Nyugat · / · 1935 · / · 1935. 3. szám · / · KÜLFÖLD

Gy. A.: Adolphe, vagy a kulcsregények veszedelme

Gustave Rudler, Benjamin Constant egyik legalaposabb ismerője, az Adolphe egy ismeretlen előszavát közli a Revue de Parisban mindazoknak az örömére, akik e kedves regényükről sosem hallhatnak eleget. Itt, ebben az előszóban nem a tulajdonképpeni cél, az író védekezése a fontos: a kulcsregény örök vádjára ő is amaz örök érvekkel felel, amelyek a művészet szent nevében utasítják vissza a személyeskedéseket, s amelyeket, új változatokban, nemcsak Proustnál, vagy Thomas Mann-nál, hanem magyar kortársaiknál is fellelhetünk. Az olvasó, ha akarja, elhiheti, hogy Adolphe és Ellénore regényének semmi, de semmi köze sincsen Constant és Madame de Staël, vagy Constant és Madame Lindsay viszonyához; viszont, ha gyanakvó természetű, hiába magyarázzák neki, hogy mindez csak pletykaság, rosszhiszeműség, pebejusi szaglálódás s az alkotás törvényeinek durva félreismerése - csak mosolyog, tűri a sértést s rendületlenül kutat tovább a kifelé haragos író titkos és engedékeny segédletével. Sokkal szebb és maradandóbb ennél, amit Constant, a francia, a protestáns és a pre-romantikus regényének célzatáról, «erkölcsi eredményéről» mesél. Adolphe és Ellénore viszonyában szerinte nem a törvényen- és társadalmonkívüliség a veszedelmes, hanem az igazi szenvedélynek hiúságból és cinizmusból való színlelése. Az, aki ily okokból szenvedést okoz a másikának, sosem tud tőle egészen és fájdalom nélkül elszakadni. «Mit kellett volna Adolphe-nak tenni, hogy kevesebb szenvedést érezzen és okozzon?» Constant válasza mély és egyszerű: ne kezdett volna Ellénore-ral! «Érzés hijján csak őmiatta szenvedt; több érzéssel meg érte szenvedt volna...» (Revue de Paris.)