Nyugat · / · 1935 · / · 1935. 4. szám

JANCSÓ ELEMÉR: ERDÉLY IRODALMI ÉLETE 1918-TÓL NAPJAINKIG

Az «erdélyi» irodalom megítélését illetőleg úgy a Királyhágón innen, mint túl, nagyon eltérőek a vélemények. Hívei talizmánként tisztelik és az «Erdély» szót úgy ejtik ki, mint bűvös varázsigét, mely lelkek titkos zárait képes felnyitni és a hitetlenek előtt egy «új» és gazdagabb magyar életlátás lehetőségeit körvonalozza fel. A kételkedők az erdélyi magyar irodalomból csupán az «erdélyi» szót tisztelik; az irodalmi «külön utakról» és az «új magyar látásmódról» azonban hallani sem akarnak. A politikum és esztétikum hasonlóan a magyar irodalom egész multjához ma is egymás korollariuma. Esztétikai ítéleteinket Erdélyben és Budapesten egyaránt erősen befolyásolja a mindenkori politika.

1918 előtt Erdélyről és «erdélyi lélekről» beszélni nemcsak, hogy nem lehetett, de divatos sem volt. Az irodalom szemlélése vagy sub specie aeternitatis történt, vagy a mindenkori uralkodó rétegek kicsinyes politikai szemszögéből.

Azok az írók, akik Erdélyből származtak, «erdélyiségüket» csupán díszként hordozták magukkal Budapest dzsungeljében, ahhoz a nemeshez hasonlóan, akinek «fényes» múltjából már csak a régi vagyon legendás emléke és a mások előtt egyre rosszabbul hangzó nemesi előnév maradt.

Hiába írta meg szíve vérével egy jövőt sejtő órájában a partiumi nagy költő, Ady Endre, «egy ismeretlen Korvin-kódex margójában» Erdély ébresztőjét, a háború előtti magyar glóbusz épúgy napirendre tért felette, mint a mitsem sejtő «ősi» Erdély.

Azóta sok idő telt el és a Nyugat nagy irodalmi forradalma beteljesült. A nagy elváláskor Erdély már nem szegényen búcsúzott el egykori testvéreitől. A megújhodott magyar nyelvet kapta örökségként a magyarországi irodalomtól, de elsősorban az új idők küszöbén sírbaszálló Ady Endrétől, akinek tragikus életsorsa és költészete mintegy sorsszimbólumává lett az itthonmaradottaknak. Ady és a nyugatosok gazdag szellemi öröksége volt az a kiindulópont, ahonnan az «új irodalmat és új magyar lelkiséget» megteremteni akarók elindultak. Akarva, nem akarva ma is a Nyugatot folytatják Erdély írói...

Évek óta foglalkozván az erdélyi magyarság társadalom- és szellemtörténetének megírásával, készen álló nagy munkám megjelenése előtt megpróbálom az erdélyi magyar élet szintézisét irodalmán át néhány oldalon a Nyugat olvasóival megismertetni. Célom tulajdonkép nem is annyira az «erdélyi» irodalom felvázolása, mint inkább a «magyar irodalom», erdélyi ágának megismertetése.

Nem fogom tehát azokat az «erdélyi» vonásokat ok-mód kutatni, amiket Erdélyben az irodalmi divatot követők oly lázas buzgalommal keresnek és vélnek mindenütt felfedezni, de a «magyar lélek» «közösségét» sem hangsúlyozom különösképpen ki akkor, ha arra példát Erdély magyar irodalmában nem találok. Mindenféle mesterséges és csupán bizonyos csoportoknak kedvező «beállítástól» óvakodni fogok. A kritikus és irodalomtörténész egyetlen módszerével, az objektivitással élve Spinoza szavait követem: «a dolgokat nem gyűlölni, nem szeretni, hanem megérteni kell». Az erdélyi irodalom megértetése pedig csupán élettörténetének rövid, filmszerű felvázolásával érhető el...

1918 előtt nem volt divatos erdélyi irodalomról beszélni. Pedig régi nagy írói műveiben és lelki kialakulásában Erdély döntő szerepet játszott már és ezt a jelentőségét az irodalomtörténet néha fel is ismerte. Az 1867 utáni idők nemzeti egységkeresése nem tűrte a «külön» színek és a «sajátos» törekvések kihangsúlyozását. A feudalizmusból kinövő polgári Magyarország Erdélyben az egységes ország egy részét látta csupán, írói és művészei törekvését pedig az «egységes nemzeti irodalom» megnyilvánulásaként fogta fel. A kapitalizmus gyors előretörésében egészen természetes, hogy Budapest nyugati kultúrája mellett a vidék épúgy nem élhetett önálló szellemi életet, mintahogy gazdaságilag szintén nem különülhetett el a magyar főváros tőkeérdekeitől sem. Pedig Erdélynek és némileg a Felvidéknek is a kiegyezést megelőzőleg más «tradíciói» is voltak, mint az anyaországnak és az azt alátámasztó alföldi, pesti és dunántúli magyarságnak. Erdély társadalmi rétegződései a különélés folytán egészen más képet mutattak, mint a többi magyar területeké. Szellemi élete sok hasonlóság mellett sok elütő vonással bir, amiket csakis a mindenkori erdélyi társadalmi és politikai viszonyokból tudunk igazán megérteni. 1867 és a dualizmus kora csak a «közös» vonásokat akarja észrevenni; az elkülönítőket vagy tagadja, vagy felületesen átsiklik rajtuk.

A centralizmus szellemi mérlege az önálló «tradíciók» átalakulása és alkalmazkodása a centralista polgári világ új «ideáljaihoz» és a lassú, de biztos feloldódása a régi szétválasztó kultúrelemeknek. Önálló erdélyi irodalomról és erdélyiségről, mint szellemi, vagy politikai áramlatról 1867 és 1914 között nem igen beszélhetünk. Azok, akik 1918 után mégis a régi «transzilvánizmus» multba vesző «lelkiarculatát» próbálják több-kevesebb «költőiséggel» elénk vetíteni, csupán a mát, a háború utáni «erdélyiséget» akarják igazolni a multtal és mithoszteremtő lázadozásukban kénytelenek a történelem hideg, de letagadhatatlan tényei felett is átsiklani.

1900 után az erdélyi városok gyors fejlődése valóban a szellemi felemelkedésnek is nagy lehetőségeket látszott nyujtani. Nagyvárad élénk irodalmi élete az egyik kiindulópontja és bölcsője a modern magyar irodalomnak. De úgy Ady, mint a többi jelentős «erdélyi» írók származásukat, szülőföldjüket csupán «drága éknek» tekintették, költői decorumnak, amelyet csak eltávolodva tudtak megszeretni. Juhász, Biró, Emőd, Ady kezdeményezései megtörtek a mult erőinek csökönyös ellentámadásai alatt. Kovács Dezső lapjától eltekintve a háborút közvetlen megelőző évek minden jelentős erdélyi írói csoportosulása Ady szellemének a jegyében történt. Az Erdélyi Figyelő, a Haladás és később az Erdélyi Szemle és az Új Erdély minden vidékiességük dacára a Nyugat irodalmának és az új magyar irodalom térhódításának voltak a harcosai. Bátor kezdeményezésük nem vert ugyan mély gyökeret és nem teremtett új olvasótömegeket, de néhány értékes erdélyi író első írásait hozta napvilágra, olyan írókéit, akiknek nevével 1918 után gyakran találkozunk.

1914 nyara az «erdélyi» kezdeményezéseknek egyelőre véget vet. Az erdélyi magyarság sorsa épúgy a világesemények «függvényévé» válik, mintahogy azzá vált a nagy népeké is. Az «írók» bevonulnak a háborúba, de néhányan az otthonmaradottak közül Erdélyi Szemle címen lapot indítanak és várják az «erdélyi hajnal hasadását». S. Nagy László Szemléjének egyetlen jelentősége a lázas író-keresés és irodalomteremtés. Mindkettő részben sikerül, de csak 1918 végén és 1919-ben a másnak képzelt, de másként megszülető «új idők hajnalán».

