Nyugat · / · 1935 · / · 1935. 6. szám

HEVESI ANDRÁS: GOMBOCZ ZOLTÁN

Mikor Gombocz Zoltán arca hirtelen ólomszínűvé vált a kari űlésen és feje előrebukott, ezt a szót mondta ki: Domanovszky. Kollégájának a neve egy mondat alanya volt, amelynek az állítmányát magával vitte a sírba. Ma már a halál sem követi a saját etikettjét, nem várakozik udvariasan az ajtóban, a haldoklók nem szép körmondatokban búcsúznak, amelyek után pontot tesz az utolsó hörgés. A mai halál írásjele a gondolatjel, az emberek hirtelen halnak meg, mint a vasúti vagy automobilszerencsétlenségekben; az ember nyugodtan reggelizik az étkezőkocsiban és ujságot olvas, mikor egyetlen suhintással végez vele a kaszás. Aki hirtelen hal meg, nem is igazi halott, hanem áldozat, ismeretlen bűntény áldozata, díványon heverő hulla a tett színhelyén, a kezüket tördelő, magukból kikelt emberektől zsibongó szobában. A hirtelen halál nemcsak abba fojtja bele a szót, aki meghal, hanem abba is, aki életben marad. Mennyi mindent szerettem volna elmondani neki! Azok közé az emberek közé tartozott, akiknek a puszta léte szertelen, görcsös, gyakran kacagtató becsvágyra ösztönzi a többieket; tanítványainak féltékeny és könnyen sértődő gyöngédsége alighanem terhére volt. Évekkel azután, hogy elhagytuk az egyetemet, még mindig úgy beszéltünk vele, mint iskolai kiránduláson az osztályfőnökkel, ragyogni akartunk, súlyosat, fontosat, jelentőségteljeset mondani, mohón, türelmetlenül próbáltuk észrevétetni magunkat, azt hiszem, elviselhetetlenek voltunk. Valójában nem is akartunk tőle mást, mint hogy észrevegyen, rajtunk pihentesse a tekintetét. Ebben az esetben csődöt mond a pesszimista lélektan szokásos bölcsesége, amely szerint minden cselekvés igazi rúgója az érdek. A mi esetünkben inkább az érdek volt ürügy: azzal próbáltuk önmagunkat áltatni, hogy állásra, sikerre, tudományos érvényesülésre törekszünk; valójában nem kívántunk mást mint személyes kapcsolatot. Gombocz Zoltán egész életében súlyos, makacs, szívós ostrom alatt állt, amely ellen lehelletnyi malíciával védekezett, jellemző gesztusa a szabadkozás, a kitérés volt. Simán, folyamatosan, bőbeszédűen, valóságos szózuhatagban tudott kitérni a felkinálkozó érzelmek elől. Csak hallomásból tudom, magam soha nem tapasztaltam, hogy néhány diákhoz ő közeledett; talán felismerte bennük az igazán hivatott tudóst, aki a tudományt nem önsanyargatásnak, lelki kúrának vagy szanatóriumnak fogja fel, hanem megszállottan, mániákusan gyakorolja. Olvastam egy francia író beszámolóját Leninnel való találkozásáról. A fiatalember felajánlotta szolgálatait a forradalomnak: csalódott a polgári kultúrában, csalódott az esztétikai világnézetben, mint utolsó szalmaszálban, kész volt megkapaszkodni a világforradalomban. Lenin gonoszul, csúfondárosan mérte végig és formálisan kidobta. Gombocz udvariasabb volt a tudomány érzelmes műkedvelőihez, de lényegében ő is ezt tette. A forradalomnak és a tudománynak nincs szüksége hajótöröttekre.

