Nyugat · / · 1935 · / · 1935. 12. szám · / · FIGYELŐ
Elbeszéléskötet, amelyik szinte testi jóízeket kelt fel. Az angol tea illatát, amelybe kínai, indiai fűszerek szállították engedelmesen a maguk exotikumát, a whisky fanyarságát, amely húzódozó ínyünk és sznobisztikus hajlamainak számára az inzularitást érzékelteti, az angol cigaretta csípős ízét és ópiumos füstjét, a common sense valósága felett lebegő álomvilágot. Mindent, amit ételben, italban, szellemben, jellemben megszoktunk angolnak tekinteni, az örök közhelyet, ami a gondolat kényelme, pihenő elnyújtózás a kínálkozó képzetek között. Az angolt, azt mondják, kilométerről meg lehet ismerni az utcán. Az angol novellát is, akárhogy elkeveredik kontinentális társai közé, nyomban jellegzetesnek érezzük; hát még ha rajban jön, egészséges öntudatossággal, mégis fegyelmezetten, mint egy angol túristacsapat! A könnyen felismerhetőség, ami már önmagában szellemi élvezet, avatja az angol könyvet «társasági» olvasmánnyá; ki tudná a modern nőt Maugham- vagy Huxley-regény nélkül elképzelni? De ugyanez a tulajdonság, tetézve a mesterségbeli rutinnal, kelleti az ínyencekkel is, akik számára izgalmas kérdés marad, hogy ennyi magátólértetődés, tenyeres-talpas valóság hogy férhet meg a legsejtelmesebb, legfeszültebb, legkörmönfontabb hangulatokkal, hogy lehet a kettő tulajdonképpen egy. Nem háttér, nem alapeszme, nem szimbolikus utalás formájában, mint a német elbeszélésekben, amelyek bonyolultsága alapjában oly egyszerű, hanem bosszantóan megmagyarázhatatlanul magában az ábrázolásban, amelyben a legkisebb jel sem árulkodik a szándékra. Az angol regény rejtélye a világossága, a megcsináltság, ahol a tökéletes mesteremberben kell lépten-nyomon felismernünk a szent őrültet. Ez a dekameron is szolíd, mint az angol világbirodalom és abszurd és érthetetlen, mint az angol világbirodalom.
«
A lélektani csattanóra építi fel történetét Huxley is, akinek háborúutáni okossága egyébként élesen eltér Maugham békebeli bölcseségétől. Erre számít Hughes is, novellájában és kegyetlen regényében (A High Wind in Jamaica) ugyanígy hempergeti csapdáról csapdára idegzetünket. Három író, akiknek lélekismerete és biztonsága, árnyalatokban való jártassága semmi kívánni valót nem hagy maga után és mégsem veti meg a meglepetést, a figyelmünk elleni erőszakot, majdnem azt mondhatnám, a detektívtörténetek erős hatásait. Úgy halogatják a döntést, mintha agyafúrt bűnözők késleltetnék és oly váratlanul dobják elénk, mintha a mesterdetektív lépne jótékonyan közbe. Mert nem válogatnak az eszközökben és természetes nemtörődömséggel váltogatják a megszokottat és a váratlant, mindig el vagyunk készülve a rendkívülire. A csodavárás hangulatát megteremteni pedig már a legigazabb költészet; a felajzottság adja a hitet, a hit a valóságos csodákat. Ami írói fogásnak indult, művészi kinyilatkoztatásként ér el hozzánk.
