Nyugat · / · 1934

HEGEDŰS LORÁNT: KOSSUTH LAJOS ELINDUL ÚTJÁRA [*]
Az augusztusi orkán, mely be szokta fejezni a rekkenő magyar nyarat, kidühöngte magát s a Sátorhegy pipálta a felszálló ködöt. Újhely főterén a három traktusos, nemesen tagolt vármegyeház erkélyéről úgy hullottak a megkésett esőcseppek, mintha felettük a házon a feltolt szemöldökű nagy ablak folyton siratna valakit. A hirtelen görbülő barokk-lépcsőn ki most felbotorkál, csakugyan gyászt visel. «Képzeljetek viseltes, szürke prém közt kitűnő fejet, szakáll s haj nélkül, ráncolt szemöldökkel, álomtól nehéz héjakkal, savanyú vonáskával a száj körül, ily forma alakban, mint a pultavai csatát vesztett hős.» Finom arcát kisértetiessé teszi, hogy balszeme állandóan le van húnyva s csak a jobb szemgolyó villog félelmetesen: most az is tele könnyel. Csapzott ruháján meglátszik, hogy messzit gyalogolhatott.

Az ölnyi nagy hajdú, ki Zemplén vármegye tanácstermének ajtaját strázsálta, majd elejtette embernyi pipáját, mellyel köteles hívségben tele füstölte, bodros ködöket terjesztvén, az egész folyosót.

- Tekintetes fő nótárius urat már egy esztendeje nem láttuk.

- Széphalomról jöttem be gyalog, János. Ma van egy éve, hogy «Sírba Kazinczy leszállt. A remegő könnycsepp későn fakad érte, hevítvén harmatozó szemeket.» Elvittem neki a Tudós Társaság virágait.

A kísértetiesen félszemű jövevény hirtelen megállt, mintha meghökkent volna egy feltűnő árnyképtől.

- Nyissa ki a szent öreg szobáját, János: az őszi kongregatión új levéltáros átveszi az archivumot. Rendben akarom látni írásait.

János hajdúnak alispáni kemény parancsa volt, hogy azt a szobát felsőbb rendelet nélkül senkinek se nyissa, mert ott különös dolgok készülődnek, miről szegény, nemtelen sorsú ember fejvesztés nélkül nem tudhat. De a csatakos gyászruha úgy állott előtte s az egyetlen szem úgy lángolt, hogy a nemzetes vármegye nevében föladta az ellentállást a jövevény előtt. A nehéz, szakállas kulcs recsegve fordult s Kazinczy Ferenc kanapéján (mely ma múzeumi ékesség) ott ült Kölcsey Ferenc. A szögről madzagon lelógó s az Úrnak 1832-ik, azaz szökőesztendejét megjelentő «Magyarhonbeli Hiteles Kalendarium»-ban megtekinti a bizonyságot: Kisasszony havának 25-ik napja van.

Amióta leült a szent öreg helyére s lecsukta a szemét, úgy érezte, mintha körötte egyszerre minden étheri zengzetté változott volna. A szoba s a polcokon gondosan egybekötött irat-fóliók között zefirek lágy szárnya zizeg s hallani, mint nadir s zenit között:

Titkon borong a genius
A nemes hant fölett
Hol lángoló szív s honszerel'm
Váltottak életet.

De mikor kinyitotta a szemét, akkor látta, hogy valaki szentségtörő kézzel földúlta Helikon ihletett berkét, melyen a szárnyas Pegazus patkói nyomán a Múzsák hippokrenei forrása pezsdült. Az asztal teledobálva nehézírású fóliánsokkal, melyek egymásba vannak hajtogatva. Valaki nagyon keresett, nagyon megtalált vagy nagyon elrejtett valamit.

A titokzatos jövevény félszemében lobbot vetett a láng, mikor széjjelhajtotta az egymásba beléteregetett lap-lepedők zöld-szürke papírját. Egybegyüjtött iktatókönyvek voltak s mind Egyről szóltak.

1824. November 9. Kossuth Lajos udvardi nemes ügyvédi oklevele meghirdettetik.

1829. Kossuth Lajos de Udvard Zemplénvármegye táblabirájává választatik s tőle az eskü kivevése elrendeltetik.

1831/165. Kossuth Lajos felügyelőtáblabiró utasitásai az osztályos kommissariusokhoz kolera járvány ügyben.

1831/166. Ugyanannak rendelete az éhinség enyhitése ügyében.

1831/167. Kossuth Lajos városi ügyész beadványa a vármegyéhez a város erdő-perében.

Zemplén vármegye gondos iktatói jelentéseit most a másik fóliáns, Sátoraljaújhely mutatóregisztere folytatta:

1830. December 19-ik napján 2. pont alatt jegyeztetett: «Hivatalosan jelenvolt Város elölülő főbirája, több kiküldött társaival együtt, hogy néhai Wékey Károly ur, Városunk volt fiscálisának helyébe Udvardi Kossuth Lajos kéretvén meg az végett kirendelt küldöttség által, minekutána azt felvállalni méltóztatott volna.» Kölcsey arcán most egyszerre valamely különös meghatottság tükröződött: megismerte az írást, mert a következő szavak (amint ma is megolvashatók) Kossuth Lajos kezétől valók. «A megüresedett városi fiskális Hivatalnak felvállalása végett Kossuth Lajos.» Ezután megint a hivatalos jelentés ünnepélyes kondulása hallatszik a regisztrumból: «A Tisztelt Ur Ujhely Város nevezett Fiskális Hivatalát és e részben tett közönséges megtiszteltetését Hazafiui elszánásával méltóztatván légyen elfogadni és elvállalni. Ebbeli kiküldetéséről való Hivatalos Jelentése a választott kiküldöttségnek kész örömmel és hasonló hazafiui érvével vétetvén, ezen közönséges, Város-Egyesülésében annak közönségessé való tétele és a késő maradékra nézve is a Város Jegyzőkönyvében való beiktatása rendeltetett és határoztatott.»

