Nyugat · / · 1935 · / · 1935. 6. szám · / · GELLÉRI ANDOR ENDRE: CITERA

GELLÉRI ANDOR ENDRE: CITERA
HÜVÖSVÖLGY

Egyszerű szél fujt. Parasztruhás. Kucsmája alól mezei szag dőlt. Az emberek azt mondták: alkonyodik... a fecskék ilyenkor magasra szálltak, aztán eltüntek és visszajöttek csillaggal a csőrükben. Így lett a ragyogós est.

Barlangi Miska dél óta volt házas. Karján vitte nejét: Szlucsák Máriát, aki folyton nevetgélt. Körülötte két-három becsippentett ember volt a nászkíséret. Az egyik: órás, akit jó apja ezzel adott át pupos mesterének: - Mivel csak egy lába van a fiúnak, gondoltam jó lesz órásnak... Aztán Hrunyák, a néhai hentes és kolbászos ember. Végül is Panni néni, a közismert pirosorrú mosónő.

A nászkíséret tagjai, egytől-egyig ágyrajárók voltak Óbuda valamely alacsony házába, cipészek, kocsisok és kartongyári munkások között. Szóba került, hogy az ifjú pár töltse talán az egyik ilyen üres ágyban az éjjelt.

De Barlangi Miskának nem volt ehhez kedve. - Még legénykoromban, - mesélte, - ha ilyen szép idő volt, mindig fölmentem a tyúkokkal a hegyre.

Panni néni is bevallotta, hogy ő is járt nyáridőben a puha fű között, míg a sánta órás felsóhajtott: - Fene egye, engem csak a nyakán vihetne oda a nőm, ha prücskölni akar.

- No Pannikám, - döffent meg a kolbászos ember, - akkor majd elmegyünk mi a fiatalokkal. Övék lesz a vadrózsabokor, miénk meg a liceumfa.

- Vihetném, - vallotta Barlangi Miska, - hozzánk is haza a széles ágyba. Van azon fehér huzat is. De álljak oda magyarázni... az nekem niksz.

A fiatalasszony ura vállára lógatta kis, sápadt fejecskéjét. Alig érezte a bortól, hogy lép... aludni szeretett volna halkan. De most felfigyelt: - Volt nekem, - mesélte az órás, - egy bécsi barátom, aki sóher volt mint ti ketten. Ez értett a lakatossághoz, ült is érte már valamit... hát ez akkor kinyitotta az egyik szép bútorüzletet, aminek a kirakatában olyan díszágy állt. Elvégezte ott amit kellett, az asszonya megvetette hajnalban csakúgy rendesre az ágyat, a barátom bezárta megint a rólót s elmentek onnan. Talán még ma sem tudják.

Mariska odabújt az urához: már egészen ólmosak voltak a lábai, a cipők nehezek és nyűgösek. Legszívesebben mezétláb ment volna.

- Én azt mondom, - erősítgette a néhai hentes, - hogy jobb lesz a bokor!

A bokrok félrehajtott fejjel álltak a néma hegyeken. Az utak kapuja nyitva volt feléjük. És a báva éjjeli lepkék lámpának nézték a csillagokat s a fényükbe szerettek volna szállni. A mesék törpéi is látszódtak már: ezüst szakállukra zöld fényport hintettek a János bogárkák lámpásai. A mécsvirágok fehérek voltak, mint a főpapból lett szellemek.

Az éjszaka, a furcsa kutya, éhesen várta a hangokat.

Barlangi Miska el is mélázott: - Megmondom gyerekek, - ujságolta, - hogy a Hármashatárhegyen is voltam, a Kiscell hegyen is, meg még arra Hidegkút felé. S ha egyszer már megnősültem én, szeretnék valami mást.

- Volt-e már Panni néni a Hűvösvölgyben? - kérdezte a mosónőt.

Pannika megingatta a fejét. Soha. Sem az órás, sőt a nagymultú kolbászos se még. Messze van az innen s ők tulajdonképpen e sárgaházas kerület apró járdái között ődöngtek, hol józanon, hol becsippentve.

