Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 22.szám

LESZNAI ANNA: TÖRÖK SOPHIE, A FÉLELEM KÖLTŐJE

Török Sophie lírája túlszárnyalja az egyéni problémákat. A legáltalánosabb, a legősibb, tán a legmélyebb indulatot szólaltatja meg, mely az embert megrázza: a félelmet.

Nem véletlen, hogy asszonynak adatott meg «az ősi vad rettenetét» ily szuggesztívan megírnia. A nő erősebben gyökerezik a kezdet titkaiban, mint a férfi - tudatalattija gazdagabb és egyszersmind kevésbé differenciált, általános érvényű rejtélyek edénye.

Kincseit és szörnyeit nem zárják el olyan keményen a logika rácsai tudatának tiszta világától, mint a férfiét. Idegrendszerének közlekedő csatornái állandóan átitatják szellemiségét babonás talajvizek nedvével. Minden asszony: Proserpina, ki a félesztendőt az alvilágban tölti. S nem elátkozott száműzött lélek a Hedesben, mint a válogatott egyéni kínok közt vergődő férfiember - nem. A nő alvajáró biztonsággal uralkodik a sötét világban, melynek királynője. Ő, a termékenység hordozója, egyben összefonódik a halállal és az elmulással. Proserpina virágait, Török Sophie verseit a Hadesből hozza nékünk, a gyökerek, csírák és sírok világától.

Asszonyköltőnek dícséretére válik, ha egy versét sem írhatta volna meg férfiember. Mert mire való lenne tompább hangon elismételni, vagy akár elsőnek eldadogni azt, amit tegnap elmondott vagy holnap tökéletesebben elmond egy férfitársunk. Közös mondanivalónkat mindig a férfi fogja higgadtabb teljességgel, precízebb dinamikával kifejezni. Török Sophie nem esik a férfiasság hibájába. Asszonylelkét nem köti a fréfiméltóság lovagrendje, nem feszélyezi a logika sisakja, nem fedezi a bátorság vértje. Áradó szenvedéllyel, halálos merészséggel vállalja a gyávaságot, asszonyok és anyák életet kímélő, részvétre hajlító jogát. A halálfélelem legigazabb pecsétlevelünk a halhatatlanságra s egyúttal termékenységre késztető parancsunk. Legbölcsebb, sőt legelszántabb cselekedeteink szülőanyja. Elég hiba, hogy nincs becsülete a finnyás férfiak előtt - s csak asszonyok szeretettel terhes ölébe menekszik. Török Sophie tárt karokkal vállalja a félelmet. Versei úgy sorakoznak az eltéphetetlen félelem fonalára, mint a gyöngyszemek. Költészete egységes fűzér, sőt mondhatni egyazon vers állandó megismétlése. Nem változik - csak kialakul; egyre tüzesebbek, kerekebbek, nagyobbak a fájdalmas félelem gyöngyei.

Versei megcáfolnak minden elméletet, mely a költői gazdagságot a témakör bővítésétől várja. Aki elég mélyről merít a lélek kútjából, nem fenyegeti azt az egyhangúság. Mint dússugárú gejzír, úgy szökik szerte Török Sophie verseiben az egy-félelem költészete - a vízcseppek ezer sugarával tükrözve a szivárvány minden színét. Rémületében megfürdik az egész világ.

Asszony létemre, lírikus létemre, mindig izgatottan lesem Török Sophie verseit; fájó örömmel tudom, hogy ismét megformázott valamit, amit én szerettem volna elmondani, ismét kifejezett valamit, ami sejtelmeimből szóbeli tudatosításra tört. Pedig verse nem behízelgő - nem is a formai tökély szuggeráló erejével hat. Nála a forma és tartalom egységes varázsa az őszinteségből ered. Nem a felszínes vallomás olcsóbb értelmében: őszintesége oly mély, hogy a kinyilatkoztatással határos. Mint ősi vallások és metafizikák mondásai, melyeket versnek érzünk, mert varázsigék voltak. S azért voltak varázsigék, mert mindenikünk számára érvényeset mondanak, s így tartalmuk mindenikünk lírája is egyben.

A félelem közös emberi örökünk, de egyéni vagy legalább is nemek, idők és típusok szerint változik: ki hogy bánik el a közös rémület ráeső részével.