Kölcsey Ferenc nem tudott volna számot adni magáról, hogy mi történt vele. Mintha egyszerre két nagy ablak nyílt volna meg ott lent a lelke mélyén s az Örökkévalóság szédítő árja rohant volna rajta körösztül, egyik lélek-nyílástól a másikig. Még sohasem érezte magát ennyire költőnek. Még sohasem nyílt benne ilyen erővel himnuszi szent vers. Először a maga rithmusát hallja:

Ledőlt országok hanvain
Egy szép hon támad fel,
Mely lelket tőlt, mely szívet ráz
Neve zengésivel.

De e lélek-áramlás túlcsap minden versen s szónoklatának lendületén. Végtelen szárnyalás örvényében érezte magát, hol már elhallgat az emberi dadogás. A Mult nyílásából, melybe a szent öreg, Kazinczy szabadságért vívódó alakja lehullott, emberfeletti sodrás zúgott a Jövő felé: s már szól, már neve van: Kossuth. «Mi szép így világosító csillagként tünni fel ezerek előtt.» «E férfiútól nem várhatunk kevesebbet, mint azt, hogy diadalmas pályáját bezárni nem fogja.»

Vajjon ki és mit akar vele? Újra kezdte a regisztrumok olvasását. Milyen különös!

Felvétetett 1832. Esztendő februárius 4-ik napján Újhely város főbírájának elölülése alatt. «Miután a Város fiscállisága, avagy Hivatala a magokat előadott környülállások bizonytalansága miatt összejövén közakarattal és tökéletes megállapítással meghatároztatott: Hogy Tekintetes Udvardi Kossuth Lajos úrnak, ki egy Esztendeig viselte Újhely Város fiscálisi Hivatalát és kinek Elmebeli nagy Talentumai s Ügyességei közönségesen mindenek előtt tudva és elhireselve vagynak: ezen Hivatalnak általa lejendő folytatása, ha egyébként arról megelőzőleg le nem mondana, a legnagyobb illendőséggel és tisztelettel mondasson fel és végképen köszöntessen meg és a Város közönségét vagy annak Tanátsát illetett még nála lehető irományok kéretessenek vissza: melynek eszközlése a Város főbirája és Nemesség főhadnagyára bizatott.»

Ki a följelentő Kossuth ellen? Nagy Lázár uradalmi fiscális. Kölcsey hirtelen a másik foliánshoz kapott: onnét egy vármegyei bejegyzés kiált ki, ez is az uradalmi fiscális beadványa.

Bűnvádi följelentés udvardi Kossuth Lajos, Újhely város volt ügyésze ellen. A regisztrum deákul is szól, mint oly eseteknél, melyek felsőbb kívánságra a Helytartótanácshoz s onnét az Udvari Kancelláriához fölterjesztendők. «Dominici Ludovici Kossuth, nobilis de Udvard, stellionatus postulatus ductanda actio criminalis.» (Kossuth Lajos udvardi nemes úrnak csalárdsággal vádoltatván, lefolytatandó bűnügyi eljárása.)

Kölcsey Ferenc úgy érezte, hogy végtelen űrben hull lefelé. Azután egyszerre a sápadt arca oly piros lett, hogy zubogni látszott fejében a vér. Fölpattanva önkéntelen az ajtónak rohan. Ki! Ki! Ha még egy percig marad itt, megfullad. A levegő hirtelen eltünt a szobából! Eltünt a vármegyeházból. Eltünt az egész világból. Ezért titkolóznak? Ezért gyűjtik az adatokat? Ezért fogják most bírák elé vinni az őszi sessión? Úgy érezte, hogy meg akarnak ölni valakit. A szent öreg Kazinczy is kétszer háromszáz napot ült börtönben. Itt mindig megölik, aki szárnyra kap... Menekülni, menekülni innét! Feltépte az ajtót.

Egyszerre csak akaratán kívül kiáltozni kezdett:

- Kossuthot az uradalom elcsapatta a várostól! Most sikkasztással vádolják, hogy fent elpusztítsák!

Kölcsey a maga hangjától magára ocsúdott. Azt hitte, álmában jár. Pedig jól ismerte ezt a termet. A faragott keményfa székek esetlen támlájukkal mindig konyhabútorok hatását tették reá. Az aranyrovátkás fehér lécű karzat az empire korról s nagy Napoleonról tudott beszélni. E szűknek látszó téren először hangzott el Kossuth táblabíró szava: hogy zendült az ő húrjain magasabbra Kölcsey beszéde. Igen, ez az ő folytatása az Örökkévalóság felé. Ő félve szólamlott meg, de az tárogatót riogat: «nemzetem szabadsága, nemzetem boldogsága felől kétségbe nem esem!» Az ő szatmári resolutioja a magyar nyelv ügye, jobbágyszabadítás, szabad alkotmány érdekében itt talált visszhangra. Ez a karzat tapsolta először dübörögve, mikor Kossuth báró Vay Miklós követet számadásra voná, miért adta fel a nemzet ujoncajánlási jogát. A körülülők azon álmélkodnak, hogy nem a (1830-as) párizsi forradalom plántáltatott át vala Zemplénbe. Kimondatta, hogy «főrendet többé követnek e megye nem választ».

