Nyugat · / · 1935 · / · 1935. 10. szám · / · Turóczi-Trostler József: Babits és az európai irodalom története
A XIX. század új feladat elé állítja Babitsot. Nemcsak azért, mert a «régiekre nézve a kiválasztást elvégezte az idő», az újakra nézve pedig neki magának kell elvégeznie, nemcsak azért, mert e század irodalmán nevelkedett, mert belőle látta meg először az irodalom problémáit, s maga is egyre inkább érdekelt féllé válik, minél jobban közeledik a század perifériáitól a század centruma felé. Hanem főleg, mert ez a század személyi vonatkozásokon túl egy új történeti tartást követel tőle. Csak most, hogy az eddig néma irodalmak is belépnek a világirodalomba, lehet szó szerves európai irodalomról, a nemzedékek és időpontok termékeny dualizmusáról.
A XIX. századig az egységes metafizikai világképen belül is voltak Európának «sötét», földerítetlen foltjai, mozdulatlan részei. Van nemzet, amelyik kívülrekedt a gótikán, másoknak nem volt igazi renaissanceuk, ismét mások elmulasztják a barokkot, vagy későn racionalizálódnak. A XIX. századtól kezdve azonban az európai kultúrkör élete egyetlen törvény ütemét követi, úgyszólván egyidőben romantizálódik, egyidőben ábrándul ki a romantikából, számol le vele, fordul érdeklődésével a valóság, a politika, lelkiélet, szociológia felé. Most, hogy végre teljessé válik a szellemi irányok és hatások «átszövődése», az írók «egyessége», együttélése, most, hogy minden pillanatban európai visszhang felel minden nagy nemzeti hangra, most, hogy egy-egy könyv sikere valóban világsiker, írók presztizse valóban európai presztizs, a Babits szemlélete nem lehet más, csak szinoptikus és történeti. Mit tudunk a Platók, a Danték, vagy akár a Shakespearek belső és külső fejlődéséről, egykorú vonatkozásaikról, rezonanciájukról? De a Goethe, a Byron, Schiller, Shelley élete minden pillanatban tartalmas élet, minden pillanatban hatás és kölcsönhatás, az időbeliség és időtlenség színe alatt mutatkozik, metamorfozisuk mintegy a szemünk láttára, bátran azt mondhatnók: az egykorú nyilvánosság szellemi asszisztenciája mellett megy végbe. Pillanatról pillanatra egyre újabb nemzedékeknek oldják meg a nyelvét, egyre újabb nemzedékeket mozgósítanak.
Babits földerítő útjának minden pontján maga előtt látja a század egész képét, ezért láthatja olyan tisztán a részleteket s a részletek kapcsolatát az egésszel, ezért nem kell életet kioltania vagy attól tartania, hogy perspektivizmusa akár csak egy percre is cserbenhagyja. Ezúttal sem terheli meg útját elmélettel, alapfogalmakkal: a klasszicizmus világképe, a romantika ember- és formavilága, a reálizmus úgy bontakozik ki az emberek és művek elemzéséből.
Goethe története azonkívül, hogy személyi történet, egyúttal kora német és európai irodalmának a története. Születése szimbolikus és reális kezdet, halála szimbolikus és reális vég. E két pont között bonyolódik le három nemzedék európai élete. Babits megmutatja, hogyan. Angliából elindul néhány irracionalis hullám, Ossián, népköltészet, átcsap a kontinensre, egyesül a rousseauizmussal, multrajongással; a német Lessing megdönti a franciák egyeduralmát, igazolja a szabálytalan Shakespearet, Goethe megírja a
A romantika addig él, amíg mozgásban van, amíg zene, amíg mágikus váraiban tartózkodik... a valóság felett. Minden megállapodása árulás a romantika szelleme ellen, minden partraszállása, egyezménye: halál. Rövidesen beteljesedik a végzete. Az egyetemes illuzionizmust egyetemes kiábrándulás, az egyetemes romantizálódást egyetemes deromantizálódás követi, a zene elhagyja a költészetet: a középkor evokációiból, illúzióból és utópiából megszületik az új történeti regény. Az egyetemes romantikán belül minden költő csak a maga egyéni romantikáját élhette, most csak a maga egyéni halálát hallhatja Berlinben, Itáliában. Aki egyezményre lép a valósággal, az megmentheti lelkét. Az is túléli a romantikát, aki megöli magában, a filozófia síkjában, mint Schopenhauer; a költészetében, mint Heine! A romantika utolsó felvonásához érkeztünk. Kapuzárás előtt jelentkezik a modern emberábrázolás őse Stendhal, Musset, Tennyson, Poe, Mérimée, a fiatal V. Hugo.
Goethe is befejezi csodálatos életét s még csodálatosabb életművét: a kettő értelme most, a halál pillanatában, válik transzparenssé. Babits végigkísérte, amint együttfejlődött a nemzedékekkel, de a nemzedékek felett, amint túlélte, elhagyta őket. Most összegezi a részleteket... a Faust alkalmából. Az összesített kép gazdag, fejedelmi, plaszticitással teljes, mint az a valóság, amelyből táplálkozott. Goethe az író, aki lehajol minden forráshoz, hogy írásba foglalja ízüket, az egyéni élet konkrét tényeinek és tapasztalatainak költője; művei: egy emberi élet önalakítása és kiteljesedése a tudatban; a világ írója, az egyén, a legkisebb emberi egység, de egyuttal a legnagyobb is: az egyetlen gyűjtőfogalom, amely az egész emberiséget magába foglalja; Goethétől nincs távol semmi emberi, s ő sem restell semmit; a legnagyobb közösségnek, az emberi egyének közösségének a dalnoka; mindent át tudott érezni és élni, az egész világot... Íme néhány jellemző jegy a Babits Goethe-képből, úgy amint a hódolat és megértés sugallta. Talán más, mint a mienk, akik iskolázottságunknál fogva közelebb állunk a «német globusz»-hoz, a mienkben talán több van abból az irracionális, «numinózus» elemből, amit a vallás szóval szokás körülírni, de a Babitsé mindenesetre személyibb, eredetibb, egyéni hódítás és megélés eredménye: éppen ebben van a varázsa és értéke.