Voltak, akik mazochista gyönyörrel áldozattá magasztosították, voltak, akik alázattal fogadták, voltak, akik legyűrték - legtöbben letagadták és elkendőzték. Török Sophiet félelme úgy veszi körül, mint a láng, nem tud áthatolni rajta, elválasztja mindentől. Ez az elkülönítő félelem jellegzetes a polgári világ magánzárkáiban vergődő asszonyok sorsára, akiknek rendeltetése a család és akik számára a család nem összekötő kapocs a társadalommal, de elzárt kagyló, melybe minden behatoló porszem betegséget, kínt jelent. A költői tehetség egyetemes ereje azonban túlemeli Török Sophiet a társadalmi adottságok szűkös határain. Fájdalmas magánya - melyet még az anyaság utáni vágy is súlyosít - oly intenzív, oly mélyre fúrja be magát lelkébe, hogy áttör az egyén korlátain. Valóságos szerelmese ő a félelemnek: s harcias lelki szűzesség készteti rá, hogy örökké vergődjék a megadás és a lázadás között. Ennek a kettősségnek felel meg pontosan versalakító munkája is. Minden költeménye, szólama, metaforája kontraszton épül fel.

«Örömre születtél, s ki tudna
boldogabb lenni nálad? Elérhetetlen
örömeid íze égetőbb, mint égi parázs.
- - - - - - - - - - - - -
s még látnod kell azt is,
iszonyodó eleven szemeiddel látnod kell még,
amint elesett testedet
a dögkeselyűk kikezdik.»

Így ível hangja a boldog ujjongásból a kétségbeesésbe. Állandó ellenmondások érzelmi ritmusa fűzi szorosra, komponálja meg keményen, látszólag laza ütemű verseit. Sorainak hirtelen, gyakran erőszakosan változó zenéje is ezt a kontrasztot, az önmagával harcoló egységet szolgálja. Ott van hazája, hol kín és gyönyör közösködnek egymással, hol az érzés mennyiségbeli hevessége alig differenciálódik minőséggé. Flagelláns gyönyörrel korbácsolja magát és mint vallásos őrjöngőké, ragályos az ő mámora is. Sebeket ütnek legvirítóbb sorai, legmaróbb szavai simogatnak.

Bensőséges pontossággal írott képei, biztos magyarságú nyelve, zengő ritmusának gyakorta feltorlaszolódó hullámai és abrupt esése Kaffka Margitra emlékeztet. De míg Kaffka ezer szállal szövődött a földi élet és a társadalmi valóság anyagába: Török Sophiet érzékeny neuraszténiája kiközösíti a világból. Hogy képei, látomásai mégis elevenek és érzékiek, hogy szavai japán tussrajzok felmagasztosult realizmusával fogják körül a jelenséget, azért van, mert szenvedélyes félelméből és félelmes életvágyából tisztára ujjáépíti azt a világot, melyből érzékenysége kizárta. Csírák álmodhatják meg sajátos valójuk biztos érzetében ilyen testies pontossággal kiteljesült alakjukat. Ebben a költészetben semmi sem tapasztalat - minden a sejtés, a látomás erejéből fakad. S ez a közös eredet adja meg Török Sophie költészetének egységét - mely nyersen kifejezett, elvont gondolatot, logikaellenes, homályos metaforát, távoli asszociációkat és részletek pontos «grossaufnahmeját», idegent az idegennel, egy nevezőre hoz, egy stílus egységébe forraszt: ez a stílus a magabiztos imbolygás, a megfoghatatlan kötöttség. Szemünk előtt, fülünk hallatára történik a megvalósulás folyamata: az a vers velünk együtt, bennünk válik költészetté, s boldog «bűntárssá» avat boszorkányságával.

Vannak, akik azt mondják, hogy a színek vándorolnak a tiszta sárga és a tiszta kék két elérhetetlen pólusa között. A versek is vándorolnak a szabadságból a kötöttségbe, a kötöttségből a szabad kifejlődés felé. Török Sophie útja nyilván a kötöttségből ered. Szavai nem tömörülnek kristállyá - versei könnyező kristályok, melyeknek ütemesen csengő olvadását halljuk. Alaphangja az örök önmagába térő dallam, a «szférák zenéje».

«- - - Csak az Isten lát
és hódoló táncom ritmusára
velem mozognak millió csillagok.»

De mikor vágya a halandó világra bocsátkozik: ijedt szárnycsapkodással, széthulló pihék fellegével fejezi ki önmagát: a születés és a halál egyben-egy metafizikai rémületét.

Török Sophie verseit kellemes köntösben kapja az olvasó. [*] Kozma Zsuzsa üde és ötletes rajzai ügyesen símulnak a tipográfiához. Kellő távolságból, szerényen kísérik a verseket, mint bájos apródok szép úrnőjüket.

 

[*] Török Sophie: Örömre születtél. Új versek. Nyugat-kiadás.