Ki törődött akkor az Erdélyi Szemlével és a verduni, isonzói véres csaták idején kinek fájt az, hogy Erdélyben gyökeret ver-e a «magyar írás», vagy sem? Bizonyára nem sokaknak. Az irodalom a polgári világ válságában épúgy csak a «kiválasztottak» szívügye volt, mint a feudalizmus korában, Erdélyben is «keveseket» izgatott a «saját lelkét kifejező» irodalom ügye. De a «kevesek» kitartása mégse volt hiábavaló. Az 1918 előtti kávéházi írók «egyéni» akcióját az új idők fejét vesztett magyarsága kezdi «sajátjának» vallani, legalább is a középosztály nagyrésze, amely Erdélyben is már az első időkben igyekszik a magyarság vezetését kezébe venni.

Hol voltak és kik voltak Erdély magyar «írói» 1918 előtt? Szentimrei Jenő éveken át aktív századosként küzdött a fronton, de a háborút megutálva, sebesülése után rangjáról lemond és megindítja 1918-ban az Új Erdélyt. A gorlicei áttörésnél ekkor szerzi végzetes sérülését az a fiatal aradi festő, akit a békeévek boldog küszöbén taszít teljes vakságba fejlövése és tesz íróvá, színek, emlékek, elmult dolgok, letünt világok megrajzolójává. 1918 júliusában a piavei csata százezernyi magyar halottjának dantei poklából ekkor vezet ki a sors egy fiatal székely önkéntest, aki a megáradt folyón úszva menekül övéihez, hogy aztán hazatérve, «népe» forró álmait megírja. A székely Mistral: Tamási Áron ekkor veszi először a tollat, a csodás képzeletparipát kezébe. És Franciaországban, Noirmoutierban ugyancsak ekkor temeti humanizmusának széttépett álmait az Erdélyi Helikon későbbi vezére, a Fekete kolostor halhatatlan szerzője, a Nyugat legelső gárdájának lelkes közkatonája, Kuncz Aladár.

1918 őszén véget ér a háború. Karácsonykor bevonulnak Kolozsvárra a románok. Ady ezekben a sötét és szomorú napokban távozik el az élők sorából mintegy szimbolumaként saját és nemzete pusztulásának. És az ismeretlen Ady-tanítvány, a «halott Patroklosz» későbbi lelkes védője, a görög és római «Istenek» világában élő Áprily a forradalom és a «sors» földi viharai elől a havasokra menekülve ekkor döbben rá az új élet «tragikusan szép» valóságára, Erdélyre. De a költő álmodozásait az új életviszonyok mindent felforgató fergetegében magányába kénytelen temetni. Új «barbár viharok» jönnek és a költő kénytelen visszahúzódni «elefántcsont tornyába».

Az új élet «költői» programját az irodalom adja. Végvári szimbolista versei a lázadó és az új viszonyokba beletörődni nem akaró magyar rétegek akaratát és vágyait tükrözik vissza. A költő az «ittmaradás» igehirdetője épúgy, mint a vidéki elzárkózottságából kilépő Áprily, akik lassanként verseikkel megalapítják a «transzilvánista» irodalmat. Programjuk költői program, de szavukat a középiskolák új ifjúsága meghallja és magáévá teszi. «Minket a hűség Krisztus-szege tart», írja Áprily és az Erdély iránti hűségre tesz esküt az a kicsiny írói csapat is, amelyik a Pásztortűz köré csoportosul.

1918 után hosszú időn át sem könyv, sem lap nem jöhetett át a határon és bár világos volt, hogy ez a helyzet nem állandósulhat, mégis a megváltozott viszonyok «konjunkturális» lehetőségei vígaszként kellett szolgáljanak. Sajtó és irodalom kellett és Erdély két év alatt megteremti sajtóját és létrehozza «saját» irodalmát, amire az anya büszkeségével tekintett és hibáit a «jobb jövő» reményében elnézte.

A sajtó természetesen Erdélyben sem «független». Politikai állásfoglalását, kulturális és gazdasági programját nemcsak az általános román és a speciális erdélyi magyar társadalmi erőviszonyok szabják meg, hanem elsősorban azok a tőkecsoportok, amelyek nagyobb és kisebb lapokon át egyaránt saját erőik növelésére gondolnak. Az 1918 és 25 között kifejlődött erdélyi magyar sajtó nemcsak számban, de színvonalában is a békebeli erdélyi sajtó felett áll. Pesttől elszakadva Erdély megnövekedett olvasótábora úgy a napilapjaitól, mint nagyszámú szakfolyóiratától egyre többet kíván. A kisebbségi kérdések állandó ébrentartása, egy új és a megváltozott középosztályízlésnek megfelelő irodalom létrejövetele e nagy és nívóban állandóan emelkedő sajtó nélkül nehezen volna elképzelhető. A nagy napilapok (1919-25 között több mint 50 magyar napilap volt Erdélyben) az erdélyi irodalom fejlődését ismertetéseikkel, bátorító és elnéző kritikáikkal már az impériumváltozás első éveiben elősegítik, később a még élénkebb irodalomnépszerűsítés céljából irodalmi mellékleteket létesítenek és ezek szerkesztését a legjobb nevű írókra bízzák. Sajnos, a napisajtó lelkes támogatásának voltak árnyoldalai is, amelyek sok tekintetben a fent vázolt «érdemeket» elhomályosítani látszanak. Az a baráti kritika és irodalomteremtési láz, ami Erdély magyar sajtójában 1919 és 25 között Kazinczy korához hasonlóan mindennel megelégedett, ami magyar és «irodalom», olyan beteges folyamatokat is indított el, amiknek káros hatása még ma is érezhető.

Az írók önkritikája háttérbe szorul és a felelősségérzet megszü

(!!)Hiány (nyomdahiba) az eredeti kiadásban (!!)

amit «írói ösztönük», «művészi meglátásuk» igaznak vél. Nem egy tehetséges író letörése, elkallódása tulajdonítható a nagyszámú erdélyi «Brunetiérek» pöffeszkedő, naív és tudatlan kritikájának. A «valutáris szolidaritás» szomorúan beigazolódott Erdélyben is és hogy nagyobb kárt az irodalom ügye nem szenvedett, az a közönség egyrésze egészséges ízlésének köszönhető. Sok beteges tünetet maga az élet gyógyított meg. A tömegtermelés lassanként rendszeres keretek és célok szolgálatába áll és a valódi szükségletekhez alkalmazkodik. A lírikusok, elbeszélők és regényírók Parnasszus-ostromló nagy csapata pedig rendre leapad és 16 évi «hiábavaló» sikervárás útján többnyire az igaz értékeknek adja át a helyét. 1919 és 25 között Erdélyben mindenki ír. Az elbocsájtott főszolgabíró titokban drámát komponál, a tanár verseket farag, a birtokos vidéki magányában fordít, vagy elbeszéléseket ír. Tanár, ujságíró, orvos egyaránt a művészet «megváltó» erejében hisz és könyveivel nagyban emeli az erdélyi nyomdaipar évről-évre növő mérlegét, de a közönség ízlését csak a legritkább esetben sikerül megnyernie. Mert Erdélyben épúgy, mint Kazinczy Magyarországában, előbb születtek meg az írók és csak azután a közönség. A «hőskor» új jelszava tehát az írók és könyvek kitermelése mellett egy új közönség, az erdélyi könyveket olvasók új táborának kialakítása volt.