De a lélek meglepetésein kívül két más forrás is táplálja az angol epika örök szükségletét, a kalandot; a lelkek feletti fantasztikum és az idegen lelkek exotikuma. Wells, aki mélységesen bonhomme tud lenni, ha a gondolataira, de vérbeli író, ha a képzeletére bízza magát, a dekameronban közölt hangulatos novellájával bizonyságot tesz, hogy a költőiségnek sem árt a reális részletezés. A vakok közötti egyetlen látónak küzdelmét a magamegértésért a francia író filozófikus mesének, a német szimbolikus képnek írta volna meg (magyar fordítója, Karinthy Frigyes krokinak használta fel a rokon témát), Wells angol módra ruházza fel a valószínűtlent az élet apróságaival, a mindennapi embereket a döntő fogyatkozásukból eredő groteszkséggel. A fantasztikum itt szolgál, nem felszabadult, de munkába fogott bűvös szellem. Akárcsak az exotikum Maugham írásaiban; a legtávolabbi színeken is megérződik az angliai keverés. Messze földről jön, de London adja át a világnak. A francia kalandkeresők, Lotitól Morandig, mindig megütköznek a messzi idegenen, valami hallatlanul eltérőt, természetelleneset látnak benne, az angolok Kiplingtől Maughamig az alattvalót, a szellemi kiegészítőt veszik szemügyre. «Comment peut-on ętre Persan?» - kérdi a francia; «ime a perzsánk, indiaink, malájink» - mondja az angol. His Majesty's exotism.
«
«
A másik érzelemapostol, Lawrence, volt számomra a kötet nagy felfedezése. Eddig csak regényeiből ismertem és sehogysem tudtam megérteni a rajongást, amellyel emlegették. Unalmas eltökéltséggel, túlságos programmízűen, néha, mint a «Lady Chatterley's lover»-ben, önkéntelen komikumba forduló komolysággal fejtegetett valamit, aminek arcunkba kellett volna csapni, marni és égetni, mint a lángnak. Csak elemi erőkkel dolgozott, anya és fiú, férfi és nő, ember és istenség együttesének legkínzóbb, legrejtettebb, legősibb élményeivel, de részletezése elfojtott minden titkot bennük, a szenvedélyből, amellyel feléjük fordult, alig mentődött át valami a hatásba. Nos, a kötetben közölt elbeszélés egyszerre megismerteti az igazi Lawrence-t; csak elakadó lélekzettel lehet olvasni. Ennek a démonikus művésznek halála volt, ha szélesen elterpeszkedett és feltámadása, ha sűrítette a mondanivalóját. Negyven oldalon olyan zsúfolt képét kapjuk egy élet tragikumának, amit a «Sons and Lovers» két kötete meg sem tud közelíteni. Nem a szándék rikít belőle, hanem a gyötrő indokolás; ez a lélek nem találhatta meg a helyét a társadalomban. Egyre magányosabb szigetre menekül a szigetek szerelmese; kihülő szívvel távolodik el az emberektől, idegenektől és szerelmestől, állatoktól és növényektől, akarattól, vágytól, érzelmektől, magától az élettől. Hová lett az életkiélés szavaló prófétája ebben az összeomló emberben, hová a felmagasztalt természet ebben a süket, üres, szürke világban! A tenger színeváltásai kísérik, a festés hátborzongató művészetével, az élőt a halál felé. «A víz tajtékja nem volt már tiszta. Piszkosnak látszott. És a tenger nyaldosta a hullaszerű föld fehérségét. Hódara szitált a halott levegőből.» Igy köszönt be a vég.
És így csap magasra, a különálló egyéniségben is közös angol módra, váratlan kitöréssel a költészet. Ahogy a háború képeire, ahol a többi irodalmak példájára nyers eszközöket várnánk, Aldington könnyű fátyolt borít, lírai betétekben oldva fel az emlékek keserűségét. Nehéz az angolok útjait kiszámítani (talán ők maguk sem tudják), de többnyire helyeselnünk kell azt, amit választottak.
A dekameron jól összeválogatott együttese általános jellemzésre csábította az idegent; Barker tanulmánya otthonos fölénnyel és mértéktartó ízléssel osztja el az egyéni színeket közöttük. A fordítók is egyéniségük szerint osztozkodtak a darabokon; a rokonhajlamok átszínesítik stílusukat.