A teremből kilépve, maga előtt tolta az öreg hajdút; az megijedt a fő szatmári főnótárius rettentő színváltozásától. Sápadt kísértet helyett, ki görnyedve vonszolja fáradt testét, lángoló ember-fáklyát látott maga előtt, ki már nem is a lábán jár, hanem minden pillanatban elszökik a földről.

- János, vigyen a főispán úrhoz!

János ennyit hebegett:

- Nagyságos Andrássy Károly gróf van nála.

Kölcsey tűz-kísértetéből most rikácsoló hörgés tört elő.

- Mindketten, annál inkább! - S az erőtlen váznak vasereje támadt s hurcolta magával, maga előtt a hajdú ölnyi nagy mázsa-nehéz testét. Jánost és önmagát úgy nyomta be a főispán ajtaján: a szobából példátlan kámforszag áradt ki, mert a tavalyi kolerajárvány óta a vármegye kámforral védte magát a fekete halál ellen s még nem jött meg a kormányszék utasítása a rendelet visszavonására.

Három egymásra bámuló férfi állott a szoba közepén: gróf Majláth Antal főispán, későbbi kancellár, okos magyar, nagy konzervatív, gróf Andrássy Károly, a monoki uradalom ura, kinek szabadelvű beszédeit nemsokára Kossuth fogja majd örökíteni: s aki most szembenáll velük, a szabadságjogok első ékes harcosa, a magyar jobbágy első szószólója, Himnuszunknak örök éneklője: Kölcsey Ferenc.

«Egy erős lélek, törékeny test láncai között. Az agyát őszbevegyült kevés hajszálak lengték körül, színtelen arcán ezernyi átvirrasztott éjnek tikkadtsága ült; egyetlen szemében a nemzet minden múlt s jövő bánata tükröződik, szava tompa, mély és érctelen, mint egy sírihang, melynek monoton egyformasága csak ritkán, csak az indulat legfőbb hevében szállong alá és lesz még tompább, még síriasabb: ökölbe szorított jobbját emelve, a rámeresztett szemek előtt úgy áll, mint egy túlvilági lény, kinek szellemszavát közvetlenül lelkük lelkével vélik hallani.» (Kossuth szavai.)

Költő és két gróf úgy megdöbbentek egymástól, hogy mindegyik elfelejtett minden üdvözlést. Mikorra Kölcsey ennyit mondott: «Kossuth», a konzervatív s a liberális főúr megismétlik a szót. Nyilván egy láthatatlan jelenlevő varázs hatalma szólaltatta meg mind a hármukat. A leáldozó nap valamely oly különös vöröses fénnyel öntötte tele a szobát, mint mikor a színpad boszorkány-jelenetet mímel.

A hördülő hang megkezdte az ostromot!

- Grófi Nagyságtok el akarják emészteni Kossuth Lajost.

Andrássy gróf, ki felette izgultnak látszott, oly hirtelen mozdulást tett, hogy a kimért nagyeszű főispán sietett mindenekelőtt leinteni a maga hideg, latoló okosságával:

- Aki nyilvánosan úgy kártyázik, mint dominus spectabilis táblabíró Kossuth, el lehet készülve arra, hogy elébb utóbb másnak a pénzét keresik rajta.

Gróf Andrássy Károly is megszólalt:

- Egy kártyázó ügyész tönkre teszi az uradalom jóhírét!

Kölcsey Ferenc abban az állapotban volt, mikor az ember belé lát a szavak mögé.

- Akkor nem fog kártyázni többet. De azért semmi arisztokratikus reactió ne merészelje kioltani «az elektroni szikrát», mely a népszabadságot hordozza s «a haza fényét visszasugározza».

Andrássy gróf annyira lebírta nehéz indulatát, hogy szóhoz juthatott:

- A hon minden fia tudja, hogy én ugyancsak a szabadságot vívom, férfi létemre, mint Kossuth úr. Hát nem gróf Széchenyi István is a legnagyobb reformer?

Kölcsey úgy érezte, hogy nem jó hadállás ellen vezette rohamát.

- Országháborgatót látnak benne az urak, mióta bolond professor Kövy így nevezte, mert megvédte a diákok becsületérzését! Ki szervezte Páncélvármegyébe a tanulmányos ifjúságot? Ki teremtett a tűzháborgatásban tűzoltóságot? Újhelynek ki adott magyar luthrán predicatiót? És felejtik Nagyságtok, hogy most két esztendeje ki szervezte meg e helyt a nemzetőrséget, hogy a nép kolera-zendülése elnyomassék? Ez mind Kossuth!

Majláth nem állotta meg, hogy ki ne védje a maga hivatalbeli tekintélyét:

- Kedves amice, azt a kolera-zendülést nem a szép szó nyomta el, hanem a száz és ötven botok, amiket buzgón kiosztottunk a fölséges népre.

Gróf Andrássy megtoldotta a szót:

- Nem a politikust támadjuk, hanem az embert!

- Az embert?! - rivallt a Kölcsey hangja s hogy a főispáni szoba lassan elsötétült, nem lehetett mását látni, mint fél-szemének vad villogását. - Az embert? Hiszen ő mindnyájunk felett szárnyal, néha azt hiszem, a csillagokba száll. Az embert? Hol van ő a mi göröngyeinktől! Látták volna ezt az embert, gróf urak, mikor az aggteleki barlangban megálltunk vele a kormos cseppkövek között: egy másodperces órával kezében mérte a lecsöppent meszes vízcseppek idejét s abból leszámolta a staagmitcsapok évezredes fejlődésének törvényét: mert ő mindig az Örökkévalóságba lesz belekapcsolva. Kossuth Lajos a csillaglátó ember. Ő az Endymion, leszállva a magyar ugarra. «Olympig szállnak érzeti, enyhül az éjnek tőle bús homálya s csillag körükben állott tündérvára; lelke rohan mint hab felett a szél.»