Miért nem olvastak 1919 és 25 között erdélyi magyar könyveket Erdélyben? Talán nem volt elég művelt olvasó, vagy az erdélyi irodalom jelszavai nem tetszettek a közönségnek? Olvasó bőven volt nemcsak 1919-ben, de azelőtt is. De ez az olvasó a világirodalom és modern magyar irodalom legjaván fejlesztette ki irodalmi ízlését és ha elméletileg híve is volt a lapok és írók által beigért «új erdélyi irodalomnak», gyakorlatilag mégsem tett eleget a kritikusai által hangoztatott «erdélyi kötelességének». Nem vette meg az első időkben valóban gyenge kiállítású «erdélyi könyveket» és ha meg is vette, nem olvasta el azokat. A könyvkereskedők szintén idegenkedéssel fogadták az erdélyi könyveket. Kolozsvár, Nagyvárad és Arad fényes kirakataiban erdélyi műveket még ma is alig lehet látni. A tőke nem tekintette jó üzletnek az «erdélyiséget» és nagyobb «befektetésekre» nem volt kapható. Kiadók és könyvkereskedők hiányában az író kénytelen volt maga kiadni és adminisztrálni munkáit. 1919 és 25 között a gyüjtőívek tömege árasztotta el mindazokat, akik írókkal állottak közeli, vagy távoli összeköttetésben. De bármilyen nagy is volt az írók törekvése a vevő- és olvasóközönség megnyerésére, az eredmény mégis nagyon kicsi volt. Akkor, amikor Erdélyben Ady, Szabó, Móricz, Babits és Kosztolányi könyveiből 1000-2000 példányt is eladtak, a legnépszerűbb erdélyi könyvek: Reményik, Áprily stb. átlagos példányszáma 500 és 800 között mozgott és nem volt ritkaság az sem, hogy az égig emelt erdélyi «szenzációkat» mindössze 100-200 ember tartotta érdemesnek megszerezni. Közönség és író csak 1924 táján látszanak egymásratalálni, az Erdélyi Szépmíves Céh megalakulása idején.

A közönség megnyeréséért éveken át két folyóirat küzd. Az 1918 előtti időkből átjött Erdélyi Szemle, amelyik nemsokára a Pásztortűz címet veszi fel és Nyirő rövid szerkesztőségétől eltekintve mindvégig konzervatív befolyás és vezetés alatt áll és a Napkelet, ahol a radikalizmus és a transzilvánizmus erdélyi hívei kötnek ideiglenesen véd- és dacszövetséget.

E két lapon kívül mások is születnek. A rövidéletű nagyváradi Tavasz, Magyar Szó és a marosvásárhelyi Zord Idők után Arad is előáll a maga lapjaival. A Genius, Erdélyi Genius és a Periszkop sorsa közös az előbbi lapokéval. Közönség és pénz hiányában eltemetődnek, vagy más alakban ugyanazokkal az írókkal és szerkesztőkkel újjászületnek.

Az erdélyi irodalom középosztályi jellege már ekkor erősen kidomborodik. Egy-két paraszt és munkás származású írótól eltekintve írók és közönség csaknem kizárólag a középosztályból származnak, annak ízlését fejezik ki, életakaratát és érdekeit támogatják. Aki a háború utáni erdélyi irodalmat ismeri, az az új erdélyi magyar középosztály «lelki» problémáiba nyer betekintést, de az erdélyi magyarságot a maga nagy tömegeiben ezen az irodalmon át nem fogja megismerni.

Mint minden polgári alapon álló irodalomnak, az erdélyinek is első dolga volt a programadás és a mithoszteremtés. Úgy az első, mint a második évről-évre változott. Közös benne csak az «erdélyi» szó volt, aminek írók és írói csoportok egyéni hangulatok és a külső befolyások hatását követve mindig más és más értelmezést adtak.

Az «erdélyiség» fogalma volt az a pont, ami körül éveken át Erdély írói legtöbbet vitatkoztak, de a szó ma is «varázsszó» maradt csupán, amelyet a «mithoszban» hívők «szentnek», a támadói pedig ostoba és üres «locsogásnak» tartanak. A vita áll, de a szó harci élét már teljesen elvesztette és ma már még azt a lendületet sem képes hívei munkájának megadni, amit az első évek «hősi» «kiállásaiban» néha-néha megcsillogtatott. A «beérkezettség» lassanként kezdi ledönteni azokat a válaszfalakat, amiket szavakból és betűkből «erdélyiség» címen határon innen és határon túl éveken át oly nagy buzgalommal emeltek.

Az önmagát biztató és mindenkép «sajátosan» erdélyi irodalmat teremteni akarók első eredménye a líra megszületése volt.

Az irodalmi élet fejlődésében a líra a legelső és legprimitívebben kielégíthető lelki szükséglet. Erdélyben is irodalmi és napilapokban először a líra jelentkezett «erdélyi» zászlók alatt. Végvári hazafias versei az 1919-es idők elkeseredett hangulatának kifejezői. A vak bosszú és a keserű fájdalom érzése később csendes «szimbolizmussá» tompul, hazafias szimbolizmussá, amely már a belső és «elrejtett álmok» megalkuvása az «új élet kegyetlen» valóságaival. Reményik és Áprily költészetében éri el a «transzilvánizmus» legszebb, de egyúttal legvalószínűtlenebb életprogramját. Az új életbe nehezen beilleszkedő és a régit elfelejteni nem tudó középosztály elintellektualizálódásának és önmagába zárkózásának voltak ezek a versek első megindítói.

Olosz, Tompa, Walter, Berde, Sipos, Finta és a többi ma már részben elfelejtett lírikusok munkássága a lírát népszerűvé tették ugyan egy időre, de sem a közönség érdeklődését nem tudták tartósan megszerezni, sem a közepesnél feljebb emelkedő lírikusok kitermelésére nem voltak képesek. Különben is a líra terén nemcsak a szimbolista-transzilvánisták küzdöttek a közönség megnyeréséért, hanem a futurizmus, kollektivizmus és a szabadvers hívei is. A szabadverselők közül ekkor emelkedik ki Szentimrei és a Nyugat régi évfolyamaiból már ismert Bartalis. Mindketten egy már lehiggadt szabadvers-teória ügyes képviselői, akik néha képesek önmaguk teoretikus «mértékén» túl is teremteni.

Az erdélyi líra kibontakozása a modern magyar irodalom szellemében történt. Az igazi lírai tehetségek Ady költészetének jegyében indulnak el útjukon és ha «mesterük» világfelfogását «revizió» alá is vették, lírájuk sem tartalmi, sem formai sajátságaiban Ady költészete nélkül elképzelhető nem volna. Ady lírája, gondolatvilága akarva nemakarva mindenkit befolyásol, aki e műfaj terén bármit akar kifejezni. Reményik, Áprily, Tompa, Szombati Szabó István és a többiek mindannyian a «láthatatlan» nagy transzilvánista tanítványai, akit Erdély kritikusai tradició- és mithosz-keresésükben igyekeznek személyiségének leglényegében Erdély számára kisajátítani. A szimbolizmus szintén Ady-örökség, csakhogy Erdély lírikusainál a nagy magyar «álmodó» forradalmiságát az új szavak és «bibor hangulatok» lázas keresése váltja fel. Az «új világ» hirdetése és vállalása helyett Reményik és Áprily az egyéniség csendes «forradalmának» a híve és egyikök sem a «tömegek» érzéseire és felszabadítására gondol a költői ihlet «álomvilágában», hanem azoknak az érzéseknek, «műhelytitkoknak» megéneklésére, amiket csak az élettől visszavonult költő érez és amiket a «tömeg» és a «balgán kuruzsló forradalmak» sohasem fognak megérteni.

Lehet-e Áprily és Reményik költészetét «erdélyinek» nevezni? Vajjon azon a tényen kívül, hogy köteteik Erdélyben láttak napvilágot, van-e olyan vonás verseikben, ami «erdélyi» és elütő az «általános magyartól»? Kérdések, amikre nem könnyű feleletet adni, mert a válasz irodalmi és világfelfogásbeli előítéletektől lesz terhes, bármilyen oldalról jöjjön is. Formákban, tartalomban még a modern irodalmon belül is az erdélyi líra kevés újat adott. Vannak azonban olyan vonások Áprily költészetében, amik az «erdélyi jelleg» mellett szólanak.

