Nyugat · / · 1935 · / · 1935. 2. szám

FÜST MILÁN: “ÖNBÜNTETÉS"
Kádár Endre regényéről

Vannak emberek, akik, ha egy könyv kifárasztja őket, vagy nem szerez örömet nekik, így szólnak magukhoz:

- Ki tudja, mi van benne? - s magasabbrendű mondanivalók után kutatnak, különösen, ha az író, - bármily örömtelen is a könyve, - ennen magasabbrendűségére szemmelláthatóan sajátmaga is utal. Ezek az emberek továbbá így is szólnak magukhoz:

- Mit szólna ehhez egy okosabb ember, mint én vagyok? Tegyük fel; egy igazi, vérbeli, nagy kritikus? - Ah, ez bizonyára nagyon remek dolog, ez a könyv... buzdítják magukat szomorún.

Vannak viszont egyes kritikusok, akik esetleg így szólnak sajátmagukhoz:

- Ez a könyv ugyan nem nekem való... de legyünk csak óvatosabbak és tárgyilagosak, tegyünk túl sajátmagunkon. Ez a könyv annak ellenére, hogy nekem nincs nagyon ínyemre, azért mégis remek egy könyv!

S ezek a kritikusok aztán esetleg megfujják nagy tekintélyük kürtjét. S minél inkább túl akarnak ők is tenni sajátmagukon, annál hangosabban:

S most előáll a következő helyzet: - Egyesek egyszerűen így szólanak: - Ez a könyv nekem nem tetszik. Ám ezeken a kritikus fölényesen mosolyog. S addig-addig mosolyog, amíg ezek a nyílegyenes lelkek kicsit megzavarodnak. A legfelül említett olvasó pedig (aki sajátmagánál okosabb embert keres), ez az olvasó eközben így kiált: - No lám, én sejtettem, hogy a nagy kritikusnak tetszeni fog! S elkezdődik egy kis lárma. S a nyílegyenes megzavarodottak egy ideig ugyan még tartják magukat, ám aztán, minthogy a lárma mindegyre tart körülöttük s abban a következők hangzanak el:

- Hja, ez nem is érdekes könyv! Arról szó sincs. Ennek külön értelme van, barátom! És ez nem is tetszetős, - ez mélyértelmű. Ez oly művészi, hogy már nem is művészi...

mondom, minthogy a nyílegyenesek ezt hallják, öt év mulva beadják a derekukat. Ez így hangzik:

- Én kóstoltam, nem volt jó. De ti addig kóstoltattátok velem, amíg most már, megvallom, jobb, mondhatom, sokkal jobb. - Tíz év mulva pedig egész megzavarodva így kiáltanak fel ők is:

- Addig kóstoltam, jó barátok, most már hozzászoktam, mondhatom, kitűnő!

A helyzet pedig mindezek után a következőképen alakul:

Miután mindenféle ember kimondta már azt, hogy a dolog jó, - senki se meri azt mondani többé, hogy rossz. Csak nem hazudtolom meg sajátmagamat, mikor, nagy rábeszélésre ugyan, de kimondtam már, hogy lelkesedem érte. Mások pedig, - az újonnan érkezők ezt gondolják:

- Nekem ugyan nem ízlik, de csak nem megyek neki az egész világnak? Nem olyan fontos a dolog, legyen jó. Meg aztán: hátha én csakugyan nem értek ehhez? Hátha igazán jó? Olyan sok okos ember mondja. S akkor én kompromittáljam magam?

*

Így nől néha naggyá egynémely talmi értéktelenség a szemünk láttára. S mi mind hallgatunk. Ez nem nagy baj, de így van. Bizony egy kis kútmérgezés néha előfordul az irodalomban... az emberek addig-addig helyesnek igazi akaratuk ellenére valaminek, míg az ízlésük végre már nem is tiltakozik az ellen, ami ellenére van, - sőt! - Az ízlés, szegény, így szól sajátmagához:

- Látod, megnemesedtél, édes barátom.

S ott megy a meztelen király és senki sem meri már azt kiáltani:

- Vakok vagytok? Hisz ez az ember meztelen!

