Nyugat · / · 1935 · / · 1935. 8. szám

Vas István: Horatius Noster

Fennhéjázó cím, de első pillanatra jogosnak tetszik. Csakugyan, van-e nemzet, amelynek több köze lett volna Horatiushoz, mint a magyarnak? Volt-e Horatiusnak nagyobb kultusza, mint a magyar költők között? S nem örök büszkeségünk-e, hogy egyik legnagyobb költőnk izzóbb, szertelenebb vérmérsékletét és költészetét éppen Horatius formái és eszményei fékezték s emelték a magasba? (Szép ötlet, hogy e Horatius emlékének szánt kötet előhangjául egy Berzsenyi-verset választottak.) De mindez önmagában még nem volna sok. Hiszen nálunk mindig nagy távolság volt a költészet és a nemzet között. Annál csodálatosabb, hogy Horatius kultuszában egy volt az irodalom és a nemzet, illetőleg ami annak számított, a nemesség. Mert el kell hinnünk, hogy a mult század derekáig a kis magyar udvarházakban is állandóan forgatták Horatiust. Úgy látszik, az aequam memento rebus in arduis, az arany középszer, a mával való megelégedés, a szerencse váltakozásai között megőrzött egykedvűség költészete sehol sem volt ennyire összhangban egy társadalmi réteg jellemével és életformájával, mint a magyar köznemességével. Holnappal ne törődj, messze ne álmodozz - írta Berzsenyi s így élt a köznemesség bőségeken és földindulásokon át 1848 előestéjéig és egész Tisza István koráig...

Igen ám, de nevezhetjük-e Magyarországot nagyhatalomnak, mert valaha három tenger mosta partjait? S hol vagyunk ma Horatiustól? Néhány évtized alatt egy új, polgári réteg tolakodott előre, meghódította és megmásította a köznemesi kultúrát s édeskeveset törődött Horatiussal. Sőt kezdettől fogva olthatatlan ellenszenvet érzett második anyanyelvünk, a latin iránt s lassú, alattomos küzdelemmel szorítja ki az irodalomból, már-már az iskolából is. Az európai irodalom édesanyját legfeljebb az újkori kényelem tudományainak szolgálójaként hajlandó megtűrni. Így aztán, hogy a nyelv is egyre hozzáférhetetlenebbé válik, természetes, hogy hovatovább az afrikai és ausztráliai törzsek költészete is közelebbről érint bennünket, mint Horatiusé. De vajjon fel tudta volna áldozni a polgárság a latin nyelvet, ha tudta volna, mit veszít Horatiusban? S általában a latin költészetben, - mely a fínomságnak, arányosságnak és élnitudásnak olyan valóságát nyujtja, amire mi hiába törekszünk költészetben és életben egyaránt?

De ebben a hűtlenségben nem ludas-e valamelyest maga a köznemesi kultúra is, mely túlságosan is egyoldaluan, a maga izlése szerint fogta fel és tolmácsolta Horatiust? Hiszen Horatiusnak annyi mindenről és annyi mindenkihez van mondanivalója, hogy egy ember, vagy egy osztály felfogása a nagy egésznek úgyis csak egy részét hódíthatja meg. Tán tudott volna Horatius szólni ehhez a fiatal réteghez is, ha azt nem riasztotta volna el a nemesi századok vésője, mely a költőnek csupán egy arcát domborította ki. De ez az arc, az aurea mediocritas arca - különösen hivatalos értelmezésében - nem igen lehetett kedves azoknak a nemzedékeknek, melyek a kapitalizmus mohóságát és szertelenségét a szellem területére is átvitték. Jól emlékszem, hogy engem is, aki pedig már korán megszerettem a latin nyelvet, milyen hidegen hagyott az iskolában Horatius. Igaz, akkoriban dacból az iskolai szellem iránt hajlamosak voltunk a fürdővízzel együtt a csecsemőt is kiönteni s kevés költő maradt, akinek fénye el tudta feledtetni a tolmácsolás szürkeségét. De Horatiussal szemben nemcsak közönyt éreztünk, hanem határozott ellenszenvet is. Az arany középszert, a megelégedés és mértéktartás középszerét nyárspolgári középszerüségnek, gyáva maradiságnak láttuk. Mint Kerényi is írja a kiszáradt iskolás lelkületről beszélve: «mintha ugyanez az erőtlen középszerűség találna megnyugvást Horatiusban, az arany középszer költőjében». Nem tudtuk, hogy ez az arany középszer egyben a legkönnyedébb életlátás is s Horatiusnál voltaképpen annyit jelent, hogy semmit sem szabad túlságosan komolyan venni. Igy leplezte el a hivatalos klasszicizmus szürkesége mindazt, ami élt és lüktetett Horatius verseiben s kevesen vannak a szerencsések, kik később mégegyszer felnyitják a klasszikusokat s meglátják azt, amit elborított az iskolatermek pora és unalma.