A transzilvánizmus költői értelmezése tőlük ered és hatása letagadhatatlan mindazokra az erdélyi magyar polgári rétegekre, akiknek 1919 után az erdélyi irodalommal több-kevesebb kapcsolatuk volt. Ez az «erdélyiség» azonban még náluk sem állandó fogalom. Áprily verseiből inkább mithologikus és parnasszista köpenyben lép elénk, Reményiknél egy «új lelkiség» humanista bélyegét hordja.

Az elbeszélés régi művelőit: Kovács Dezsőt és Sebess Józsefet újból megszólaltatják az «új idők». Meséiket csaknem kivétel nélkül a «régi jó» időkből merítik, vagy keserű humorba temetkezve tagadják a jelent.

A multkeresők az elbeszélés terén is hamar megtalálják az «ősöket». Petelei István elbeszélései feltámadnak «halottaikból», de e mesterséges és erőszakolt felélesztés sem az írókra, sem a közönségre nem teszi meg azt a hatást, amit az «őskeresők» elérni óhajtanak.

Már a kezdet kezdetén tartalmát illetőleg két irány uralkodik. A városi elbeszélés legfőbb mívelői: Ligeti, Kádár, Szántó, Szentimrei. Karácsony Benő stb. a modern élet többé-kevésbé mindenütt egyforma problémáit taglalják. «Erdélyi színt» és «erdélyi ízt» még itt is felfedezhetnének az arra pályázók, de a modern házasság és társadalmi együttélés erdélyi formái távolról sem olyan érdekesek, mint ahogy azt a kor sajtója feltüntetni igyekezett.

A falu sokkal természetesebb keretül kínálkozott az erdélyi elbeszélés számára. Csakhogy ez a falu a XX-ik század első évtizedeiben alapjaiban változott meg és alakult mássá, mint amilyennek azt a hozzá Jókai fantáziával jövők képzelték. Ezért nem újak Gyallay elbeszélései; különben is legtöbbnyire nem a jelenben játszódnak le, hanem az «önálló Erdély» levegőjét igyekeznek nem minden mára való célzás nélkül olvasóikkal megéreztetni.

Makkai Sándor multbanézése méginkább szimbolikus jelentőségű. Ő is Jókai-tanítvány, de már írásait egy új erdélyi «realizmus» szele járja át. Elbeszélései már ekkor sejtetik azt az «új világot», ahonnan Makkai hőseit és meséjét venni szándékozik. Az «egyéniség vára» nemcsak egy világfelfogás védelme, hanem egyúttal támadás is a «lélek birodalmának» ellenségei ellen. A fiatal teológiai professzor első verseskötete után az emberi lélek «mélységeinek» a tanulmányozására veti magát és amig a kritikusok Erdélyszerte hasztalan próbálják életrehívni «az erdélyi regényt», azalatt néhány «beavatott» már lelkesen adja tovább a «titkot», hogy az ifjú professzor Erdély multjának egyik legizgatóbb epizódját dolgozza pszihológiai regényében fel.

Berde Mária és Tabéry Géza szintén szorgalmas művelői az elbeszélésnek. Egyik sem «új» Erdély glóbuszán, de a háború előtti hírnév az új nemzedékek szemében «igazolásra» vár és mindketten hamarosan be is bizonyítják írnitudásukat. Az «erdélyi sors» izgatja Tabéry fantáziáját és viszi a két Bolyai megértetlen élete felé, amelyet lassan elbeszéléseken át regénnyé alakít és a Szarvasbikával elsőnek tör be Budapest berkeibe is.

A magyar falu és paraszt sorsa Erdély íróit Szabó Dezsőn át figyelmezteti feldolgozásra. Szabó Mária és Gulácsy Irén a nők közül, Nyirő és Tamási az új férfi írónemzedékből vállalkoznak elsőknek az új «aranybánya» kiaknázására. Gulácsy elbeszélései nem erdélyi tárgyúak, de hatásuk az erdélyi irodalomra elvitathatatlan. Tömör, sokszor túlságosan színezett nyelvét, kemény és férfias parasztfiguráit a stíluskeresés fárasztó módszerei teszik nehezen megemészthető olvasmánnyá. Szabó Mária alakjai elvontak, nyelve erőtelen és jellemfestéseinek ürességét csak a mesélni-tudás tudja többé-kevésbé kárpótolni.

Az első igazi elbeszélő tehetség, akihez a kritika is a legnagyobb reménységeket fűzte, Nyirő József volt. A Jézusfaragó ember alakjai határokon innen és túl egyaránt meghódították az olvasók tetszését, de Nyirő későbbi munkái egészen mást és sokkal kevesebbet adtak, mint amit akkor a Nyirő-rajongók tőle reméltek. Úgy őt, mint Gulácsyt és tanítványát: Tamási Aront bizonyos keresettség jellemzik. Mindhárman a «stílus» hatalmában hisznek és az írói hatás eszközeinek megszerzéséért a kifejezési lehetőségek minden formájának megújítására törnek. Hármuk közül lassanként Tamási kezd kiemelkedni és a Lélek-indulás c. könyve már előre sejteti az erdélyi elbeszélés koronázatlan királyát. A formateremtés divatja az első évek újat alkotni akarásából következett. De míg Nyirő «örök» székelyeinek kifaragott és agyoncsiszolt alakjait valóságos etnográfiai múzeummá csoportosítja a mese terhére és az önmaga alkotta költői nyelv vasbilincseibe zárkózva lassanként elhallgat, majd a regényre tér át, addig Tamási egészséges és tradíciómentes parasztösztönét követve hamarosan megszabadul saját mithológiája fojtogató karjaiból.

A többi elbeszélők épúgy, mint a fentiek, az elbeszélést csupán a regényírás előiskolájának tekintették. Titokban mindenik Flaubert pályafutására gondolt és az erdélyi Bovarynét óhajtotta megírni. Az idők gyors érése csakhamar új elbeszélők és új regényírók neveit veti fel. Kós, Kuncz, Markovics, Kacsó, Molter részben régebbről is ismertek voltak, de kifejlődésük és teljes fegyverzetben való elénkállásuk már nem az erdélyi irodalom «hőskorára», hanem az azt követő évekre esik.

Az erdélyi dráma még gyerekcipőkben jár. Hiába hirdet Janovics Jenő, a kolozsvári színház kitünő igazgatója drámapályázatokat, az erdélyi dráma nem születik meg. Az átlagtermésen ekkor csak Bárd Oszkár és Kádár egy-két darabja emelkedik felül, de mindkettőjük inkább a könyvdráma problémakereső világába vezet, mint a modern színpad visszhangos deszkáira.

A tudományos irodalom pang. Egyedül az Erdélyi Irodalmi Szemle próbál kritikát gyakorolni az írók felett és megszervezni a magyar tudományos életet. A fordított irodalom szintén szegény és hiányos.

Kultúrközeledésről román és magyar részen egyaránt beszélnek, de eredmény a sok beszédet nem kíséri. Mindkét oldalon a nacionalizmus akadályozza meg a közeledést. Az egyik részén a «legyőzött», a másik oldalon a «győztes végzete». A kinyujtott és a visszahúzott kéz nemcsak irodalmi, de kortörténeti dokumentum is és mint ilyen érdemes arra, hogy néhány sorát az erdélyi magyarság akkori lelkiállapotának érzékeltetésére idézzük... Reményik e vers elején a saját és Lucian Blaga költészetének rokonságáról ír. Mindketten az «erdők» és a «fák» költői és egy a «visszhang», amit az «égzengés» kidalolt húrjaikon.

Kinyújtanám most feléd a kezem
És mégse nyújtom.
Fekete erdő van közöttünk,
Keserű árok van közöttünk,
Ledöntött szobrok, elnémult harangok
Kísértenek közöttünk.
Tudom, te mindezekről nem tehetsz,
De hordozod a «győztes» végzetét,
Amint az «elbukottét» hordom én.