Egy máris legendáshírű regény pályafutásának első ilyen pillanatait vélem tettenérni: azért mondtam el mindezt. S azért nem hallgatok most is, mint eddig ily alkalmakkor, mert, véleményem szerint, úgy e regény maga, mint a róla eddig elhangzott vélemények: a legnagyobb irodalmi tévedés, amelyet eddig megéltem, ezt már nincs is kedvem szó nélkül hagyni. A mű megjelenését bizonyos zaj, különböző hírek kísérték. Az író nyilatkozott s közölte velünk, hogy e regényt tizenhárom teljes éven át írta, összesűrítette abban az egész mai életet, elragadtatott hívei és bírálói pedig szóban és írásban egész különös remekműnek ítélték. Úgy az önvallomás, mint a híradások már jóelőre felcsigázták az én kíváncsiságomat is. A hívektől azt is megtudtuk, hogy a nagy mű egy személy lelki megtisztulásáról szól s hogy különös értelme is van ennélfogva... ők máris összemosolyogtak profán kérdéseimen, mikor a regény részletesebb meséje felől érdeklődtem.

- A meséjét nem lehet elmondani, - mondták.

Mások így szóltak:

- Ennek témája az író lelkisége. Továbbá: az egész mai nagy élet. - Közölték velem azt a véleményüket is, hogy úgy lehet, a világ csak századok mulva fog rájönni, hogy micsoda nagy alkotás ez a mű.

Mindezekután pedig értelmemnek minden erejét összeszedve kezdem el olvasni. Tízszer kezdem újra. Nekifeszülök. Külön listát szerkesztek a szereplőkről, - miután szereplő rengeteg van benne... S a végén mégis, - hiába szólongatnak most már a láthatatlan szószólók, hiába ismételgetik:

- Mi az, hogy unalmas és varázstalan? Az természetes. Semmi hatásvadászat benne, azért. Ez egy puritán lélek s amellett csupa mélység...

én csak a fejemet csóválom mindegyre. S ki sohasem szoktam detektívregényeket olvasni, - így szólok:

- Nem, nem, inkább egy detektívregényt, Isten úgy segéljen, még azt is akár, csak unalmas ne legyen... és, - szó, ami szó, - ilyen magasrendű se legyen folytonosan.

S vajjon ez jó jel-e? - kérdezem. Ha az ember kénytelen újra belátni hogy a művészet nem a magasztosság, egyszerűség, vagy mélység különben tiszteletreméltó szándékából, hanem életteljességből áll. Továbbá: egy jó könyvet alig lehet letenni, - vajjon az unalom jó jel-e? A művészetben sok minden kecsegtet, vonz, sok minden szerezhet élvezetet, - egy írásmű lehet ízes, jókedvű, vagy szomorú, szeszélyes, megrázó... csak épp unalmas nem lehet. S ha valaki éppen a szereplők életunalmát, életük egyenletes zakatolását akarja érzékeltetni, szabad-e azt olymódon tennie, hogy művét teszi unalmassá és zakatolóvá?

S a következő vajjon jó jel-e? Én a Karenina Stiva hercegéről néha álmodom is. S ha nappal eszembe jut, nevetek az örömtől. Akár egy régi, aranyos csirkefogója ennen multamnak, olyan nekem. Gelléri Andor Endre egy-egy novelláját sokszor elolvastam - s ha netán sört iszom, gyakran eszembe jut egy alakja, aki kihozatja sörét a ló mellé, mert az is iszik éppen, hát hadd igyanak együtt a nagy nyári forróságban... S vajjon az jó jel-e, ha egy könyv egyetlen alakjára sem tudok emlékezni, ha rögtön elfelejtem, kiről mit olvastam, de még arról sem tudok számot adni magamnak hogy hát mi is történik e regényben egyáltalán? Ehelyett mintha fülembe csörögtek volna órákon át, oly ideges vagyok. S ha mindezek betetőzéseként még az értelemzavaró stílus, németes, romlott magyar nyelv - s valami az író lényéből áradó s magát folyton mutatni akaró kultúr-éhség is bosszant?