Ilyesfajta könyvnek, mint a Waldapfel Imre által összeállított Horatius Nosternek, elsősorban ezeket a tévfelfogásokat kellene megváltoztatnia. Kétséges azonban, hogy ez sikerülni fog-e s nemcsak a közönség közönye miatt kétséges. Igaz, Kerényi Károly, aki a bevezető tanulmányt írta, nem iskolás lelkű filológus, sőt egyik vezéralakja a megujhodóban lévő ókor-tudománynak s Horatiust nem éppen a filiszteri, arany középszer jegyében tolmácsolja: «De a fiatal és erővel telt ember helyes ösztönnel érzi meg azt is, hogy mi a horatiusi mértéktartás, arany középszer, értelme és költői jogalapja. Annak állandó jelenléte, amiben mértéket kell tartani. Mámorban, haragban, szerelemben a vad thrákok féktelenségére való hajlamosság: ez teszi a horatiusi dalt orpheusivá, a költőnek önmagának és a hozzá hasonlóknak szelídítőjévé». De mint ebből is látjuk, Kerényi hajlamos rá, hogy egyik egyoldaluságot a másikkal cserélje fel s a nyárspolgár helyébe a megszállott váteszt emelje. «Kezdettől fogva egy tisztán, határozottan meglátott mithosz, egyetlen megragadó világmegnyilatkozás irányitja» - irja Horatiusról, holott mi sem áll távolabb ettől a sokoldalu, csapongó, kedves és közvetlen költőtől, aki azt vallotta magáról, hogy ő is csak egy disznó Epikuros nyájából. Kerényinek általában túlzottan fennkölt, vallásos fogalmai vannak a költészetről s így érthető, hogy Horatiuson - ha nem akarta visszautasítani - némi erőszakot kellett elkövetnie. Vele szemben nagyon is időszerű Babits megjegyzése: «A mi modern romantikus felfogásunk a lirát csak a túlzottban, a vadban, az ősiben, a korláttalanban szereti keresni. Mindez Horatius egész lelkiségével a legtökéletesebb ellentét». Általában Kerényinek kissé fellengős Horatius-kultusza közben lehetetlen, hogy eszünkbe ne jusson Babits, aki Horatiust Anatole Francehoz hasonlította s azt írta róla: «Horatius neve nemcsak egy nagy költőt idéz, hanem egy páratlanul életrevaló, okos és kedves embert is... Horatius nem a nagy világeszmék költője, nem is a gyengéd, légies szépségeké. Ő gyalogjáró, szellemes, modern tipusu és urbánus poéta, az emelkedettség legcsekélyebb igénye vagy póza nélkül... A szerelem vad és irracionális mélységei iránt épp oly kevés az érzéke, mint a természet bujább és primitivebb szépségei iránt».

Babitsé a legjózanabb, mégis a legmerészebb magyar Horatius-felfogás. A magyar költészettől elválaszthatatlan volt bizonyos szeméremérzés s régebbi szerelmi liránk, tán Balassit és Csokonait kivéve, az érzelmek hevével és őszinteségével elmarad a nyugateurópai nemzetek szerelmi költészete mögött. Ez a szeméremérzés, mely éppen a köznemességnek volt legsajátosabb tulajdonsága (lásd Szerb irodalomtörténetét) jellemzi Horatius-fordításainkat is. Nem beszélve arról, hogy Horatius legkönnyedébb, mondhatni legléhább, legközvetlenebb írásai, a verses levelek, oly kevéssé kedveltek nálunk s ebben a kötetben sem kaphattak helyet, furcsa példáit láthatjuk az erkölcsi ellenőrzésnek, különösen, ha a könyv bal és jobb oldalán egymás mellett olvassuk a latin és magyar szöveget. Igy Dugonics, aki az Integer vitae scelerisque purus-t fordította le s nyilván illetlennek tartotta, hogy egy vers, amely a tiszta és bűntől mentes élettel kezdődik, a szerelem dicséretével végződjék, a végsorokat: Dulce ridentem Lalagen amabo, Dulce loquentem - sommásan így intézte el: «Ott is hárfámat, fogom tamburámat vígan pöngetni». Ráday Gedeon is, mikor arról van szó, hogy Lydia birná a költő gerjedő szerelmét, nem mulasztja el - Horatius rovására - hozzátenni: «tiszta szerelmét». S nem kedves-e Virág Benedektől, hogy notus temptator Orion Dianae, ezt úgy forditja: «a tudvalévő fajtalan Orion», legalább egy elitélő jelzővel fejezve ki fejcsóválását afölött, aki egy szűzet akart elcsábítani s a szerelmes Pirithoust, akit bilincsek őriznek az alvilágban, így jellemzi: «Pirithoust, a rút szerelmest». Hiába, hogy a szerelem akkor is csak szép lehet, ha az istenek büntetik, ezt nem igen ismerték el a régi magyarok.

