Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 23-24. szám · / · NAGY LAJOS: SZATIRÁK

NAGY LAJOS: SZATIRÁK
A KÖLTŐ ÉS VETÉLYTÁRSA

Az élő költőket életkor szerint is szokás osztályozni. Az osztályozás azután, mivel azt minduntalan emlegetik, lélektani valósággá válik bennük. Bizonyára ezért van, hogy Iksz költő a többi néhány költő és többezer versíró közül éppen Ipszilont érzi vetélytársának. Fiatalok mindketten, versengenek, kölcsönösen lenézik egymást, különösen Iksz veti meg Ipszilont. Csak technikája van, - mondja róla, - különben hideg észlény, okosabb lenne, ha nyelvtanokat írna, vagy logaritmustáblákat szerkesztene. Más alkalommal Ipszilonnak valamely verséről így ítélkezik: Van benne érzés, az tagadhatatlan, de hol marad a művészi forma? Pedig forma teszi a költőt, mert hiszen érzés abban a cipészlegényben is dúl, aki harminc gramm aszpirint vesz be, nehogy meghaljon a hölgy miatt, kiért hasztalanul eped.

Ebből is látható, hogy Iksz nem állhatja Ipszilont s akkor is megvetéssel nyilatkozna róla, ha ő írta volna a Szeptember végén-t, a Vén cigány-t és az Őskaján-t. Igen, szerinte undok törtető az az Ipszilon, tehetségtelen akarnok, csak a könyökével rántotta bele magát az irodalomba.

Van azután Iksznek egy furcsa szokása. Ha valahol könyvek közé kerül, nem csak elnézegeti azokat, lapoz bennük, hanem egyet-kettőt - hogy is mondjam csak? - magához vesz. Zsebrevágja az idegen könyvet, mert ott helyben, ahol épen ráakad, nem olvashatja végig, haza viszi, otthon meg kiteszi a zsebéből, mert hiszen nem hordhatja szüntelenül magánál, így azután a könyv nála marad.

Már értékes könyvtárt teremtett így magának Iksz, köteteinek száma jó néhányszáz, szépen sorjába rakva a polcokon, csupa megőrizni való hasznos mű, ahogy éppen a kezébe kerültek, Az anyacsavar s annak gyártása, Utazásom Turkevétől Mezőturig, A bástyavégjáték vezérfonala, a Skorpió mérgének ellenmérgei, Az istállók célszerű átszellőztetéséről, Ödön és más novellák, Halinacsizmakészítés a rutén községekben a tizenhetedik század második felében s más eféle művek, melyeknek minden költő könyvtárában ott kell lenniök. Ha így szaporodik a könyvtár, húsz év mulva, esetleges nyomor esetén, el is lehet majd adni, megadnak háromezer kötetért legalább száz pengőt.

Mielőtt azonban erre sor kerülhetne, Iksz verset vitt egy szerkesztőségbe. A szerkesztő elolvasta a verset, elfogadta, utalványt állított ki a honoráriumról s bement a vállalati igazgatóhoz, hogy az utalványt aláírassa. A szerkesztőségi szoba tele volt könyvekkel. Sokáig nem lehetett habozni, a költő egyet-kettőt beletúrt a könyvekbe s egyet csak úgy vaktában, zsebre dugott.

Csak otthon jutott eszébe - hiszen pénzt vett fel! - hogy a könyvet megnézze. Szörnyűség! Ipszilon legújabb verskötete volt, a Ne bántsatok! című. Fán-tász-ti-kus! A költőt elöntötte a harag, az arca paprikaszínű lett. Földhöz akarta vágni a könyvet, de hát a könyv nem a szerző, a szerző nincs jelen, a könyv érzéketlen.

A könyvet földhöz nem vágta, de a többi könyvei közé sem tehette be, ez kétségtelen. Mit csináljon vele? Ez nem is olyan kis probléma, mint egyesek hinnék. Mert: el lehet-e ajándékozni ezt a könyvet cselédnek, háziaknak, bárkinek, aki jön? Nem lehet. Mert ő, már mint Iksz, egyrészt nem népszerűsítheti Ipszilont, másrészt nem terjesztheti a maszlagot. Vagy: el lehet-e csak úgy hajítani az utcán? Nem, mert felveszik s esetleg elolvassák. Legcélszerűbb tehát eltépni, vagy elégetni. Azonban: mit lehet tudni, addig csengeti itt-ott a könyveket, míg valahol fölfedezik különös szokását, félreértik őt, képesek lesznek talán még lopással is meggyanusítani, amilyen gonoszok ma az emberek. És épen emiatt a szemét miatt, e miatt a Ne bántsatok miatt történjék ez meg vele! Lehetetlenség.

Nem maradt más hátra, mint hogy Iksz szépen visszatette a könyvet a zsebébe, másnap elsétált vele a szerkesztőségbe, - jó messzire! - valamilyen ürüggyel bement a szerkesztőhöz s addig ült a nyakán, amíg alkalom adódott a könyvet hirtelen és ügyesen visszalopni oda, ahol tegnap hevert.