De ne vágjunk a dolgok elébe, kezdjük ott, ahol kezdeni kell. Az író sűrít, - mint ő maga is állítja önvallomásaiban. Mégpedig kétféleképen teszi ezt: az egész mai életet atomjaiból akarja összeállítani regényében, ő milliónyi kis részletből akar felépíteni valami nagyot, oly hatalmasat és monumentálisat, mint maga az élet. S ezt úgy teszi, hogy amit tapasztalt, látott, átélt, illetve mindennek elemeit összekeresi magában és egyetlen masszába összegyömködi. Ez az egyikfajta sűrítés. S még ehhez se alkotó képzeletét, hanem emlékeit hívja segítségül. A művészet nem anyaggyüjtés sem rongyszedés, - jegyezte meg egyszer Osvát. S Kádár ezzel szemben, úgy látszik, azt hiszi: ha a látottakat előbb elemeire bontja s ezeket az elemeket aztán egybefoglalva mindenestül elénk teszi, - hogy ez a zsúfolt tömeg a papíron épp oly életteljesen fog hatni, mint ahogy az életben hatott reá. Ő tehát nem teremt, nem a benne meginduló elemi erőre, nem a formát vető indulatra bízza, hogy a benne zsongó sokféleségből válogasson s új életet hozzon létre: ő a bonyolultságot bonyolultsággal jellemzi, egyenesen jellemez, - azonost azonossal, - megállapításokat közöl, megmondja a jelenségekről összefoglaló véleményét s úgy, hogy abban a bonyolultság alkatelemeinek jelzése is benne foglaltatik. Megpróbálom ezt bebizonyítani. Regényének egy helyén, - ha ugyan jól értettem félmondatait, - arról van szó, hogy látogató érkezik valahová. S az író rögtön, azonmód nemcsak e tényről értesít minket, hanem arról is, hogy a látogató most már sokkal jobb véleménnyel van a házigazdáról, mint eddig volt, mert oka van rá: az illető mégis csak nemesebb lélek, mint hitte, mert valami kapú alatt vagy hol, bizonyos ezer frankot, könnyű keresetet visszautasított... (Erről az egész visszautasításról különben semmit sem tudunk.) De ő még azt is rögtön közli, hogy a látogató mindezt nem akarja kimutatni, úgy tesz tehát, mintha csak épp feltévedt volna ide valahogy, épp ezért vigyorogni kezd rögtön s azt mondja hamar, hogy csak azért jött ide fel, mert itt felejtett egy könyvet. - S az író ezt mindenestül így leírja. Azaz nem is egészen így. Miután az életből vett anyagát ilymódon összesűrítette, mégegyszer kell azt sűrítenie, egy szóban kell kifejeznie hatfélét, különben hatvanezer oldalra terjedne a regénye. Ő tehát az érthetetlenségig összegyömöszöli félmondat-szerkesztésével ezt a már préselt anyagot mégegyszer. Ezt ő így írja meg:

«Kulics. Tekintetében, amíg bejött, a minapról megőrzötten, hogy Pál valami jobb: a kapú alatt hogy viselkedett. Ezer frankot, a könnyű keresetet, hogy elutasította. Amint egyet térült-fordult, levegőt szagolt: elkezdett vigyorogni. Hogy megy; csak azért jött fel, mert azt hitte, hogy itt felejtett egy könyvet.»

