Nyugat · / · 1935 · / · 1935. 11. szám · / · FIGYELŐ · / · DISPUTA

Weöres Sándor: Hang a «legifjabb» nemzedékből

Ha generációs problémáról, öregek és fiatalok ellentétéről van szó, sokunknak eszébejut Turgenyev regénye, az «Apák és fiúk». Változnak az idők, változnak az eszmék és az apa már nem bírja és nem akarja megérteni a fiú másfajta gondolatvilágát - így van Turgenyev művében. De nincs így napjainkban. Nem mintha ma nem volnának elvi különbségek; a nemzedékek közti ellentét pedig élesebb, mint bármikor. De az elvek nem korosztályok, hanem társadalmi osztályok szerint rétegződnek; melyik «modernebb» manapság, vallásosság vagy nihilizmus, nacionalizmus vagy marxizmus? Enciklopédikus hajlandóságú korban élünk, amely nem alkotó, hanem csűrbe-takarító, minden régi eszmét frissen tart, újakat viszont nem termel; és eszmei különbségek híjján szemérmetlenül megmutatkozik az apák és fiúk közti ellentét igazi mivolta: harc a teljesebb életlehetőségekért, a pozicióért, a nagyobb falat kenyérért. Az «öregek» jóindulatú és fensőbbséges részvéttel beszélnek a «fiatalok»-ról, mint az invalidusokról szokás; a «fiatalok» pedig nagyrészt állás és foglalkozás nélkül vannak, nem tudják magukat hasznossá tenni, nem tudnak családot alapítani, nem tudják, hogy miért is léteznek tulajdonképpen; megtelnek alacsonyabbrendűség-érzéssel, kivetkőznek emberi öntudatukból és úgy csaholnak és vicsorognak a boldog «öregek»-re, mint a kutya az előtte elvágtató lovasra.

Eképpen áll a nemzedék-harc a mai életben; így hát a helyzet a mai irodalomban se lehet különb. Egyébként bevallom, az irodalommal kapcsolatban nem szívesen emlegetek nemzedékeket; ma azonban, amikor a kritikus kérlelhetetlenül rácsirízeli minden író hátára a cédulát, hogy az «öregek», «fiatalok» (negyvenévesek), vagy «legfiatalabbak» közé tartozik-e és eszerint ítéli meg a munkásságát: tényleg itt az ideje, hogy a Nyugat boncolóasztalra fektesse ezt a kérdést.

Az igazi értékeket nem nemzedékek, hanem egyes alkotók hozzák; nem az összefogás, hanem a dísztelen és magányos kínlódás. Viszont Leopardi púpjáról, Hölderlin őrültségéről, Dosztojevszkij nyavalyatöréséről olvasni korántsem oly lélekemelő, mint Hernani csatájáról, a Sturm und Drang-ról, egy-egy generáció lelkes és lármás ízlés-forradalmáról. Az Ady-generációnak alkalma nyílt erre a karneválra, az utánuk-jövőknek pedig nem. A «második nemzedék» föllépésének idején nem lógott a levegőben új ízlés és új eszmény, ami a forradalmat indokolttá tette volna; közvetlen elődeik pedig nem voltak hajlandók meg-nem-érteni őket és eljátszani a gonosz mostoha szerepét, aki a mese végén a tüzes kemencébe repül. Igy aztán a «fiatalok» lassanként fölszivódtak az «öregek» közé. De sorsukba mindmáig se tudtak tökéletesen belenyugodni: az «öregek»-ről írt bírálataikról lerí, hogy dícséretük nem mindig teljesen őszinte; néha egy-egy fél-mondatban vazallusi lázadozás bujkál.

Kétségtelen, hogy a második generációnak is sok értékes alkotó-egyénisége van, ez azonban nem változtat azon a tényen, hogy együttes nemzedéki szereplésük meglehetősen sívár. Kezdetben forradalom helyett meddő forradalmaskodni-akarás, később pedig (akár az ő hibájukból, akár nem) az «öregek» melletti kritikai szolgálattétel és homályos célzásokban, vagy személyeskedő kirohanásokban nyilvánuló irodalompolitikai lázongás jellemzi őket.

Hogy a második generáció tanult az elsőtől, az helyénvaló, sőt természetes; a lirában és esszében főleg Babits, a széppróza terén főleg Móricz érlelő hatása dominál. Egyébként az idősebbek és ifjabbak között egy lényeges különbség tagadhatatlan. Az Ady-nemzedék - Móriczot, Krúdyt, Juhász Gyulát, részben Adyt is és még néhányat kivéve - kiszakadt a magyar irodalom vérkeringéséből; a nagy nemzedék legkiválóbb költőinek internacionális ihlete van. Hiba ez? Nem; a magyar lirának ez az avignoni fogsága szükségszerű reakció volt és az önkéntes száműzöttek megteremtették költészetünk második fénykorát. Az utánuk-jövők nagyrésze pedig visszakapcsolódott a keleteurópai és magyar talajba; Jesszenin közelebbi rokonuk, mint Baudelaire; közelebb állnak Petőfihez, mint Aranyhoz. Visszaköltöztek valahonnan Nyugat-Európából a Duna-medencébe, közelebb jöttek a Balkánhoz. Úgy gondolom, ez se hiba; mert lehetetlen, hogy irodalmunk huzamosabb időre megtagadhassa a külső körülmények által szabott szegényes és megalázó korlátait, melyeknek szorítását Bessenyeitől Adyig annyi írónk érezte és annyi írónk végzett félmunkát miattuk.