Csukott szemmel húzta fel harisnyáit. Szótlanul, gépiesen öltözködött. Egy öreg rongyosodó ruhája volt, azt vette fel, nyakkendőt nem kötött. Apjától maradt katonacsajkában ebédet vitt, a borotválkozásról egészen megfeledkezett, úgy sietett.

Az első kürtszó már a gyárban érte.