A két gróf elhallgatott. Valamely mondhatatlan szent borzadály verdeste a csendet. Valami szavakra nem bizható szentség járkált köröskörül a némaságban s a kor romantikus hatalma beléjük zsibbasztá a meghatottságot. Kölcsey lassan elhült hevülésében s még egyszer felsóhajtott:

- És milyen dalia: a férfiszépség szobra, szemében rejtelmes villanás s hangja zengésének senki nem áll ellen...

Alig jutott idáig, mikor gróf Andrássy Károly kiáltást hallatott; ez a kiáltás nem volt grófi szó, nem művelt beszéd, hanem a nemes nagy vadnak hördülése, ki félti veszélytől a maga párját:

- Éppen azért kell elmennie. Elég volt, hogy a levelezésig eljutottak a feleségemmel! Nem lehet tovább!

A gróf egész arca biborvörös lett, mintha a nap utolsó betévedő sugarai őtet gyujtották volna föl. A főispán úgy érezte, hogy a két túlajzott lélek közé kell állania: hogy megakadályozzon egy tragédiát. Majláth azért hideg tekintetével a két lángoló ember szemébe nézett, hosszan, keményen s áthatón.

- Férfiak vagyunk - mondta.

Azután megint a Kölcsey pillantását fogta le s utána Andrássyét:

- Férfiak vagyunk. Kossuthnak el kell mennie innét. Etelka grófnő levelei nála vannak. Először a női becsület, azután a Corpus Juris.

Mikor a főispán szeme újra megtette őrjáratát, a két vendégének arcán látta, hogy mindkettőjük megdermedett. Mindketten azt hitték, hogy megállt az idő s az ő kínjuk bele van vetítve a Végtelenségbe, mely reájuk szakadt. Mindegyik úgy érezte, hogy itt nem lehet szólni, mert a hangok rájuk zúdítanák a tetőzetet. Egyetlen szó összezúzza az egész világot: őket.

Kölcsey szabadította föl először a tekintetét, s megfeszített idegrendszere képessé tette, hogy mindent meglásson a szavak s a némaság mögött. Úgy szólott, mint kimeredt szemű távolbalátók szoktak. A hangja keményen és színtelenül suhant át a mozdulatlan levegőn, mintha acélpenge járná át a szobát, a bútorokat s a lelkeket.

- Kossuth Lajos visszaadja a grófné minden szerelmeslevelét s elhagyja Zemplént. Küldessék el a dietára. Nem hiszem, hogy valaha visszaengedjék. Ő tovább fog menni, mindig tovább. Börtönbe viszik, vagy a csillagok közé emelik. Ez ő. A kriminális actiót ezen az áron az uradalmi fiskális tépje ki a vármegye registrumából!

Mindhárman úgy érezték, hogy vége a beszédnek. Gróf Andrássy Károly torkából oly különös hang szakadt föl, mintha nem is ő mondaná. Inkább messziről jövő száraz csuklás, mint emberi szó:

- Akkor magam tépem ki.

A szoba annyira besötétedett, hogy a tárgyak s emberek árnyjátékká váltak.

A három férfi eltávolodott egymástól. Gróf Majláth íróasztalára támaszkodott. Kölcsey s Andrássy a két ajtó felé hátrált. Nem is búcsúztak. Mindegyik azt érezte magában, hogy a másik kettő győzött fölötte.

*

Száz esztendővel ezelőtt, mikor történetünk kezdődik, Újhely városában az utcai világítás még nem volt közüzem, hanem egyéni actió. János, a hajdú, öles lépésekkel szelte át a gödrös esőpocsolyákat s lóbálta a rácsos gyertyatartót a szatmári főjegyző s dietai követ előtt, hogy az el ne bukjék. Kevés házból pislogott a kanócos faggyúgyertya, csak az új kaszinó ablakában látszottak ujságolvasó árnyékok - az is Kossuth szervezése gróf Széchenyi István a nagy lázadó reformer iránti hódolatában. A Barátszerre érve, megállnak a Kossuth László hiteles fiscális úr háza előtt, mely három utcára néz ki zsalugáteres ablakaival. Az ügyvéd úrnak, kit a család turóci fészkéből a nagybátyja hozott át Zemplénbe, úgy látszik igen lehanyatlott már a pörösködési tehetsége, mert, mint az utcaajtó szemöldök-írása mutatja, Udvardi Kossuth László közös kancelláriát tart immár fiával, Lajossal. Ami költői vándorunknak volt ideje ezen elmélkedni, mert már háromszor húzta ki a csengetyű drótot s a kolomp szólt is bent, de ember-lélek nem moccant tőle. Mivel a szathmáriakat is annyira magához bilincselte már a fiatal orator neve, Kölcsey annyira emlékezett, hogy Lajos után még négy leány lehet a családban, sokat művelődnek és szűkösen élnek. Végre megcsikordult az ajtó. Tizenkét-tizenhároméves csitri leány jelent meg a rovátkás küszöbön: csupa báj, csupa határozottság s gyönyörű tűz-villanású kék szemek. Kölcsey maga is megdöbbent egy pillanatra: még sohasem látott ilyen hasonlatosságot, ez maga a Kossuth Lajos feje, bimbó alakban, egy serdülő süldőleány vállain. Nem kellett bemutatnia magát, Zsuzsika megismerte (hogyne ismerte volna!) az apostolt.