És így megy ez négyszázötven oldalon végeláthatatlanul. S itt nem is az a nagyobb baj, - mint egyesek gondolnák, - hogy az író stílusa az érthetetlenségig lerövidített, kiagyalt, varázs nélkül való... az itt a nagyobb baj, hogy amit az író mondani akar vele: nem érdekes, nem is szép, nem gyönyörködtető... s mindvégig, egy pillanatig sem válik azzá. Magam is úgy vagyok ezzel, mint mások: életemben alig találtam még olyan nagyterjedelmű művet, amely egy-egy szép részletével ne jutalmazott volna meg a sok rosszért, amelyet el kellett szenvednem. E mű elolvasása után azonban még ezt a vallomást se tehetem. Nem volt ebben egy épületes rész, egy kedves mondat, semmi, ami felüdített volna. Határtalan, ődöngő unalom mindenütt. Bámulom ezt az írót! Hova lett teremtő könnyelműsége? Magam ugyan sosem voltam első regényének, a Balalajkának oly lelkes híve, mint mások, köztük egyes kiváló szellemek, de azt meg kell állapítanom, hogy ehhez a művéhez viszonyítva hasonlíthatatlanul magasabbrendű és művészi munka volt. Művirág-csokor volt az is, ám a virágai gusztussal és kedvvel voltak összeválogatva s egy kedves tarkaság, egy gyengéd és finoman ízléses színesség emlékét hagyták a szívemben. Az írót e művében a szépségek és az érzelmesség szeretete jellemezte. Szavainak érzéki fénye volt. S bár a Balalajka levegője is fülledt, - de mégis csak levegő! - Azt kell gondolnom, hogy Kádár Endre tehát, aki tudja, hogy mi a művészet, ez esetben egy következetesen keresztülvitt, lélekölő módszer, egy terméketlen és tehetségpusztító módszer áldozata lett. Nem is értem ezt a mostani eltévelyedését. Hogy mint szentelhetett egy ily kísérletnek ennyi időt és kitartást (hiszen nem is teremhetett ebből semmi jó, ez a dolog természetében rejlik), mint lehet az, hogy nem eszmélt rá, mondjuk a századik oldalon, hogy tévúton van! Hiába, ki kell mondanom azt a benyomásomat is, hogy e régi művész, akinek a művészetben oly nagy volt már a tapasztalata, - hogy ő ez alkalommal valahogy afféle célt tűzhetett ki maga elé, akár a kezdők. Ő már annyi mindent, oly sok embert látott, oly találó véleményeket mondott róluk, mosolyukról, mozdulataikról, - életről-halálról, - mért vesszen mindez kárba? Ő leírja mindezt egy nagy regényben. S mindent leír! Az emberek közt levő viszonyokat egyszerűen feltárja; közli például, hogy valakinek két nője van, de azt is hogy ezért irígykednek reá, de az illető száz frankot is kap éppen aznap, erre a gondolatai is vidámabbak lesznek, de kocsiba is ül rögtön, de rossz véleménye is van ugyanekkor valakiről... és így tovább. Példa:

«Az is, hogy e két nő az övé. Mert az övé! Most mind a négyet, még ezt a jó Kellnert is eszi az irígység.» (Ki az a Kellner? Nem ismerjük.) «Kellner átnyújt száz frankot, erre szabad és könnyed lett. Intett, a két kocsi eléjük fordult. Hatan hatfelé; a két nő rávár, Weiner és Tomay Flóra felé sandít.» (Ki az a Weiner? Vagy nem hallottam róla még, vagy régesrég elfelejtettem.) «Dózsa, hol vele, hol az államtitkárral szeretne maradni.» (Ki az a Dózsa és ki az az államtitkár?) «Kicsit gőzben. Asztalukhoz áll; hogy: Tomay álújságíró gazember, ki a forradalmak alatt államtitkárságot zsarolt ki magának, egy síberrel itt van a kávéházban, nehogy szóba álljon vele. Erre Tomay váratlanul barátságos jelekkel közeledett Dózsa felé. - Szervusz, bratyesz! - mondta neki s vállára ütött. Tétovájuk a vizen úszó kacsákat juttatta eszébe, merre ússzanak.» (Ez most jellemzés.) «- A hölgyek! - ülteti be a két nőt. Weiner úr, államtitkár úr, Kellnerkém, Dózsa. - - - Elégedetlenségükre, hirtelen rájuk csapja az ajtót.» (Most én erre az írói kijelentésre higyjem el, hogy ők elégedetlenek voltak s talán még törjem is rajta a fejem, hogy mért?) «A csattanásra, az elégedetlenség visszarezzen s lehullt bennük.» (Most ezt is vegyem tudomásul?)

Kit? Mért? Hol? Kinek? Se tér, se idő, - az űrben vagyunk talán, ahol széplelkek azt mondják maguknak: én ugyan finom vagyok, de naturalista is vagyok és élek is valamiből, én tehát részvényeket fogok venni? És a nevem is nagyon naturalista, nézzék csak: Havranek, Kulics, Zeke, Wittmann, Marci, vagy efféle. Nem illik itt össze semmi, még a nevek se jók, a reális adalékok verekszenek «a lelki finomsággal» - a beszélgetések hamisak... hiába, így van az, ha valami merő hibában fogantatik. S egymás tetejébe van hajigálva az élet sokféle tulajdonságaiból ellesett mindenféle: stilizáltság és realizmus, jelentős mondanivaló és jelentéktelenség egymás hegyin-hátán, egy síkban és ugyanazon megvilágításban tolong és semmi sem olvasztja őket eggyé, csak a rövidítés. S én ezt a sok mindenfélét most fejlesszem ki magamban olvasás közben gyorsan? Vagy mit csináljak? Erővel nevessek talán, ha leírja, hogy a szereplők kacagtak, mikor a jelenet számomra egyáltalán nem mulattató?

