Nyugat · / · 1935 · / · 1935. 10. szám · / · Turóczi-Trostler József: Babits és az európai irodalom története

Turóczi-Trostler József: Babits és az európai irodalom története
Goethe és a romantika

A XIX. század új feladat elé állítja Babitsot. Nemcsak azért, mert a «régiekre nézve a kiválasztást elvégezte az idő», az újakra nézve pedig neki magának kell elvégeznie, nemcsak azért, mert e század irodalmán nevelkedett, mert belőle látta meg először az irodalom problémáit, s maga is egyre inkább érdekelt féllé válik, minél jobban közeledik a század perifériáitól a század centruma felé. Hanem főleg, mert ez a század személyi vonatkozásokon túl egy új történeti tartást követel tőle. Csak most, hogy az eddig néma irodalmak is belépnek a világirodalomba, lehet szó szerves európai irodalomról, a nemzedékek és időpontok termékeny dualizmusáról.

A XIX. századig az egységes metafizikai világképen belül is voltak Európának «sötét», földerítetlen foltjai, mozdulatlan részei. Van nemzet, amelyik kívülrekedt a gótikán, másoknak nem volt igazi renaissanceuk, ismét mások elmulasztják a barokkot, vagy későn racionalizálódnak. A XIX. századtól kezdve azonban az európai kultúrkör élete egyetlen törvény ütemét követi, úgyszólván egyidőben romantizálódik, egyidőben ábrándul ki a romantikából, számol le vele, fordul érdeklődésével a valóság, a politika, lelkiélet, szociológia felé. Most, hogy végre teljessé válik a szellemi irányok és hatások «átszövődése», az írók «egyessége», együttélése, most, hogy minden pillanatban európai visszhang felel minden nagy nemzeti hangra, most, hogy egy-egy könyv sikere valóban világsiker, írók presztizse valóban európai presztizs, a Babits szemlélete nem lehet más, csak szinoptikus és történeti. Mit tudunk a Platók, a Danték, vagy akár a Shakespearek belső és külső fejlődéséről, egykorú vonatkozásaikról, rezonanciájukról? De a Goethe, a Byron, Schiller, Shelley élete minden pillanatban tartalmas élet, minden pillanatban hatás és kölcsönhatás, az időbeliség és időtlenség színe alatt mutatkozik, metamorfozisuk mintegy a szemünk láttára, bátran azt mondhatnók: az egykorú nyilvánosság szellemi asszisztenciája mellett megy végbe. Pillanatról pillanatra egyre újabb nemzedékeknek oldják meg a nyelvét, egyre újabb nemzedékeket mozgósítanak.

Babits földerítő útjának minden pontján maga előtt látja a század egész képét, ezért láthatja olyan tisztán a részleteket s a részletek kapcsolatát az egésszel, ezért nem kell életet kioltania vagy attól tartania, hogy perspektivizmusa akár csak egy percre is cserbenhagyja. Ezúttal sem terheli meg útját elmélettel, alapfogalmakkal: a klasszicizmus világképe, a romantika ember- és formavilága, a reálizmus úgy bontakozik ki az emberek és művek elemzéséből.