De így is, gátlásaival és fogyatékosságaival együtt is lehetetlen e kötetet meghatottság nélkül olvasni. Horatius Noster, igaz, fennhéjázó cím és nem is egészen jogosult, de nem lehetünk-e büszkék még arra a fennhéjázásra is, hogy egy még félig barbár nemzet éppen Horatiust akarta költőjének meghódítani, mégha ez nem is egészen sikerült s a török harcok korától napjainkig, Tasnádi Pétertől Szabó Lőrincig, annyi költőnk vett részt ebben a hódító hadjáratban? Persze a hódításokkal járó erőszakosságok itt is elkerülhetetlenek voltak. Waldapfel, aki a kötet végén külön tanulmányban ismerteti a fordítások történetét, helyesen írja: «mert egy-egy klasszikushoz való viszonyunk - víziónk és élményünk, a magátólértetődő és a magyarázatot igénylő vonatkozások egyensúlya - mindig korszerűen determinált». Az Eheu fugaces, Postume, Postume, labuntur anni - Tasnádi Péter XVI. századbeli fordításával így hangzik:

Látod mely rövid mulandó ez világ.
Elmulik higyjed mint szinte az virág

s míg a latin költőt az élet mulandósága s a halál közelsége örömre és mulatozásra csábítja, a magyar fordítás arra tanít, hogy ne féljünk meghalni:

No azért mint fél ember nyavalyátul,
Vagy reá következendő fogságtul,
Ne félyts gyenge színed az hótul,
Avagy testedet az déli széltül.

s a végkövetkeztetés: «Meg kell bizonnyal kóstolnod az halált». Igy lesz Horatius verséből a halálrakészülők komor dala s az áldatlan végvári harcokban páncélja a léleknek. De még később is, a hűségre törekvő fordításokban s éppen a sikerültekben a vers értelmében átérezzük a fordítónak és korának külön értelmezését, így mikor Földi János fordításában (Beatus ille qui procul negotiis) a kertészkedésről szóló sorok hirtelen érzéki életet kapnak s megcsap bennünket a debreceni költőkör füvészi szenvedélye és öröme. Sajnos, a mult század végén és e század elején ez a sajátságos értelmezés csakugyan száraz, iskolás és filológiai hűsége mellett is hűtlenebbé válik Horatiushoz, mint az önkényesebb átültetések. Mert Horatius verseinek kissé dekadens érzékiségét kevés költő tudta magyarul érzékeltetni s csak megdöbbentő kivételnek számíthatjuk Rájnis József fordításának két sorát: «Tiszta fellegben liliom-szabású Vállal Apollo!» Igaz, Kardos Pál néhány ügyes ötlettel törekedett a latin verset közelhozni hozzánk (pl. Méz kacajú kis Lalagemnak áldom Méz csacsogását), Szabó Lőrinc, mint fordításaiban általában modernizálja a latin költőket, Horatiusba is izléses mértékkel fűszerül néha újszerű kifejezéseket kever, mint «utolsó proli». De a legnagyobb nehézség itt az, hogy az eredetileg könnyüzenéjű horatiusi formáktól, főleg Berzsenyi óta, már-már elválaszthatatlan a magyar nyelvben a komor fenség és ódai szárnyalás. Valószinüleg ezért fordította Arany Barinéhez, a szép hetérához szóló verset ütemes, rímes nyolcasokban:

Megszegett sok esküvésed
Egyszer ártott volna csak;
Egy fogad lett volna barnább,
Egy kisujjod körme vak

s Babits a 14. Epodust úgy, hogy megtartotta az eredeti formát, de fínom rímeléssel tette lágyabbá:

Égsz magad is, lángod szépségben a trójai vésszel
Versenyez: örülhetsz te még.
Engem azonban olyan szabadoslány, Phryne, emészt el,
Kinek egy férfi nem elég.

Egyébként csupán e két fordításnak, Aranyénak és Babitsénak sikerült Horatius szerelmi lírájának könnyelmű lényegét visszaadnia.

Mindenesetre igazat kell adnunk Waldapfelnek: «Horatius birtokbavétele napjaink számára is megmaradt méltó feladatnak, mely költők és filológusok - filológus-költők s költő-filológusok - erejét és fogékonyságát próbálja meg és csábítja». De igazat adhatunk-e a Kerényi-tanulmány befejezésének: «És amint kedves volt elődeinknek, bizonyára az marad nekünk, utódoknak is és a mi utódainknak»? Aligha hihetünk ebben. Hogy a világirodalomnak e legtökéletesebb, legkedvesebb és legkönnyedebb világnézetű költője nálunk valódi lényével otthonossá váljék, ehhez a bőségnek, biztonságnak, gondtalanságnak légkörére volna szükség s erre semmi kilátásunk nincsen. Különben is egész Európában az élet egyre messzebb kerül Horatiustól s ez a világ Horatius biztonságában, édességében és elegánciájában úgyis csak saját létformáinak tagadását láthatná.