Gombocz tudós volt, az egyetlen tökéletes tudós, akit ismertem, az egyetlen, akinek a tudomány minden porcikáját átjárta, egész egyéniségét ujjáteremtette. Bámulatosan pontos, kissé pedáns szóejtését nem származása és gyermekkori környezete határozta meg, hanem fonetikai tanulmányi; társalgási nyelve ugyanoly szabatos és személytelen volt, mint egyetemi előadásai. Egyetemi hallgató koromban gyakran beszéltem vele, de egyetlen egyszer sem kaptam rajta jóízűen magyaros vagy kedélyesen uriemberes megnyilatkozáson; választékosságát maga állította elő, tisztán szellemi eszközökkel és sohasem vetette le, úgy tapadt hozzá, mint egy páncéling. Időnkint megvillanó iróniája is tárgyilagos volt, a dolgok igazi arányainak a felismeréséből fakadt, nem fűződött hozzá «érzelmi velejáró», hogy az ő szavát idézzem. De ezt a tárgyilagosságot csak a legrosszabb fajtájú lirai költő nézheti hidegségnek; Gombocz tárgyilagossága szenvedélyes volt, izzott benne a csupasz, fölösleges cirádáitól megfosztott gondolat; előadásain kifejezésre jutott szellemessége és írói tehetsége, anélkül, hogy «szépet» vagy szellemeset mondott volna egyedül az anyag feldolgozásának, a tények csoportosításának fínom arányaiban és merész, nem egyszer meglepő fordulataiban. Nem fűszerezte viccekkel az előadásait, mint más tanár, ellenben akárhányszor vicceket is felhasznált nyelvi folyamatok megvilágítására. Aki egyszer betévedt egy órájára, az többé nem maradt el: ez a tudós, a maga kristálytiszta, áttekinthető szárazságában ontotta magából az ismereteket, amelyeket a hallgató erőfeszítés nélkül, eufóriás diadalmámorban szívott magába. Gombocz gyakran mondta, hogy Magyarországon az emberek nem tudják magukat kifejezni; nem azt írják, amit akarnak. Az ő fogalmazása szóban és írásban oly maradéktalanul tökéletes volt, a fontos mozzanatoknak oly szerencsés kiemelésével, a hangsúlyoknak oly hibátlan elosztásával jött létre, hogy az ember a legbonyolultabb gondolatmenetet úgy falta, mint egy ujságtárcát. Nyelvtörténeti módszertana és Jelentéstana (a többi kollégiuma sajnos nem jelent meg nyomtatásban) párját ritkítja a mondanivaló tagolásában, abban az egyszerű és megtanulhatatlan tudományban, hogy az ember a nevükön nevezze a dolgokat. Renan szerint minden irodalommá válik, amit tehetséggel művelnek; Gombocz tudományos prózája legjobb irodalom, megérdemelné, hogy helyet kapjon az iskolai stilisztikákban.

Ha valaki azt kívánná, határozzam meg egy mondatban a nyelvről való legmélyebb mondanivalóját, azt felelném, hogy Gombocz legmélyebb mondanivalója a gőgös bizalmatlanság volt minden egy mondatban kifejezhető mondanivaló iránt. Az ő tudománya alkalmatlan volt arra, hogy jelszóvá durvítsák, mert a jelszó csírája is hiányzott belőle; nem vállalkozott arra, hogy kulcsot szerkesszen a valóság megfejtésére, beérte a valóság gondos és hiánytalan feldolgozásával. Puritán lelkiismeretessége, amellyel a különböző szempontokat egyeztette, pontosan az ellenkezője annak, amit kompromisszumnak szoktak nevezni: hősies szembenézés a tényekkel. Fényűzése és élvezete az aszkétáé, a tartózkodás, az ellenállás, a lemondás kéje. A mult század végén ellenállt a nyelvészetben a természettudomány csábító analógiájának és ujabban ellenállt a szellemtörténet terrorjának; sokkal jobban tisztelte az ismeretlent, semhogy lámpást rögtönzött volna a felderítésére. Karl Vossler kísérletei, amelyek kultúrtörténeti okokkal próbálják magyarázni a francia nyelvben végbement hangtani változásokat, mulattatták, de ő maga mindig lemondott róla, hogy az úgynevezett hangtörvényekben egyebet lásson, mint «térbeli és időbeli koordináták függvényét», bizonyos meghatározott földrajzi területen és bizonyos időponton belül végbement egyöntetű változásokat. Sűrűn használt kifejezése a «komplex egyformaság», amin szövevényes okok egy irányban ható okozatát értette. Irtózott a kalandoktól, anélkül, hogy nyárspolgár lett volna; Gombocz mindenkinél jobban tudta, hogy az analógia és asszimiláció törvényei nem magyaráznak meg semmit, de legalább megnevezik és osztályozzák a nyelvi jelenségeket; többre becsülte a jól megalapozott ideiglenességet, mint a mondvacsinált abszolutumot.