1924 fordulópont az erdélyi magyar irodalom életében A «hőskor» bátor lendületét, szókimondó szembenállását egyezkedő tárgyalások, üzleti próbálkozások, megalkuvó átcsoportosulások váltják fel. Az a tűz, ami világnézeti alapon hat éven át fütötte Erdély íróit, kialudni látszik. A liberális és konzervatív erdélyi polgárság politikai egyesülését már csak az irodalom Treuga Deije kell megerősítse. A Nép Párt és a Nemzeti Párt mint Magyar Párt működik tovább és ez az egység az írók harcainak is hamar véget látszik vetni. Írói és üzleti körökben egyre inkább az irodalom «politikamentességét» hangoztatják és a tárgyalások a szembenálló írói csoportok között is ezen az alapon indulnak meg. A magyar politika «egységének» a nyomása alatt az eredmény nem lehetett kétséges. Úgy a «radikális», mint a «nemzeti alapon álló» írók elvetik harci jelszavaikat és keresik az a «közös irodalmi alapot», amin az erdélyi magyar irodalom «várát» felépíthetik.

Az 1919-től 24-ig terjedő években az irodalmi jelszavak mögött férfivé serdül az az írónemzedék, amely a legválságosabb időkben készül a Parnasszus megostromlására és a lírán és elbeszélésen át eljut a modern kor legnagyobb műfajához: a regényhez. A regényírás megteremtése szintén a kiadott jelszavak közé tartozott, de az első években valamire való regénykéziratot még lámpával sem lehetett volna Erdélyben találni. 1924-ben a helyzet e téren is lényegesen megváltozott. Az írók asztalfiókjai lassanként megtelnek regénykéziratokkal és nincs sem Erdélyben, sem Magyarországon kiadó, aki vállalkozna közönségsiker reményében azok kiadására. Az írók tehát kénytelenek szervezkedni, összeállani saját műveik kiadására és terjesztésére. Megszületik a Szépmíves Céh, Erdély legnagyobb és leghosszabb életű magyar könyv-kiadóvállalata. Az új kiadó elsősorban a gazdag könyvvásárlók beszervezésére törekszik és ez az arisztokratikus üzletpolitika vezeti éveken át kiadói politikáját is. Az «amateurök» mellett azonban Erdélyben sem a kezdet éveiben, sem később a Céh kiadványai nem voltak annyira elterjedve, mintahogy azt más «üzletpolitikával» bizonyára el lehetett volna érni. Voltak városok, ahol alig volt előfizetője a Céhnek akkor, amidőn a konjunktúra éveiben Budapest könyvügynökei egy-egy drága és rossz könyvsorozatból néha több ezret is el tudtak helyezni.

Az Erdélyi Szépmíves Céh megalakulását nemsokára követi a Helikon megszületése. Kemény János kezdeményezésére 1926 nyarán Erdély írói «világnézeti különbség» nélkül összegyülnek Marosvécsen az erdélyi irodalom problémáinak megtárgyalására. Az új írói alakulás csakhamar lapot is indít Erdélyi Helikon címen, amely néhány év alatt Erdély legjobb irodalmi lapjává fejlődik. Ekkor él még ugyan a Pásztortűz, de konzervatív vezetés alatt állván, az írók nagy része nem ír belé és örömmel veszi «a modern» köntösben megjelenő új folyóiratot. A lapot eleinte Áprily Lajos, majd Kuncz Aladár, végül Lakatos Imre és Kovács László szerkesztik.

Sok évi próbálkozás után létrejött tehát az irodalmi egység. De ez az «egység» nem az elveik és írói világfelfogások rokonságán, hanem a diplomácia és a közös elvfeladás alapján jött létre és maradt fent. Az ellentétek elsimításában Kuncz Aladár diplomáciai talentuma mutatta meg igazi erejét. De a régi «jelszavak» helyett új «eszméket» kellett az új írói csoport zászlójára tűzni, mert valaminek a jegyében mégis csak be kellett mutatkozni annak az erdélyi közönségnek, amelynek meghódítása minden erdélyi író legfőbb álma volt.

Az új eszme, ami a különböző világfelfogású és egymással addig sokszor mereven szenbenálló művészi felfogásokat összetartotta, a tiszta művészet elve volt. Az irodalomból ki kell zárni az «irányzatosságot», ez volt a Helikon legfőbb vezérelve. Tiszta irodalmat kell adni, világnézetek feletti, az örök humánum eszményeit tükröző irodalmat; amiből hangosan «kicsendüljön» «az ember dallama» (Áprily).

A másik alapelv: a transzilvánizmus. Itt azonban - a Helikon írói már nehezebben tudtak közös nevezőre jutni, de lassanként e ponton is megtörtént a béke. A polgári radikálisták internacionális jelszavai csendes európaiság-imádássá mérséklődtek és e ponton bár nehezen, mégis megértették egymást az europérerek és transzilvánisták egyaránt.

Tiszta irodalom, transzilvanizmus és európaiság, ezek a Helikon ideológiájának alappillérei. De az «új» eszmék erős támadókra találónak minden oldalon, sőt a Helikonon belül is kialakul egy jobb- és egy baloldali ellenzék. A «székelyek»: Tamási, Szentimrei, Nyirő és Benedek Elek bejárják Erdélyt és egy radikálisabb, «szókimondóbb» irodalompolitikát sürgetnek a Helikon vezetőitől. De a székelyeknél sokkal erősebb támadásban részesül a Helikon a Korunk és a szélsőbal részéről. Az erősen polgári-radikális Napkelet megszünése után nemsokára megindítja a Korunkat Dienes László, maga körül csoportosítva az egykori «októbristákat». A lap iránya és színvonala sok tekintetben a Huszadik Századra emlékeztet és a «régi gárdából» is még sokan dolgoznak az akkor még tisztán «tudományos» folyóiratba. Szántó György, Szentimrei Jenő, Ligeti Ernő, Lakatos Imre és Gál Gábor írásai mellett a Korunk a budapesti, szlovenszkói és jugoszláviai «radikális» írókat is nagyrészt maga körül csoportosította. A lap azonban aránylag rövid ideig hirdeti a polgári radikalizmus eszméit. 1928-tól kezdve mindinkább harcos marxizmus alapjára áll és írótábora is átalakul az új iránynak megfelelőleg. A polgári «gondolat védői» kiesnek a lap táborából és a Helikonhoz csatlakoznak. Helyüket új, jórészt fiatal és külföldi munkatársak foglalják el, akiknek programja egyre inkább szembekerül a Helikon egyeztető és ellentéteket «áthidalni» akaró irányával.

Az irodalmi életet illetőleg szintén nagy változások észlelhetők Erdélyben 1924 és 28 között. Kolozsvár irodalmi központtá válik. 1924-ben Kolozsvár vezetőszerepe már csaknem olyan előnyeiben és hibáiban, mint amilyen a békeévekben Budapesté volt. Írók, kiadók és lapvállalkozók Mekkája Kolozsvár. Az 1919-től 1934-ig terjedő időkben Erdélyben kiadott 5000 magyar könyv közül több mint 2000 itt jelent meg. 900 részben megszünt, részben még élő erdélyi magyar lap és folyóirat közül pedig csaknem 400-at szintén Kolozsvár falai láttak megszületni és elpusztulni.

És mégis az «egység» korszakában az irodalmi élet lanyhulását látjuk. A «hőskor» bátor lendülete emlék csupán. Az írók és közönség szoros kapcsolatát, a heves, de sokszor értékes vitákat a nyugodt és lassú munka váltja fel. Az egész erdélyi magyarság irodalmi beszervezése helyett irodalmi életünk vezetői megelégesznek a könnyen elérhető középosztály megnyerésével. Az írók szintén visszavonulnak az élet zajától és «nagy alkotások» illuzióit hajszolják. Ez a néhány év az, ami eldönti az «igéretek» és az igazi «tehetségek» problémáját. A líra helyét csaknem teljesen a regény foglalja el. Az előbbi korszakból ismert lírikusok nevei mellett mindössze egy új név, a Dsida Jenőé tünik fel, mint komoly és bíztató igéret. A fiatal lírikusok Ady mellett felfedezik Babitsot is, akinek ezekben az években valóságos reneszánsza van Erdélyben. De bármilyen élénk is a régi és új erdélyi lírikusok eszme- és formakeresése, a közönség érdeklődése csaknem teljesen a regény felé fordul. Azok, akik 1919 és 25 között elbeszélésekkel kísérleteztek, most mind «első regényüket» írják, vagy a már kész munkával próbáinak kiadót és közönséget szerezni. Az erdélyi regény gazdag kivirágzása nemcsak a közönség ízlésének, hanem a Helikon könyvkiadó politikájának is köszönhető. A Helikon adott alkalmat közel 70 erdélyi regény megjelenésére.