- Kossuth Zsuzsa vagyok, tekintetességed szolgálatára. Magam őrzöm a házat. Mind fent vannak Turócban, György bátyáéknál évi látogatásban.

- Nagy baj, - felelte a jövevény.

- Baj Lajosnak, vagy apának? - s Zsuzsa szemében kigyulladt a láng - nem hiába hívta őt Lajos mindig így: «te vagy az iker-lelkem». Kölcsey Ferenc elkapta a Zsuzsika reszkető kis kezét.

- Majd eligazítjuk. Levelet írnék Lajosnak és - és a kedves tekintetes Asszonynak.

- Akkor tessék megtisztelni minket a nappali szobában.

János hajdú kint lóbálta a lámpást és Zsuzsika meggyujtotta azon a faggyúgyertyát. Avval bekísérte a költőt, kinek «Zrinyidala» ott lobogott az ő «lángzó kebelében, melyre fenrepültéből kegyesen mosolygott az Égi Szabadság». Amint a nappali szoba zöld ripszszékeivel lassan sárgásan - mintha elfakult pergamentet terpesztettek volna közben széjjel - kivilágosodott, s Kölcsey a fiókos asztalon lúdtollakra s kalamárisra talált, Zsuzsika nehéz, zöldszürke papíríveket tett eléje s elhozta a koppantót is, hogy legalább abban legyen a nagy és kísérteties vendég szolgálatára. A lúdtoll buzgón percegni kezde, az árkus gyorsan telt, csak mikor fordítani kellett, s a lap végén megismételte - akori szokás szerint - a szót: akkor nézett körül írójuk. A sárgás fénykaraj bizonytalanul imbolygott a falakon, mintha láthatatlan kezek hessegetnék. A szemközti falon gyöngyhímzés: címert mutat: «négyelt pajzs, jobboldali vörös-kék mezejében fehér kos ágaskodik, rátámaszkodván zöldszínű háromágú fehér liliomra; a liliom túlsó oldalán kék-vörös mező közepén arany sisak jelzi a nemzetség hadban kitünt fényét». Felírása: Nicolaus de Kossuth anno D. 1479. A késői látogató az írás fölé hajolt s ennyit mormolt: «Akkor nyögte Mátyás bús hadát Bécsnek büszke vára». A levél nagyon hosszúra nyúlt, s mikor újra áthajtotta a papírost, akkor az oldal-falat figyelte: ott Napoleon császár alakja lobbant ki a fényességből s mellette egy különös ósdi metszet, melyet már látott valamely gallériában, de most nem tudta hová tenni. Meg nem állotta, hogy meg ne kérdezze. Mikor Zsuzsika megfelelt, valamely olyan szokatlan zengés volt a hangjában, mintha trombita szólna a harcmezőn:

- Az eperjesi vértanúk, Caraffa áldozatai: a Weberek.

A vendég valamely olyan borzongást érzett, mintha delejes áram futott volna végig a testén. Szerencsére véget ért a hosszabbik levél, le lehetett gondosan - koperta formába hajtatván - pecsételni. A spanyolviaszk egy könyv mögött lapult meg; a gyertya fényében kibetűzte a könyv hátát: «A francia forradalom története». Kölcsey úgy érezte, hogy ama rejtélyes villanyáram erősödik benne - asszonyi kötéskosár mellett mit keres a francia forradalom! A két levelet gondosan lepecsételte, fölállt és megfordult. Rövid ágyat látott, majdnem gyermekét s felette szénrajz: régies rókamállos kaftánba öltözött férfiú, kúszálthajú fejjel. A gyertya lobbanására úgy rémlett, mintha fekete szempilláit mindegyre hunyorgatná s ijesztően néz a fehér szemgolyója.

- Ki szerezte ezt?

Zsuzsika kiegyenesedett. Egyszerre eltünt a kis leány. Azt hinnéd, dacos, páncélos amazon áll előtted:

- Én rajzoltam. Sarolta anya dédapja, tyrlingi Weber András, - hitéért száműzte, a többit lefejeztette a császár.

Kölcsey az események későbbi forgása alatt sem tudta soha feledni ezt a hangot. «A császár» szó úgy csattant az üde leányos ajkon, mintha fújó paripák száguldanának harci viadalra - mintha azt rivalta volna bele az estendei homályba: Napoleon vagy Forradalom.

- Egyik levél a Nagyasszonynak, - mondta a látogató - a másik, a rövidebb, Lajosnak. Meg kell tenni, ami írva lőn. Ez megmenti Lajost.

Mikor Zsuzsika átvette a két levelet, egyszerre oly kőkeményekké váltak a kezében, hogy reszketni kezdtek a karjai s pillája alól könny szivárgott. Itt nagy nehéz dolgok történése érzik. Rajongó szemében kiült a belső sóhaj s ennyit mondott, szinte önkéntelen:

- Én mindig Lajossal leszek.

- Békességet kedves kegyelmeteknek! - búcsuzott a félszemű vándor.

Mikor a házkapu becsappant utána, önkéntelenül hátranézett: valamely sejtelmes szédülés fogta el. Azt nézte, vajjon csak ő maga jött-e ki a Kossuth-házból, vagy mások is jönnek? Már tovább ment s megint visszafordult. Nem hagyta el a maga nagy érzése: - ki lép még ki abból a Kossuth-házból? a Szabadság vagy a Forradalom?