Szerette szóvátenni a klasszikus és romantikus tudós Ostwaldtól származó megkülönböztetését. Ő maga klasszikus tudós volt, keveset publikált, de valamennyi értekezése döntő jelentőségű a magyar nyelvtörténetben. Felhasználta, de nem sokra becsülte a hangyaszorgalmú kutatókat, akik könyvtárakat olvasnak össze egy részleteredmény helyesbítése kedvéért; mintaképe Thomsen volt, a dán nyelvész, aki megfejtett egy néhánysoros feliratot, amelyet ismeretlen nyelven, ismeretlen ábécével írtak. Szédületes olvasottságába nem avatta be a hallgatóságát, csak azokra az elméleti művekre hivatkozott, amelyek döntően befolyásolták tudományos gondolkodását. Példáival is takarékos volt; egy-egy példát hatféle célra használt fel. Mint a bűvész egyetlen cilinderből a legtarkább és legváltozatosabb tárgyakat, úgy bontotta ki néhány egyszerű elvből a nyelvfejlődés egész végtelennek látszó gazdagságát. Annyira kevéssé volt egyoldalú, hogy bár egész életében nyelvtörténettel foglalkozott, az utóbbi időben egyre nagyobb figyelmet szentelt a szavak affektív értékének, hangulati, érzelmi telítettségének, amely közvetlen tapasztalás dolga és nem egyeztethető össze a történeti módszerrel. Nagyon kevés szépírónak volt olyan csalhatatlan érzéke a szavak színe és íze iránt, mint ennek a tudósnak, aki tudtommal soha egy szépirodalmi sort nem írt le.

*

Élete műve csonka maradt.

Az Etymológiai Szótárt félbehagyta, a több mint tíz év óta hirdetett könyveket nem írta meg. Mikor két évi szünet után nyolc évvel ezelőtt találkoztam vele, különös változást tapasztaltam rajta. A minden reggel súlyzókkal tornázó, nem dohányzó, szinte kómikusan higiénikus életet élő Gombocz Zoltán elhízott, egyik cigarettáról a másikra gyujtott. A díszes tisztségeket, amelyeket azelőtt elhárított, ujabban mintha kereste volna - bizonyára nem hiúságból, hanem azért, hogy elfoglalja magát. Észrevehetően szeretett elnökölni és bevezetni, ládaszámra fogyasztotta a francia regényeket, jót-rosszat vegyesen, mint a kölcsönkönyvtárra abonáló öreg dámák. Társasága megválogatásában sem volt olyan kényes, mint azelőtt. De gondolkodásának nem ártott a puhább, kényelmesebb életmód, szakmabeli gőgje engedett, emberségessé nemesedett. A szellemi színvonal és emberi érték kezdte jobban vonzani, mint a szakmabeli jártasság. Mikor utoljára beszéltem vele, felmondta a Két évi vakáció valamennyi szereplőjének a nevét. Az idegen neveket magyarosan ejtette ki, mint ötven évvel ezelőtt, amikor még nem tudott sem angolul sem franciául. Az író egész életében benne ragad a gyermekkorában. Gombocz tudós volt, más szóval végletes, megalkuvásnélküli felnőtt. Csak a halál küszöbén nyúlt vissza életének ehhez a rétegéhez, amelyre munka közben nem volt szüksége. Nem vált önmagához hűtlenné; élete utolsó tíz éve is a módszer diadala volt: minden jelenséget oly pontosan elszigetelő eljárásával a maga jogos helyére szorította vissza a tudományt.