Három regénytípus uralkodik: a falusi, a városi és a történeti regény. Az első kettő részben a jelen, részben a közelmult problémáiba nyul, az utóbbi a jelen szemén át nézi a multat. Az erdélyi magyar élet egyik legnagyobb adottsága a falu. A Szabó Dezsőtől ihletett falu-rajongó mozgalom kétségkívül épolyan hatással volt parasztregényeket író költőinkre, mint maga az élet, amelytől regényíróink nagyrésze távol élt. Így tehát az erdélyi regényirodalom parasztproblémái nagyrészt nem a való élet megfigyeléseinek költői feldolgozásai, hanem egy elképzelt való többé-kevésbé hihető tükörképei. És hogy ez mennyire így van, azt igazában csak akkor láthatjuk, ha az írók által feldolgozott parasztproblémákat a való élettel összehasonlítjuk. Bár igaz egyrészt, hogy az írónak szuverén joga van azt dolgozni fel, amit akar, de másrészt ugyancsak igaz, hogy a témakeresés és a feldolgozás egyszersmind az író ízlésének, írói képességeinek, sőt sok tekintetben világnézetének is elárulói. Az erdélyi irodalom nagy parasztregényei és elbeszélései (Berde, Szabó, Gulácsy, Nyirő, Tamási stb.) csak kis részben foglalkoznak a parasztság szociális viszonyaival: a földnélküliséggel, kivándorlással, a nemzeti elnyomással, a parasztság különböző rétegeinek egymásközötti harcával, ehelyett a birtokát vesztett grófot, vagy gentryt siratják és a parasztproblémát egy szimbolikus «jobb jövő» reményének költői megcsillogtatásával vélik megoldani. De ha e parasztregényeket tisztán «művészi» szempontból nézzük és az egyéni formák kifejező voltát vizsgáljuk, akkor a parasztregényekről alkotott képünk sokkal vígasztalóbb. Különösen az Tamási Szűzmáriás Királyfijánál, amely formai és tartalmi egyenetlenségei ellenére is részleteiben igazi művész alkotása.

A városi regény sokkal több problémát ölel fel, mint a falusi. A városi ember bonyolult élete annyi művészi témát nyujt, hogy annak földolgozására sohasem lesz elég művészi toll Erdélyben. A városi magyarság új elhelyezkedése, a szociális kérdések, a polgári élet adottságai, a román és magyar együttélés és a szerelem a maga végtelen változataival mindmegannyi téma, ami íróra vár. De itt van a kidobott tisztviselők, a jobb életet követelő munkások, a nyomorban élő magyar diákok szomorúan változatos és színes élete is, ami mind csábítólag hathat a regényíróra.

Az élet gazdag adottságaival szemben itt is kevés az, amit Erdély írói büszkén elkönyvelhetnek. Az erdélyi «sorsproblémák» gyakori hangoztatása mellett a városi életnek legtöbbször nemzetközileg fémjelzett gyári kliséi szerepelnek íróink repertoirejában. Ligeti, Kacsó, Szántó, Kádár, Kemény, Kisbán, Berde, Károly Sándor és a többiek alig-alig szálltak le abba a mély bányába, ahonnan az erdélyi magyarság hatalmas városi rétegei gazdag nyomortémáiból bizonyára nem egy, az «igazi» és «ihletett művész» tollára «érdemes» témát hozhattak volna fel. Ehelyett a modern család bomlása, az élvezetek között elmerült «lélek» sorsa érdekli őket és a szerelem nemzetközi problémái. Egyetlen érdemük a dokumentum jelleg volna, de etekintetben is értékük kétségbevonható. Sajnos, mindeddig nem találkoztunk még egyetlen olyan «erdélyi» regénnyel sem, amely a városi magyarság belső életének valóban maradandó és erdélyi dokumentuma volna.

E csoportból kivétel az a néhány háborús és fogsági regény, ami nem a képzelt, hanem a való élet megfigyelésén alapult. Itt különösen három íróra gondolok; Markovits Rodionra, Kuncz Aladárra és Károly Sándorra. Mindhárman többé-kevésbé egy új regénytípus: a riportregény úttörői. A modern regény gazdag és sokirányú differenciáltsága épúgy nem tűri meg a régi formák uralmát, mintahogy a modern líra is lassanként új utakat tört magának. Kuncz Aladár Fekete Kolostora óriási és megérdemelt sikerét nemcsak mondanivalói őszinteségének köszönheti és annak, hogy egyéni élete feldolgozásán át tömegszenvedések tolmácsolója is volt, hanem annak a keresetlen stílusnak is, ami az «élet» mindennapi és nem a «művészet» csak keveseknek szóló nyelvén át teremtett író és olvasó között lelki és érzelmi közösséget.

Károly Sándor és Markovics Rodion már kevésbé művészek. De zajos sikereiket többé-kevésbé mégis megérdemelték. Markovics és Károly nyelve már nem is a hétköznap nyelve, hanem annak a filmirodalomra való átvitele. Gyors cselekményeik, részleteket kerülő stílusuk, a felszínen mozgó megfigyeléseik mind a mai ember tovatünő, állandóan változó, hol fájdalmas, hol meg vidám rohanásának érzékeltetői. Regényeikben voltaképpen a napilapok és az «irodalom» addig merev ellentétben álló stílusai között omlott le a válaszfal. Hogy aztán ezzel a stílussal, amit utánuk még nagyobb sikerrel Körmendi is alkalmazott és alkalmaz annyi jelentős nyugateurópai író, vajjon nem a «tiszta» irodalom bevehetetlen várán ütöttek-e rést, ez már olyan kérdés, amire mindenki a maga művészi meggyőződése szerint válaszolhat.

A harmadik és a legnagyobb a történeti regények csoportja. Erdély e téren olyan irodalmi divat elindítójává lett, ami részben a Szlovenszkó, részben Magyarország irodalmára is hatást gyakorolt. A történeti regények írói Erdélyben a multat, de leginkább Erdély multját dolgozták fel. Gyallay Vaskenyérenje és Gulácsy Fekete Vőlegényekje mellett Tabéry Szarvasbikája és Makkai Ördögszekere válnak ki. A művészi meglátás és megírás szempontjából legmaradandóbb Makkai Sándor alkotása. A történeti regény divatja ellen sokan harcolnak, de a viták eredménye meddő. Író és olvasó továbbra is azon az úton halad tovább, amit ízlése és világfelfogása legjobbnak lát.

Ezekben az években (1926-29) szervezkedik újra az erdélyi tudományos élet. A konzervatív tábor irodalmi pozicióinak nagy részét elveszítvén, befolyása is megszűnt az élő irodalomra. Itt maradt «tudósaink, akik «tudósi» címükre épolyan büszkék voltak, mint az erdélyi irodalom hőskorának tollforgatói «iróságukra» most újból megjelennek a «küzdőtéren», de ezúttal az újjászervezett Erdélyi Muzeum körül. A megváltozott körülmények hatása alatt lemondanak egyelőre a huszas évek nagy követelményéről: a magyar egyetemről és terveiket az erdélyi lehetőségek szűk kereteihez szabják. De ha valahol, úgy itt mutatkoznak meg leginkább a repatriálás és a kivándorlás súlyos következményei. Intézmények hiányában nemcsak a természettudományok, de legtöbb humanista tudomány is elsorvad. 1926-29 között a Romániához csatolt részeken magyar tudományos élet legfeljebb néhány merész és bátor tervező lelkében él. A legnemzetibb tudományszakoknak: a magyar történelemnek, nyelvészetnek, irodalomnak, művelődés- és művészettörténetnek mindössze néhány szerény «művelője» van, akik közül alig egypár emelkedik a jóakaratú dilettantizmus fölé. És ami a legnagyobb baj, a magyar tudományosságnak olvasórétege sincsen. A magyarországi tudományos könyvek alig, vagy egyáltalán le sem kerülnek Erdélybe.