- Hűvösvölgy! - mondta az órás, - ja Hűvösvölgy. Hiszen ott szanatóriumok vannak, - s csettintett a nyelvével, mintha finom barackpálinkába áztatta volna be.

- Hűvösvölgy! - folytatta a kolbászos, - oda egyszer én pincérnek akartam menni.

Hűvösvölgy! árnyasnevű, nyáron zöldszemű táj! Hinták lengenek ágaid között s a könnyű árnyék utánuk szalad. Oldalaidból bor folyik egy-egy kocsma száján s a cigányok, mint fekete tücskök virággá muzsikálják a bimbót. Hűvösvölgy! mezőiden finom csirkecsontok! kalácsmorzsák a hangyáknak! papírok, amiken zsírfoltot hagy a libamáj, a vaj és az eldobott tojáshéjból kalapot kapnak a gombák!

Hűvösvölgyi utak!

A Széna-térnél kell átszállni s aztán csak menni, menni és kinézni a villamos ablakán, mint egy lukszusvonatból!

De oda s vissza, két embernek mégiscsak egy pengőbe kerül a villamos.

A kolbászos kivesz a zsebéből a nászútra húsz fillért. Az órás is tizet. Hat fillérje meg van az új férjnek is. Tíz Mariskának. De Panni néni hallgat. Mindenfelé elnéz, sunyít, a mosónők fukarok, mint a rozsdás zár. Ám Barlangi Miska csöppet sem tapintatos ember, rálép a tyúkszemre: - Nézze Panni néni, adja maga ide ami még hiányzik. Hétfőn visszaadom, istenemre mondom.

Panni néni megriad s a keblei közé nyul. Ott kotorász, aztán távolabb vonul, mintha nem látná jól a tarka zsebkendőbe kötött pénzt.

- Nehezen keresem a kenyerem, - mondja felsóhajtva, - de úgy-e hétfőn biztosan megadod Miskám?

- Megadom, a szent kecskére, - fogadja Barlangi Miska.

- Én is köszönöm Panni néni, - tágítja ki a szemét erre az álmos fiatalasszony.

S becsenget az állomásra a büszke kilences óbudai villamos. A kalauza kinéz s azt mondja: - Na mi lesz atyafiak?

Mertcsak most veregetik egymást vállon szeretettel az italos férfiak és sustorognak. S most öleli át egymást búcsúzkodva Mariska és Panni néni.

Kihajol a kocsi kövér vezetője elől. Úgy érzi már gurulni szeretne a masinája.

S most megrántják a szíjat. Csing. Belevág a vezető a csengőbe. Csörömp-csörömp.

Bent a kalauz szalutál: - Szabadna kérem a jegyet?

- Hűvösvölgybe kettőt, prolinászra, - döfi Barlangi Miska. Apró arcú asszonya azt mondja neki: - Te! Aztán ránéz az ő új urára és szájon csókolja.

A vezető kíváncsian hátracsenget a kalauznak, mi történik ottan, jöjjön csak előre.

Miska és Mariska egyedül vannak a szép, sárgabélű kocsiban. Aztán így szól a férj: - Oda a Kiscell hegyre mégsem akartam veled menni. Régi fű van ottan. Meg aztán Hűvösvölgy az mégiscsak más! - s megigazítja a sapkáját.

Mariska is helyrehúzza a kendőjét. Új utasok jönnek.

A násznépes órás még invitátja a kolbászost valamelyik kocsmába. De annak már vörös mind a két arca a vágytól s így szól fölénnyel: - Nem a' mi márcsak megnézzük Panni, puha-e a fű Barlangiéknak?

Erre az órás behúzza a mankót a hóna alá: - Pedig de szépen citerázik egy vak odabent.

Csakugyan: pengeni kezd a kocsmaablak mögött a halvány citera.

Ezalatt az este járja az utcákat, mint a kormos kéményseprő. Szerencsét hoz a részegekre, majd magas létráját az égnek támasztva, hajnalban kimászik Óbuda kocsmái közül, a felhők közé.