Míg János a ködbe merült utcán megindult előtte a lóbáló lámpással, Kölcsey, mint aféle versre-lépdelő ember, mondogatta a maga rigmusát, versét:

Áldozatom két istenség oltára felett áll:
Könny neked, ó szerelem és neked, ó Haza, vér!

Azután letünt a pislákoló fény s a köd elfödte a félszemű látnokot. Mert bár Kölcsey nagy Himnuszát váltig énekeljük, nem jut eszünkbe, hogy mikor a Hazát, mely annak a kornak kézzel fogható valósága volt, összeláncolta a Szerelemmel, akkor már Petőfi lángolt benne s mikor szónoki körmondatokat épített, azok már Kossuth világraszóló beszédének vázlatai. Ennek a félvak apostolnak lelki hajtása az a két utólérhetetlen remek, melyet a magyarság a világirodalomnak adott: Petőfi verse a «Szeptember végén» s Kossuth birminghami szónoklata.

De Kölcsey is eltünt a magyar éjszakában, mely oly hamar oltja el a fényeket.

*

Kossuth visszanézett a monoki kastélyra. A késő novemberi szél élesen csapta az arcát, azt a szép, szakáll-körített elmerengő arcot, melynek keleti haloványsága annyi igézetet hordoz. Az idén, mint annyiszor a hernádszéli síkon, kimaradt az igazi ősz az évből s Szerencs felé a lankás dombok tetején dideregve borzongott a szálas csererdő. A rétmenti fák körül kavargó boszorkánytáncot jár a sok megtépett levél. A vonuló felhőgomoly nehéz, szürke lompos redőiben mintha már havat rejtegetne. A levegő-ég terhes volt avval az érzéssel, hogy valami most elmúlik a világból...

Kossuth még egyszer visszatekintett a monoki várnak kastélyára. A dombtetőn álló zárt kapu s a körbefutó fal, még ma is azt a benyomást teszi, hogy csak alázatosan szabad a jobbágynak nagy kerülővel oda belopódzni. Maga a repkényverte kastély az ő négyszögletes dacos merevségében messzire hivalkodik a pallosjoggal, melyet minden nemtelenek fölött folyton suhogtat. A várdomb alján - így, amint meghúzódni illik - a kedves uradalmi ügyész-lak, ebben született: másra nem emlékszik benne, csak a furcsa (fenyő és tölgy) fakockákra a padlón. Amint most leér a házhoz s onnét feltekint a várkastélyra, azt hitte, hogy elfullad: nehéz kövek nyomják a mellkasát: az egész feudalis világberendezés őtet nyomja. Mit érzett most, hogy tüntetőn maga adta le a kastélyban a grófnő rettegett leveleit Kölcsey tanácsára s anyja parancsa szerint?

«Borzalom fut végig idegeimen, ha meggondolom, milyen örvény szélén állottam, szédítő örvény volt - száz közül kilencvenet elsodor. Irtózattal fordulok vissza botorul s örömtelenül elvesztegetett órákra. Oly sokat adnék, ha az elpazarolt, örökre elveszett órák hiányát kipótolhatnám! Megkíséretett a körültemi divat. Borzasztó szédelgésből józanodtam ki.» «Görcsös kínokkal ragadja meg keblemet az elvesztegett tömérdek órák emlékezete.» «Az önparányiság érzete ragadott meg.» (Kossuth Lajos vallomása a Pesti Hirlapból 1841-ben.)

- Mit érzek? Nemes önérzetet. Nehéz volt a győzelem, de megszabadultam.

Ami megnyugtatta, az a saját szép gesztusa volt. Mostantól kezdve mindig ezekben a szép és meglepő gesztusokban látta magát egész életén át. Mert Kossuth mindig kívülről látja magát. Nem is kívülről, hanem felülről: a csillagok magasságából. Útja, - melyen most elindul, mikor utoljára látja a szülőhelyét (s Zempléntől is úgy búcsúzik, hogy csak politikai látogatóban tekint be majd egyszer) - nem más, mint egy nagy-nagy izgató utazás a csillagok felé.

Kossuth nógatta a kocsist: estére be kell érni Újhelybe, mert holnap hajnalban indul a gyorskocsival Pozsony felé, a diétára: távollevők követe, ott lesz, ahol az országot ácsolják, ott lesz, ahol Kölcsey Ferenc. Olyan nagy ablak nyilt meg előtte, hogy hirtelen le kellett csukni a szemeit. Most még jobban látta a bájos-hajlós monoki völgyet, mintha nyitott szemmel nézné. Pedig ezt a tájat ő többé nem fogja látni - azaz: ugyanilyen lesz a tinnyei kis tanya képe. Mert az ő életében valamely megfoghatatlan sorozata van a kép-ismétlődéseknek - valamely kaleidoskopban vagyunk, melyet láthatatlan Hatalom keze forgat. A Zúgligeti Isten-szemében lakik, mikor elfogják s az a völgy-szorulat szakasztott mása annak a «kiösk»-bereknek, melybe majd sumlai fogsága alatt jár, s előre jelentkezik majd Colegno al Baraccone képe is... De most még csak a szép Hegyaljától búcsúzik, melynek «örök frisseségben hordozza kebelében tájképeit, melylyek amint egykor összeolvadtak a gyermek álmaival, úgy kísérik munka- és szenvedés viharom át a férfiút». A szerencsi fordulatnál már messziről felbukkannak a kékes abauji bércek. Olyanok, mintha odadobott nagy, rejtelmes fátyolok lennének, melyek a jövendőt rejtegetik. Kossuth Lajos úgy érzi, hogy «szemeit azokra emelve, életét eszméi megszentesítve, hívják az örökkétartó remény és a vigasztalás helyére».