1928 a Helikon fénykora. De a fény mellett megjelennek az árnyak is. A látszategység ellenmondásokat takar és a bomlás csirái gazdagon nőnek nagyra a megváltozott idők talajában. Európa végzetes ellentétek között őrlődik. A látszatdemokrácia és az álliberalizmus kezdenek összeomlani. Az 1929-ben robbanásszerüleg kitörő gazdasági válság mély és gyökeres bajokról rántja le a leplet, amelyek a csendesen álmodó európai polgárt megdöbbentik és végzetes jövőt látszanak szemei elé rajzolni. A világ figyelme két ország: Német- és Oroszország felé fordul. A tervgazdaság sikerei és az ugyanakkor elmélyülő válság megrenditik nemcsak a kapitalista termelési rend, de a szellemi élet eddig biztosnak hitt alapjait is. A világesemények tovahömpölygő áradatában lehet-e csodálkozni, ha az erdélyi magyarság is megrendül «hitében» és féltő gondossággal kiépített «transzilván» eszményiségében?

Ezekben a válságos időkben lép az erdélyi magyar élet küzdőterére egy új és eddig nem látott harcos: az ifjúság.

1919 és 1927 között az Erdélyben végzett középiskolai ifjúság nagy része Magyarországra ment egyetemi tanulmánya folytatására. A román egyetemeken maradottak száma alig tehető néhány százra és ezek jórésze se jelentett sokat a szellemi élet utánpótlása szempontjából. A középosztály sajátos pszihózisa volt hosszú időn át az ittmaradás legfőbb akadálya, de ez a pszihózis megváltozván és az új körülmények kényszeréhez alkalmazkodván 1927-től fogva az utánpótlás tragikus hiányát érző vezetőrétegeink mindent elkövetnek az ifjúság itten tanulása érdekében. 1927 és 1933 között százról körülbelül ezerkétszázra emelkedik a kolozsvári magyar egyetemi hallgatók száma és rövid idő alatt megindul a gazdasági és szellemi szervezkedés is. Az új ifjúság, amely a harmincas években kezd a szellemi kibontakozás útjára lépni, határozottan tagadja az irodalom elsődleges voltát és irodalmi érdeklődése semmikép sem részesíti előnyben az erdélyi magyar irodalmat a magyarországi felett. Előadásaiban, vitaestélyeiben ritkán kerülnek irodalmi témák elő, de annál nagyobb az erdélyi falu megszervezéséről, a szövetkezeti mozgalomról és a gazdasági problémákról tartott előadások száma.

1933 az erdélyi magyar fiatal nemzedék lelki arcán komolyabb változást nem rajzol. De az ifjúság érdeklődése most már határozottan kétirányú: irodalmi és társadalomtudományi, bár e kettő távolról sem jelentkezik egymástól mindig olyan elkülönülten, mint ahogy azt az erdélyi magyar élet egy-két számontartója hiszi.

Az ifjúság irodalmi érdeklődésének kielégítésére alakult meg 1933 nyarán az Ady Endre Irodalmi Társaság is a fiatal írók első komoly és nagyobbszabású szervezkedési kísérlete. A szépen induló szervezkedés sajnos hirlapi csatákba és világnézeti küzdelmekbe fulladt és a társaság még mielőtt igazában megszülethetett volna, meg is halt. A fiatalok újból szétszóródtak, ki a Korunk, ki a Helikon mellé állva.

Az 1933 év gazdag eseményei nemcsak a «fiatalok», de az «öregek» frontján is változásokat hoztak. A Helikon körüli világnézeti ellentétek mellé újabb, de ezúttal inkább személyi ellentétek sorakoztak, amik oda vezettek, hogy még ebben az évben megalakul a második Helikon, az Erdélyi Írói Rend. Ez utóbbi főként Tabéry Gézára Berde Máriára, Olosz Lajosra és néhány határmenti íróra támaszkodik.

A legutóbbi évek könyvtermelésében továbbra is a Helikon vezet. Egy darabig az írók egy részének érdeklődése a mai Erdély szociális problémái felé fordul, de lassanként ismét a történeti regény kezd dominálni. Tamási Cimereseke és Szilágyi Idők katonái után mindössze néhány regény foglalkozik a mával, de legtöbbjük nagyon kevés szociális érzékkel és tudással. Legnagyobb sikert Kuncz Fekete kolostora éri el, mellette Kós, Makkai, Szántó, Karácsony, Tamási regényei is komoly és nagy könyvsikert könyvelhettek el.

1934 ismét a Helikon táborát látszik megerősíteni. Komoly és hosszabb életre számító irodalmi szervezkedés és kiadói lehetőség ezenkívül nincs Erdélyben. Minden új kiadói és irodalmi szervezkedés a már kialakult és körülbástyázott érdekekkel találná magát szemben és sikerre csak hasonló alapon való szervezettséggel számíthatna. Hogy eszmeileg és művészileg mik a jövő útjai és lehetőségei, azt nem tudjuk. Egyelőre egy dolog biztos: Erdély íróinak nagy része most jutott el a kifejlődés és beérés korszakába. És éppen ezért ma az erdélyi irodalmat művészi képességeinél, közönségsikereinél fogva ez a 40 és 50 év között levő írónemzedék uralja. A fiatalok nagy része még «ígéret» csupán, de legtöbbjük egyelőre csak epigonnak mutatkozik, a Helikon-generáció epigonjának.

Az erdélyi irodalom fejlődéséről írt beszámolónk itt véget ér. A jövő alapjai le vannak rakva, de a jóslást és tervezgetéseket a költők és bölcsek fantáziájára bízzuk. Az irodalom életsorsa mindenkor a környező népek és társadalmak adottságainak eredője. De ki látja ma a világ egyre inkább bonyolódó nemzeti és osztályellentétei mögött a kifelé vezető, a jövő felé mutató utat? Mi erdélyi magyarok ép oly kevéssé, mint bármelyik nép körülöttünk Európában.

A múlt mérlegét azonban már ma is felállíthatjuk és ez a mérleg nem kedvezőtlen Erdély szellemi életére nézve. 1934 végéig a Romániához csatolt részeken több mint ötezer magyar könyv jelent meg és ebből majd másfélezer regény, dráma, elbeszélés, vagy verskötet volt. Már csak mennyiségileg is tiszteletet parancsoló szám. Tizenhat évvel ezelőtt alig öt-hat író volt, aki az író nevet többé-kevésbbé megérdemelte. Ma ezt a mértéket 30-40 írónk írása is megüti. Tizenhat évvel ezelőtt az erdélyi irodalom még csak «jámbor szándék», néhányak jószándékú nagyotakarása volt; ma élő és letagadhatatlan valóság, bármilyen világnézet, vagy esztétikai szemlélet szemszögéből nézzük is. Tizenhat évvel ezelőtt nem volt erdélyi folyóirat, nem volt könyvkiadó vállalat és nem volt erdélyi könyvet olvasó közönség. Ma mindez van.

És mégis, az erdélyi irodalom és irodalmi élete «gazdag kivirágzása» nem szabad, hogy túlságos elbizakodottá tegyen bennünket. Az írók és kiadók öröme nem mindig a közönségé is, különösen nem ma, amikor ez az irodalmat olvasó és vásárló közönség olyan ellentétes és darabokra szakadozott, mint nálunk Erdélyben. Magyarországon csupán az erdélyi írók művészi teljesítményét nézik és azt a «nemzetmentő» feladatot, amely legfőbb érdeme az új erdélyi irodalomnak. Mi erdélyiek sajnos nem látjuk ilyen optimistán «saját» irodalmunk helyzetét. A fény mellett észrevesszük az árnyékot is. Hadd lássuk néhány vonásban az erdélyi irodalom «társadalmi funkcióját» is.