«A kiáltvány, amit én szerkesztettem! - s ragyogott... Évek óta gondolkodik rajta... óriási, nem azért mondja... megvan... a megszólítás... egymaga felfedezés! Találják ki, mi? Úgy se tudják kitalálni. Megmondja... nem, mégse mondja meg... elszólják magukat s más felhasználja. - - - Harsogó kacagás.»

Egy regényben előttem kell valaminek nevetségessé, vagy szomorúvá válnia, hiába mondja ki az író, hogy ez a dolog most komikus, vagy tragikus... én magam akarok nevetni, nem elégedhetem meg a kijelentéssel, hogy a szereplők most jól mulatnak s mégha netán tanulságos is volna ezt tudomásul vennem. Mivelhogy egy regénynek mindenekelőtt gyönyőrűséget kell okoznia, mielőtt az ember okulhatna belőle. De hol a gyönyörűség, ha csak a legnagyobb erőfeszítés árán vagyok képes az íróra figyelni, ha ez a kicsinosított adalékhalmaz halálra fáraszt, ha nem kel életre bennem, amit ír s ezt nemhogy bánnám, de még örülök is neki? Mert mit is csinálnék vele az Istenért, ha élni kezdene bennem az, hogy Havranek mondjuk, ugyan nem akart megbántani épp akkor valakit, de azért éreztette méregfogait, mert, mondjuk, olyféle szenvedélyes ember volt, aki amellett tisztában volt azzal, mikor szabad szenvedélyesnek lennie, de azért senki se haragudott rá ezért, mert mindenki tudta, hogy ez a Havranek voltaképen derék gyerek és így tovább... Az Istenért, ha nekem az író ezt így tálalja fel? És ha négyszázötven oldal ilyesmivel van teli s még hozzá mindez természetszerűleg örömtelenül, hangulattalanul és levegőtlenül senyved... Hát lehet levegő nélkül egy vastag szirupban élni? S ha még hozzá mindezt egy rejtélyes és mélységekre utaló lerövidítés stílusában közli velünk?

De, ismétlem nem a rövidítés itt a baj, hanem az, hogy az író oly rejtvényeket ad fel nekünk, amelyeket nem érdemes megfejteni. Az a baj, hogy ez a regény, ha érthetőbb volna, még unalmasabb volna. A baj továbbá az, hogy itt minden a szellemiség nevében mondatik, itt mindenki zenél, vagy fest, vagy ír (micsoda becsülete van itt a művészeteknek!) - hogy e regénybe bele van zsúfolva minden, ami szépet és nemeset és fájdalmasat a szereplők elgondoltak, amit államformáról nemzetiségi kérdésről, finomságról és szenvedélyről kitaláltak maguknak. S amit kitaláltak, az kétségtelenné teszi előttünk, hogy szenvelgő, nagyon finom széplelkekkel, felmagasztosult finomkodókkal van dolgunk, - ám, ami még nagyobb baj: az író, úgy látszik, komolyan veszi őket. S bizony ez nagyon rossz jel. Példa:

«Pál felvitte Kronberger bárónőhöz. Flórát ugyancsak meghivatta. A szeretetreméltó bécsi nő mindkettőjüket elragadta.» (Ez hamar megy itt!) «Flórát újra meghívta, kérte, hogy játsszon néha; majd társaságot hív erre az alkalomra. Aradinak, hogy szeretné látni képeit, a fiai művészetszeretők s ő is szereti a fiatal tehetségeket. Itt van barátnője, Júlia, aki nagyon erős tehetség, úgy-e, Pál? - Határozottan. - És Zeke mester, - intett feléje a bárónő - eredeti és könnyed! S kérte mindjárt, hogy mutassa meg képeit; itt van náluk a műterme, - Nem, - mondta fagyott durvasággal Zeke. - - - Úgy, hogy amint lejöttek...» (Vagyis: ebből állt a látogatás.)