Igen, hiszen ez a különös! Az a különös miszterium, mely Kossuth lelkében most végbe megyen, hogy azután változatlanul megszabja az életét annak minden hihetetlen fordulatai között. Voltaképpen ez az ő igazi élete s ezt fogja könyvem kikutatni: valami annyira szokatlan jelenség, ami evvel a Kossuth-emberrel történik, amit nagyon nehéz szóval-írással körülírni, mert szavaink csak megszokott dolgok kifejezésére készültek, ennél szokatlanabb pedig a mi Történetünkben még nem történt s talán nem is fog soha sem történni. Ezért a mi utunk Kossuth Lajos lelke felé ugyanarra halad, melyen most ő jár a zempléni határon. Ott ülünk, láthatatlan, vele szemben a kocsiján, hogy folyton figyelhessük. Hiszen mi az ő nagy titkát keressük.

Kocogunk Sárospatak felé. Szerencsére hátba kapott a felszél s így elég gyors a haladásunk. Valahányszor csárda, kocsiszín előtt járunk, Kossuthon mély borzongás fut végig: «pálinkaengedély öli az ő népét», s ezen a falun, hol most áthajtunk, «még ezelőtt 20 esztendővel, 30 quadrát mértföldnyi kerületen a legjózanabb volt a nép s ma már, mióta a composseseralis haszonkeresés minden negyedik házhoz egy kocsmát állított, a legerkölcstelenebb, legtunyább, legpazarabb emberekké változtak s napról-napra szegényedve végpusztulásukat várhatni». («Értekezés az éhségmentő intézkedésről.») Uradalmi raktárak következnek: Kossuth belső rejtelme egyre kigyullad: «Zemplénben 44 év alatt tízszer jutott az éhség prédájává a föld népe». Valahányszor községház előtt hajtunk el, rajta végigcsapkod az a töméntelen botütés, «bot, vessző, korbács», mely a jobbágy népre csap, kit véresre botoznak, «mert nem pusztította el a verebeket!» s most maga pusztul... Mi rándul ilyenkor ő benne, Kossuth Lajosban?

Míg gróf Széchenyi Istvánban, a magyar reform első nagy lázadójában az ős paraszt tör körösztül az arisztokratán, hogy «az állati mágnások» ellen támadjon, addig Kossuth Lajosban, kit későbbi korok az ő «konservatív» Széchényijükkel szemben született forradalmárnak tartanak: ebben a Kossuthban, kivált pályája kezdetén, az az öntudat él, hogy ő «nemes», sőt «aristokrata». «Magyar nemesek és arisztokraták vagyunk», mondja első ránk maradt (zempléni) beszédében - s később, még az 1847-iki országgyűlésen is ily vallomást teszen: «A magyar nemességet közel egy ezredév históriája e nemzet létének talapzatává szentelte fel. Ő írta be a magyar nevet, e jövevény nemzetiség nevét, Európa nemzetének nagy könyvébe, melyből egy ezredév viszontagsága sok nevet kitöröltenek, de azt nem, melyet belé a magyar nemesség férfi karja írt». Büszkén őrzi levéltárában udvardi nemzetségének 585 okmányát: «Nemzetiségünk századok óta a főnemes családok közé számláltatván». A Kossuthok már három és félszázad óta, 1263-tól ősnemesek akkor, mikor gróf Széchényi István őse még mindig jobbágysorban él föld nélkül s jogtalan. Midőn Kossuth Lajos 1837-ben nemesi bizonyító levelet kér a vármegyétől, azt kiállítja, hogy «levelestárunknak bizonysága szerint ezen nemzetség századok óta a főnemesi családok közé számláltatván, ennek tagjai több megyebeli főhivatalokat sokszor és most viselvén». (1837) Ennyi bizonyiték talán elég arra, hogy széttépje azt a ránk nevelt áltörténelmet, mely szerint Kossuth a jobbágyság híve s Széchenyi a konzervativizmusé. Ez a politikai babona csak oly törpe politikai nemzedékekben tudott elharapódzni, mely nem vette észre, hogy minden államférfi addig nagy, míg a más társadalmi osztályokat meri emelni s a maga osztályának hibáit ostorozni: ez a nagyság kezdettől kezdve ott van Széchenyi István grófban és nemes Kossuth Lajosban is. A magyar politika hanyatlása akkor áll be, mikor a politikusok a másik osztályát, felekezetét támadják, s a magukét vagy magukat akarják a nemzet kárára fölemelni.

Ebben a világításban látjuk most Kossuthot, amint a novemberi nap színtelen, esti sugarai érik kocsiján. Sárospatakon etetünk. Itt búcsúzik diákságától - eszébe jutnak az eperjesi évek is - s az, hogy egyszer önmagától megijedt, mikor diáktársait forradalmi módon kivezette a teremből, - de meg kellett tennie, mert az ifjúság becsület-jogát sértette meg tanári önkény... s azt ő nem türheté. Az út utolsó szakaszán már a csillagos ég alatt kocognak fáradt lovai. Legalább annál több idő van szemlélni a mennyboltozat léleknyitó csudáit. Ez a látvány rejtelmes erővel vonzza. Most velök társalog. «Száz között kilencven olyan ember van, ki nem kérdi távol magasból pislogó csillag nevét» (de ő ismeri már valamennyi névről nevezett égitestet). «Ha megkérdezem csillagaimat, növényeimet, virágaimat: sokat megmondanak ezek annak, ki velök társalogni tud.» «Beszóltam a csillagvilágok végtelenségébe.» Lelke ott van köztük.