Mint már e tanulmány elején láttuk, az erdélyi irodalom elsősorban középosztály-irodalom. Ez azt jelenti, hogy Erdély írói nagyrészt az itteni magyar polgárság középosztály-részének ideológiáját fejezik ki, ízlését, gondolkodásmódját és életakaratát támasztják alá. Erdélyi könyvet sem az erdélyi munkás, sem az erdélyi földműves nem olvas. De ha a középosztály szűk területén maradunk, még úgy se lesz sokkal vigasztalóbb az erdélyi magyar irodalom számára a fentvázolt kép. Ennek a nagy magyar társadalmi rétegnek, amelyik még mai letörtségében is jelentős számot és művelődésbeli erőt jelent, alig egy negyede olvas erdélyi magyar könyvet. Nagy része vagy nem olvas, vagy az új magyar irodalom klasszikusait forgatja. És itt elérkeztünk egy olyan ponthoz, amiről az erdélyi irodalom «hívei» legtöbbször megfeledkeztek.

Hosszú éveken át az erdélyi könyveket valósággal rá kellett tukmálni az erdélyi közönségre. Az erdélyi olvasó elismerte ugyan írói kívánságát, hogy szükség van Erdélyben «önálló magyar» irodalomra, de fejlett ízlése és erős irodalmi kultúrája miatt nem egyezett soha abba, hogy e kísérletezés alanya ő legyen. A másik érdekesség e téren az, hogy míg az erdélyi irodalom vevőközönsége 1928-ig 80%-ban erdélyi volt, ma inkább magyarországi. Különösen áll ez a Helikon kiadványaira, amelyekből éppen a legutolsó évek folyamán sokkal több fogyott el Magyarországon, mint itt Erdélyben.

Sokat hangoztatott és már-már közhellyé vált tétele az erdélyi irodalomnak az irodalom és az erdélyi magyarság életsorsának összekapcsolása, vagyis az a hit, hogy a művészet «megváltja» a pusztulástól azt a nemzetet, amelyiknek szól. Az irodalomnak az életre való döntő befolyását nemcsak az erdélyi írók maguk, de a «transzilván» irodalom pesti hívei is eltúlozták. Így jött létre az a ferde felfogás, hogy az erdélyi magyarság sorsa nem is olyan tragikus, mert hatalmas irodalma, gazdag szellemi élete van. Ez a felfogás annál inkább hódít, minél nagyobb sikereket érnek el Pesten Erdély írói. De a dolgokat közelről szemlélők itten is látják, hogy az irodalom mindössze néhány száz embernek «szívügye». A legjobb erdélyi könyvet sem olvasta el 8-10 ezernél több ember, de átlagjában egy-egy regény 1000-2000 ember kezében fordul meg. A nagy magyar «tömegek» és az «egész erdélyi magyarság», amire írók és politikusok oly szívesen hivatkoznak, a «saját» «önálló» szellemi életét legtöbbnyire még hírből sem ismeri. Az irodalomnak «nemzetmentő» szerepe tehát távolról sem olyan, mint ahogy azt egyesek képzelik és beállítani próbálják. És vajjon ellenérv-e az, hogy más népeknél sincs máskép? Hogy a románok írók és olvasók tekintetében talán rosszabbul állanak? Bizonyára nem! Az irodalom döntő társadalmi szerepét illetőleg az erdélyi olvasók és kultúrrétegek nagy többsége kezdettől fogva pesszimisztikus állásponton volt, de ez a negatív pesszimizmus határozott formát öltött az ifjúság állásfoglalásában, mely életprogramjából eleinte tudatosan ki is hagyta az irodalmat. És bár e helyzet valamit változott az utóbbi időkben, az új erdélyi magyar nemzedék óriási többsége a kisebbségi élet megoldandó problémái között másodsorba helyezi «saját» irodalma támogatását és «fajfentartó» szerepét.

Az irodalom mellékes szerepét jól láthatjuk a románok magatartásából is, akik uralmuk alatt szellemi életünk szabadságát eddig lényegesen nem korlátozták. Sőt az erdélyi irodalom nem egyszer részesült «hivatalos» elismerésbe is és továbbfejlődését semmi sem gátolta. De ugyanakkor ugyanazok a román vezetőrétegek, amelyek nem láttak «veszélyt» Erdély kiterebélyesedett magyar irodalmában, annál inkább támadtak mindent, ami valódi és társadalmat formáló, fenntartó erő: föld, ház, tőke, iskola, nyelv.

A román írók és kultúrpolitikusok állandóan hangoztatott megértő nyilatkozataiban részint azért is dícsérték az erdélyi magyar irodalmat, mert tőle egy Budapesttől elszakadt, attól eltávolodott magyar szellemiség kialakulását remélték. És nem támadták román részről az erdélyi irodalmat azért sem, mert annak nagy része nem a jelen Erdélyével, hanem a «régmúlt» Transilvániával foglalkozott. A kisebbségi élet mindenkori sérelmeit, sorstragédiáit alig dolgozta fel egy-két írónk és a jelennel való elégületlenséget legtöbbje vagy a történelmi regény meséjébe burkolta, vagy elrejtette a szimbolikus líra bársonyköpenyébe. Az élet és az irodalom tehát e téren is más és más síkon mozogtak és a két sík csak néha és rövid ideig haladt párhuzamosan egymás mellett. Az erdélyi magyar ifjúság nagy részének egyik legértékesebb felismerése az irodalom helyes szerepének meglátása a társadalmi összefüggések nagy hálózatában.

Az európaiság problémája nem kevésbbé érdekes az erdélyi irodalom szemüvegén át. Sokáig folyt és részben ma is folyik a harc Erdély írói között az irodalom céljáról, népi és világösszefüggéseiről. A «helyi színek» túlzott kiemelői eleinte még egy tágabb értelemben vett európaiság szükségességét is Erdély területén kétségbevonták. Ma a «világszellem» iránt érdeklődő írótábor és a túlzott «transzilvánisták» közötti ellentét pusztán verbális. A közös élet közös érdekközösségei a nemrégen még szembenálló harcosokat egy frontba tömörítették.

Magyaroszág irodalmi körei az elmult tizenhat év folyamán jóakaró szeretettel kísérték Erdély magyar irodalmi életét, de ebben a szeretetben talán több volt eleinte a politikum, mint az esztétikai értékelés. Ma a helyzet e téren is megváltozott, de a made in Transilvania ma is föltétlen helyzeti előnyt jelent az erdélyi könyvnek.

Elkülönülés-e az erdélyi irodalom az általános magyar literaturától? Bizonyára nem. Ma, tizenhat év után talán még kevésbbé, mint eddig. Az erdélyi irodalom sokat hangoztatott transzilván jelszavai ellenére nem más, mint az összmagyar irodalom egyik provinciális elágazása. Magyar irodalom Erdélyben és nem «erdélyi» magyar irodalom. Ha majd irodalomtörténészeink megírják a XX-ik század gazdag magyar irodalmának élettörténetét, bizonyára jelentős szerepet fognak Erdély magyar irodalmának is tulajdonítani. De miként a francia romantika gyökerei Rousseauig nyulnak vissza, a jövő irodalomtörténésze is felfogja ismerni a közös őst, ami a mai széttagolt magyar lelkiterületeket valamikor összefogta: Ady Endrét és a Nyugatot. De ez a felismerés csak a múltba fog belevilágítani és a közös ős szellemének állít majd emléket. A jövőt sem a tudósok mindent előrelátó «racionalizmusa», sem a költők gazdag fantáziájának «irracionalizmusa» nem tudja elénk varázsolni. A körülöttünk élő világ ezer ellentétéből fog megszületni az az új élet, ami minden kérdésre és így az erdélyi irodalom legnagyobb sorsproblémájára: a magyar élet erdélyi jövőjére is választ fog adni.