Egyszóval megtudjuk. hogy Zeke mester, akit nem is ismertünk eddig, mint festő könnyed és eredeti. És ezt ilyen sebesen kimondják ezek? Egyszer egy hölgytől megkérdezték jelenlétemben, tanul-e még festeni? - Igen, - felelte ő. - Hát az egyéniséged? - kérdezték tőle. - Az is fejlődik, - felelte szegény. Ugyanilyen ez is. Lehet a bizonytalant és megnevezhetetlent ilyen gyorsan összesütni? Az írónak tehát módszere szerint azt is oda kellett volna mindjárt írnia, hogy ezek locsi-fecsi emberek. De ő ezt nem tette. Hát igazán komolyan veszi ezeket a smokkokat?

Nem akarom ezt elhinni róla: Szerencsétlen módszere rovására írom tehát e látszatot is, valamint azt, hogy előadása itt-ott oly kényes, finnyás, szinte lányos, - szende, jelentősen szemérmes és tartózkodó... a kutyafáját ennek a világnak. A művész legyen bátor és szemtelen! És vesse rá magát bármire, merjen szólani bármiről... és ilyenné válik azonnal, úgy vélem, mihelyt nem akarja a Gellért-hegyet felemelni, - mihelyt nem akar remekművet írni mindenáron és olyat, amelyben az egész élet mindenestül benne foglaltatik. Még pedig sűrítve. (Rossz, de ennél jobb külföldi példák is sarkalhatták talán: hiszen úgy a sűrítő jellemzésnek, mint világ-összefoglalásoknak ma nagy divatja van.)

De minek is sűríteni? - kérdezem. A valódi, szándéktalan művészet és az ép mondat sűrít legjobban. (A mondat különösen akkor, ha dallamos.) Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy királyfi: ez a mondat nagy messzeségeket hoz elénk, régmultakat, amellett, hogy látszólag csupa fölösleges szavakból, játékos ismétlésekből áll. - A bankrablókat elfogták! - ez az ép mondat jobban sűrít, mintha például ugyanezt a mondanivalómat így írnám le: a bankrablók -; kézre! - szagolják már a sötétet!

Ami pedig magát a magasrendű témát illeti: egy lélek fokozatos megtisztulásáról szól e regény s még csak azt se mondhatom, hogy ne tudnám elképzelni, hogy e téma minden légies magasztossága ellenére is ne kelthetné fel érdeklődésemet, feltéve persze, hogy e megtisztulás története nem annyira az erkölcsös jószándék, az epekedő tisztaságszeretet, vagy ég felé fordított, ábrándos szemek, mint inkább az érdekfeszítő elbeszélő-művészet remeke volna.

Kádár azonban, bármily lelkesedettje is a művészeteknek, újító szándékainál, vagy más okoknál fogva épp azt tévesztette egészen szem elől, hogy miből is áll voltaképen a művészet? Tudjuk, hogy nem akaratból, hanem erőből, nem megállapításokból, hanem szuggesztív jelenítésből áll, - abból, hogy az olvasónak muszáj átélnie amit olvas, hogy együtt kell sírnia és nevetnie a szereplőkkel... S hogy ez így van, Kádár is tudja jól, hiszen bizonyságát is adta ennek első regényében. S hogy az írónak mit kell művelnie ahhoz, hogy ez elérje? Aki nem szeret emlékezni, nem lehet jó elbeszélő sem, e régi véleményemnél megmaradok. Az elbeszéléshez kedv kell mindenekelőtt, széles és zabolátlan jókedv... Kádárnak azonban, úgy lehet, mégcsak emlékezni sem volt kedve ez alkalommal, az a benyomásom... s hogy még igazi érdeklődés sem volt benne alakjai iránt. Őt úgy látszik, ez egyszer csak saját becsvágya érdekelte. E becsvágy tiszteletreméltó, ám a teremtéshez egymagában nem elég. Sem az élet, sem a munkában rejlő varázsos és élvezetes játék nem vonzotta most úgy, ahogy illik, - mert egyetlen komor és humortalan célja volt: «az irodalom».