Nyugat · / · 1935 · / · 1935. 2. szám · / · REMÉNYI JÓZSEF: A MODERN AMERIKAI SZÉPPRÓZA

REMÉNYI JÓZSEF: A MODERN AMERIKAI SZÉPPRÓZA
IV.

Összefoglalva a fentieket, lehet-e a mai amerikai szépprózából kihozni valami szintézist, a szellem rendteremtő erejének azt a képességét, amely kijelöli az emberiségnek a boldogtalanságból és ellentmondásból kivezető utat? Nem lehet. Akár önmagukat megvalósító írókról van szó, akár pedig metafizikai, társadalmi vagy pszichológiai célokat szolgáló írókról, a valóság az, hogy a legkülönbek is csak töredéksóhajai vagy fintorai a mai vagy tegnapi kornak s a kor örvényében vergődő s lélekpartot kereső Amerikának. S ez a kijelentés nemcsak a regény- és novellaírókra vonatkozik, hanem a kritikusokra, költőkre és színdarabírókra is.

Nincs szintézis a mai amerikai irodalomban, csak szintetikus szándék. Korjellemző tünetként meg lehet jegyezni, hogy amikor az amerikai szépírókat Európa is elismerni kezdi s amikor Európa nemcsak exotikumot keres az amerikai regényben vagy elbeszélésben, hanem az egyetemes valóság tapasztalattal kevert s ízléssel és képzelettel megteremtett vetületét, amikor a világcsalók és szédelgők Amerikáját fokozatosan (ideiglenesen-e vagy állandóan, ki tudja?) háttérbe szorítja az amerikai regény és elbeszélés, amely olykor irodalmi értékű; ugyanakkor Amerika maga politikai, gazdasági és társadalmi szervezetében roppant változáson megy át. Vajjon van-e öntudatlan összefüggés Roosevelt törekvése között, aki a tőkét és a munkát lidérces becsvággyal összhangba akarja hozni s az új európai álláspont között, amely kevesebbet törődik a dollárral és az amerikai irodafelszerelésekkel és a mechanizált amerikai élettel, s többet azzal az amerikai lélekkel, amelynek kifejezője az irodalom? Vagy pedig ez a véletlen következetéssége, amely sorsszerűnek látszik? Az amerikai lélek megismerkedett a szenvedéssel, s az európai olvasónak módjában van megismerkednie az amerikai lélekkel. Ez a legszebb lélektani jelentősége az új amerikai irodalomnak s hol tapogatódzó, hol biztos európai útjának.

De irodalomról van szó, s az új amerikai irodalom értékelésében elsősorban a teremtő képzelet törvényét s ennek a törvénynek sikerült alkalmazását kell számon tartani. Az irodalomról nem lehet dikciózni, az irodalmat csak megérteni és megérezni lehet. Van-e az új amerikai szépirodalomban olyan forradalmi újdonság, mint amilyet annak idején Whitman költészete jelentett, amely előtt Amerikában Emersonnak és Angliában Tennysonnak kellett kalapot emelnie? Balzac sokoldalúságával, Tolsztoj Röntgen-érzékenységével, Dosztojevszkij apokaliptikus kíméletlenségével, szóval a tizenkilencedik század európai irodalmi lángelmeinek megdöbbentő erejével találkozunk-e egyetlen egy amerikai író alkotásában? Nem találkozunk, mert mint ahogy már előbb céloztam erre: a legkülönb amerikai író is csak tehetség, talán a megszokott mesgyéről kissé léterő, újító vagy európai visszhang, de nem világítótornya az irodalomnak. Ámde az igazság megköveteli ezt a kérdést: mennyi a mai európai szépíró, akit a tizenkilencedik század nagyjaival összehasonlíthatunk? Ha van is néhány, rendszerint az ő nevüket harsogja a hír legerőtlenebbül, mert «nehezek».

Azt igazán nem lehet a mai amerikai szépprózáról mondani, hogy «nehéz». Könnyen olvasható, anélkül, hogy könnyű fajsúlyú volna. Ez az egyik oka annak, hogy miért érdeklődnek az amerikai írók iránt azok az európai olvasók, akik egyébként a velük egyszínvonalú, de az európai hagyományoknál fogva bonyolultabb európai írók műveit túlterheseknek minősítik. Viszont örvendetes ez az érdeklődés, mert nemcsak annak a ténynek szól, hogy európai felfogás szerint is az amerikai lélek kinőtte gyerekcipőjét, hanem annak a meggyőződésnek, hogy az amerikai írók irodalmi jelentőségét abban az esetben sem lehetne elvitatni, hogyha ugyanezzel a tehetséggel Európában írnának, esetleg magyar nyelven.

(Cleveland, Ohio.)