Goethe története azonkívül, hogy személyi történet, egyúttal kora német és európai irodalmának a története. Születése szimbolikus és reális kezdet, halála szimbolikus és reális vég. E két pont között bonyolódik le három nemzedék európai élete. Babits megmutatja, hogyan. Angliából elindul néhány irracionalis hullám, Ossián, népköltészet, átcsap a kontinensre, egyesül a rousseauizmussal, multrajongással; a német Lessing megdönti a franciák egyeduralmát, igazolja a szabálytalan Shakespearet, Goethe megírja a Götzöt és Werthert... Ennek az összefüggésnek a megállapításához még nem kellene új optika. Annál inkább a folytatáshoz. Goethe útrakél Weimarba s megérkezik Hellászba. Mialatt klasszicizálódik, Schiller még merő Sturm és Drang, nosztalgia, szabadságvágy. Angliában Blake viaskodik eksztatikus látomásaival... Németországban Hölderlin görög álmai, Franciaországban A. Chénier, nálunk Csokonai megkésett rokokója. «Különös egysége Európa lirájának.» De már kapu előtt a romantika, egy metafizikára, hitre, messziségre, szépségre, titkokra szomjazó új emberfajta művészete. Babits rehabilitálja ezt a kissé hitelét vesztett nemzetfölötti utópiát, ezt a mágikus hitből, illúziókból, fényből szőtt világot; szereti benne a zene mindenható áradását, a szépség és szomorúság, az abszolút magány lírai remegését; ez a Babits titkos szerelme. Csukott szemmel lesi, élvezi, szívja magába zenéjét, ahol hallja. Az ő hangja is átzenésül ilyenkor. Átérzi a német romantika «telhetetlen vágyát», amellyel zenébe akarja borítani a világot. Coleridge-zsel zenéből épített palotát. Külön terminológija van, amellyel megfogja a megfoghatatlant, a vers zenéjét. Csak el kell olvasni a Shelley- vagy Keats-fejezeteket, a Vörösmarty Csongor és Tündéjéről írt sorokat: a zenei irracionalitásnak milyen rejtekeibe vezetnek! Ha túlozni akarnék, azt mondhatnám: a modern költészetnek legmélyebb kritériuma a Babits szemében a zene; a zene kedvéért sok mindent elnéz, viszont a nagyságot is fogyatékosnak érzi, ha hiányzik belőle. S emellett Babits még sohasem végzett ilyen beható környezettanulmányokat hőseihez, mint itt; most elsőízben építi ki szilárdabban, gazdagabban az irodalmi élet politikai, szociológiai-filozófiai hátterét, az osztályhoz, világnézethez kötöttség, konzervatív vagy haladó hitvallás, ekszisztenciális forma és műforma bonyolult vonatkozásait. Megkeresi a mozgalom forrásvidékét, nemzeti centrumait, megmutatja hullámverését, úgyhogy fordulatról fordulatra megmérhető a láza. Wordsworth és Coleridge üti meg az első hangot. Németországban Novalis, Franciaországban Chateaubriand «korrespondeál» vele. Megszólal Walter Scott, a német ámokfutók, Lord Byron, a vers királya, most kezdi mitikus pályáját, az ő nyomában az arkangyali Shelley, aztán az irreális Keats, a byroni nemzedék, Lamartine, Leopardi, Alfred de Vigny; Oroszország Puskint, Magyarország Vörösmartyt küldi a láthatatlan karba. Mennyi arc, mennyi hang, az atmoszferikus hasonlóság, az európai rokonság mellett, mennyi egyéni vonás és különbség. A német irodalom is most elsőízben kerül az őt megillető helyre.

A romantika addig él, amíg mozgásban van, amíg zene, amíg mágikus váraiban tartózkodik... a valóság felett. Minden megállapodása árulás a romantika szelleme ellen, minden partraszállása, egyezménye: halál. Rövidesen beteljesedik a végzete. Az egyetemes illuzionizmust egyetemes kiábrándulás, az egyetemes romantizálódást egyetemes deromantizálódás követi, a zene elhagyja a költészetet: a középkor evokációiból, illúzióból és utópiából megszületik az új történeti regény. Az egyetemes romantikán belül minden költő csak a maga egyéni romantikáját élhette, most csak a maga egyéni halálát hallhatja Berlinben, Itáliában. Aki egyezményre lép a valósággal, az megmentheti lelkét. Az is túléli a romantikát, aki megöli magában, a filozófia síkjában, mint Schopenhauer; a költészetében, mint Heine! A romantika utolsó felvonásához érkeztünk. Kapuzárás előtt jelentkezik a modern emberábrázolás őse Stendhal, Musset, Tennyson, Poe, Mérimée, a fiatal V. Hugo.

Goethe is befejezi csodálatos életét s még csodálatosabb életművét: a kettő értelme most, a halál pillanatában, válik transzparenssé. Babits végigkísérte, amint együttfejlődött a nemzedékekkel, de a nemzedékek felett, amint túlélte, elhagyta őket. Most összegezi a részleteket... a Faust alkalmából. Az összesített kép gazdag, fejedelmi, plaszticitással teljes, mint az a valóság, amelyből táplálkozott. Goethe az író, aki lehajol minden forráshoz, hogy írásba foglalja ízüket, az egyéni élet konkrét tényeinek és tapasztalatainak költője; művei: egy emberi élet önalakítása és kiteljesedése a tudatban; a világ írója, az egyén, a legkisebb emberi egység, de egyuttal a legnagyobb is: az egyetlen gyűjtőfogalom, amely az egész emberiséget magába foglalja; Goethétől nincs távol semmi emberi, s ő sem restell semmit; a legnagyobb közösségnek, az emberi egyének közösségének a dalnoka; mindent át tudott érezni és élni, az egész világot... Íme néhány jellemző jegy a Babits Goethe-képből, úgy amint a hódolat és megértés sugallta. Talán más, mint a mienk, akik iskolázottságunknál fogva közelebb állunk a «német globusz»-hoz, a mienkben talán több van abból az irracionális, «numinózus» elemből, amit a vallás szóval szokás körülírni, de a Babitsé mindenesetre személyibb, eredetibb, egyéni hódítás és megélés eredménye: éppen ebben van a varázsa és értéke.