Nyugat · / · 1935 · / · 1935. 2. szám · / · FIGYELŐ

Bálint György: MARCONNAY TIBOR: AZ EMBER ELLEN

Amióta Rousseau a XVIII. században felfedezte a természetet, igen változatosan alakult a különböző költők kapcsolata ehhez az új ismerőshöz. A költő, mint általában a civilizált ember, a legtöbb esetben valamilyen formában szemben áll a természettel. Ennek a szembenállásnak széles skálája van, a hüvös és megnemértő idegenkedéstől a forró és dinamikus rajongásig. Legtöbb esetben, különösen újabban, a természet menedékhely az emberek világától megriadt vagy megundorodott költő számára. Természet és társadalom, természet és emberiség között éles határvonalat húznak, nem ismerve fel e «két világ» mély belső egységét. Ami egyébként érthető. A látszat valóban az egység ellen szól. Hiszen a modern polgári civilizáció maga is megtagadja ezt az egységet. A természeti erőket kizsákmányolja és a termelési erők szolgálatába állítja a természetet tőle telhetően radikálisan átalakítja a maga szükségletei szerint, magát viszont gondosan és határozottan kivonja a természet hatalmas alakító erőinek hatása alól. A természetnek azokat az ősi parancsait, melyek minden ember lelke mélyén megnyilatkoznak, veszélyesnek találja és gátlásokkal lokalizálja. Körülbelül arra az álláspontra helyezkedik a természettel szemben, mint amit a dolgozó osztállyal szemben elfoglal. Mindkettőről azt tartja, hogy nehezen lehet munkára szorítani és hogy túlzottan követeli jogait. Ez a társadalmi életforma tehát ridegen szembenáll a kizsákmányolt természettel és ezért érthető, hogy a magányos költők, akik ezzel a civilizációval szemben defenzívába kerülnek, a természethez emigrálnak. Ha hiányzik is belőlük az elnyomott embertömegekkel való szolídaritás, a természettel mindenesetre szolídárisak. Lelkesednek érte, menedéket keresnek benne és feledést.

Erről a mélyreható lelki folyamatról számolnak be Marconnay Tibornak, a kiváló fiatal költőnek új versei is. Hosszú ideig, hét évig hallgatott. Külföldön járt, bebolyongta fél Európát és végül Litvániában, a Balti-tenger partjának tisztalevegőjű, sűrű erdőségeiben talált menedéket. Ott írta Az ember ellen című új kötetének legszebb verseit. Rendkívül fejlődést és gazdagodást látunk, ha új kötetét összehasonlítjuk a régivel, mely 1927-ben jelent meg Kacagva tört ki a faun a pagonyból címen. Ezekben a versekben még sok a túlhangsúlyozott, kissé programszerű «életerő», inkább könyvtár-, mint mezőszagú bukolikus optimizmus és állandó magasfeszültség. Marconnay azóta mélyült, gazdagodott, egyszerűsödött. Hangja kemény és bensőséges lett, ünnepélyesen hullámzó, ritmikus szabadverssorai néha egészen ódaszerűek. Mi hozta ezt a változást: az évek, a közelebbi kapcsolat a természettel, az egyre növekvő, lázongó-lemondó keserűség? Valószínüleg mindezek közrehatottak. Versei néha mintha egyetlen hosszú naplófejezet szakaszai volnának. Beszámol bennük utazásairól, élményeiről ép úgy, mint érzéseiről és világfelfogásáról. Különféle európai tájak levegőjét eleveníti meg. Litvániai verseiből a tenger, a napfény, az erdő és a csend mély, ősi hangulata árad. Már-már úgy látszik. hogy megtalálja végső vígaszát a természetben, de egy-egy fájdalmas felhördülésszerű verse az ellenkezőjére mutat. Marconnay, mint oly sok más költő, a mai társadalom ellen érzett keserűségét az egész emberiség ellen irracionális dühhé és váddá nagyítja.

Nincs menekvés az ember számára! Minden jelszót mindig
úgy faragott ki s úgy farag e bitang faj, hogy maga ellen fordul
igy, ha gépekről mondok igazat, géprombolónak skatuláz,
holott nem a gépet becsmérelem én, nem az okos találmányt,
hanem az embert, kinek rothadt agya mindennel visszaél.

Ugyanebben a versben Swifthez illő haraggal a vadállatot dícséri az emberrel szemben. Felismeri azt a nagy igazságot, hogy az állatok élete őszinte, az embereké viszont hazug. Kevésbé ismeri fel azonban, hogy a hazugság nem annyira az általános-emberi természetből, mint inkább a súlyos anyagi és erkölcsi válságba jutott polgári civilizációból származik. Erkölcsöt követel érces hangon:

Már gyermekkoromban is megbotránkozva olvastam Mózes törvényeit,
melyek között egyetlenegy sem sujt le hazugságra,
s ma is: ki tehetetlen dühében gyilkol, halállal lakol az,
de évezredek óta hazugsággal mérgezni az emberiséget: erkölcs!

Egy megkapóan szép versében egy fiatal lóval vállal testvéri közösséget...

...nem tiltakozol, ismeretlen vagy, bölcs, közönyös,
s még azt sem veszed észre, ha én mondom: ugy fog meghalni
ez a ló, mint egy költő, soha senkise fogja tudni, ki volt.

Újra és újra felkeresik erdei magányában az emberi kapcsolatok, melyektől nem lehet elszabadulni, melyeket nem lehet elfelejteni. Lázong ellenük, lázong az egész élet ellen, különös ódát ír a katonákról, háborút akar az új életért, «hogy végre elpusztuljon ez a mostani elviselhetetlen».

Lenyügözőek Marconnay versei. Erősek, kegyetlenek és hangjukban van valami komor, nyers ünnepélyesség. Jelentékenyek egytől egyig. Marconnay nem igazi lázadó, mert lázadni nem lehet az ember ellen, hanem csakis az emberrel, - de igazi költő ennek a szónak egész fájdalmas, nyugtalanító súlyával.