Nyugat · / · 1935 · / · 1935. 7. szám

Jékely Zoltán: Olympio siralma

Szegény fiú! nézd, milyen vézna, sápadt,
ahogy a havas fa tövében áll.
Szinte kiált belőle a halál,
hajában hó s a szeme könnybe lábadt.

Mint valami nehéz ősrégi dárdát,
úgy tartja most maga előtt a sít.
Igy állja a halálos téli vártát
s mellébe emlékek kése szakít:

«Itt csaptak szánk tüzes szárnyai össze
az akkor bronzlevelű tölgy alatt:
felettünk viháncoló madarak
zörögtek a homályban kergetőzve.

Hajába szőke levélcsillagok,
ölébe gyenge vallomások hulltak;
hajamban most hókorona ragyog
s végtelenbe csalnak a havas utak.

Akkor a bokrok langyos alja hívott
s már azt hittem, a testét most elérem;
de őt tiltotta a konok szemérem,
csak ajka vad, tüzes korongja szívott.

Csak őgyelegtünk a nagy tarkaságban
- boldogtalan boldog szerelmesek -
ahol a fasor már halálraváltan
pelyhetöntő semmiségbe mered.

Hogy fogjuk egykor szánni-bánni ezt!
Húsz év talán s mindkettőnkre leszáll
a féltékeny iszony, ha a halál:
igazi szeretőnk velünk kikezd.

Húsz év talán, s mint hulla levelek,
lekoppadnak rólunk a szenvedélyek
s kis életünk borzadozva mered
az ordas égbe elején a télnek.