Jókai volt az első s egyetlen, ki észrevette, hogy midőn a szabadságharc elején Kossuthot kísérte toborzó útján, az a magyar forradalom kigyulladásakor mindig az égitestek nevét magyarázta neki az alföldi éjszakákon - bámulatos tájékozottsággal ismervén fel őket, mintha közébük tartoznék. S mert költők mindig jobban rátalálnak az emberi lelkek igazi titkára, mintsem akár adatkeresgélő krónikások, akár pártvédő politikusok: azért ha Jókaira hallgatott volna Kossuth töméntelen életrajzírója, akkor közelebb jutottak volna egyéniségének igazi lényegéhez.

...De a kocsi most odazörgött Újhelyen a Kossuth-ház elé. Bár későre jár s az utca kihalt, két virrasztó gyertyaláng imbolygó fénye verődik ki az ablakból. Mikor Kossuth kaput nyit magának, tilinkóhangot hall, - ezt már ismeri: Zsuzsika próbálgatja Lajos bátyjának kedves furulyáját.

Aki Lajosnak elébe jön: az édesanyja. Fején fekete főkötő. Testén olyan rókamállos bunda, mint vértanú ősén, Weber Andráson. Nagyasszony Sarolta most hatvankétéves. Termete bár alacsonyabb, mint egyetlen fiáé s arcvonásának pergamentjére a gond odanyomta nehéz vésetét: mikor így msot szemben állanak egymással, lehetetlen észre nem venni, hogy olyan a két arc, mint két szembefordított acéltükör. Ugyanaz a homlok, ugyanazok a mély, beszélő szemek, ugyanaz a nemes mélabú. De már kifáradtan.

Nagyasszony Sarolta az első kulcs-csikordulásra kisietett, - hiszen oly nehéz aggódással virrasztott bele az éjszakába: hogy végződik a nap sorsdöntő küldetése?

Mikor meglátta fiát, nem kérdett tőle semmit. Csak nézte hallgatag. Azután fölemelte a két karját s a puha tenyerét odanyomta a fia két halántékához. Akkor felvillant a tekintete s ennyit mondott az ajka:

- Mindent jól végeztél. - S hosszan megcsókolta a nagy fia gyönyörű domború homlokát.

Nagyasszony Sarolta szeme mégegyszer a fiára villant:

- Holnap én keltelek, mert hajnalban indul a dilizsánc a dietára.

Nagyasszony Saroltának barna a szeme, mint az őznek. Kossuth Lajos az apja kék szemét örökölte, csakhogy a tekintete nem Kossuth László ügyvéd merev, makacs, kicsinyes nézése, hanem ugyanaz a tűzcsóvás villogó láng, mely most az anyja szemében fellobban. Jellemrajzírói s a történészek sokszor leírták, hogy Kossuth Lajos mindig egy ügyvéd, egy nagy országos prókátor szemével nézte a világot - tehát a fiskális apja szemszögéből. Ebben sok az igazság. Csakhogy jellemrajzíróknak s történészeknek hozzá kellett volna tenniök azt is, hogy ebből az atyai ügyvédi szemből Weber Saroltának a perzselő tekintete sugárzott elő, s ez a tekintet mindig a nagy és végtelen távlatokat kereste, földön és égen egyaránt...

Másnap azonban Sarolta asszonynak nem kellett költögetnie körülrajongott fiát. Megtette azt helyette egy nagyobb hatalmasság. Az egész Kossuth-házat már hajnalban fölverte az a dübörgő morajlás, mely eláradt. Ujhely utcáin, mintha a tenger harsogó árja közelednék. Tűzoltóság, nőegylet, kaszinó, város és jurátusok, jobbágyok mind talpon valahány. Hangzik az ének s zúgva zúg a «Vivát». Kossuth Lajost küldi országos útjára az ő lelkes népe: ez az ő emberük.

Így ment el Kossuth. S mikor már eltünt daliás alakja, mert elnyelte a távol s mikoron eloszlott népe, Nagyasszony Sarolta is eljött az ablakból, leült a kis hímzőasztalához s megint elővette kedves könyveit: «Francia forradalom» és «Napoleon». Mellettük a fia kivonata: «Időrendű közönséges Lajstroma a francia Revolutiónak Kossuth Lajos által».

Mindkettőből maga elé rakosgatta a behajtott fülű lapokat, ezek mind az ő kedvencéről szólnak, Leticia Ramolino Pietra Santáról - ő az anyja Bonaparte Napoleonnak. Mikor ráakadt a sok sűrű betű közt, akkor már nem tudta letenni a könyvet s olvasnia kellett fennhangon:

...Leticia asszony erős anyának neveztetett - «mere forte s várta, hogy fiának elérkezik az ideje, mert bizonyos volt abban, hogy annak az időnek el kell jönnie. Leticia akkor még nem sejtette, hogy ama ragyogó útja a dicsőségnek, mely egy világra árasztott fényt, kegyetlen számkivetés halálos magányában fog végződni»...

Nagyasszony Sarolta egyszerre elakadt az olvasásban. Mintha egy láthatatlan nagy ütés érte volna a szíve táját. Főkötős fejét lehajtotta a himzőasztalra, a kötőtűi s a két könyve közé s rájuk borulva zokogni kezdett hosszan végtelen keservesen...

Mert elindult a maga nagy útjára az ő nagy fia is: Kossuth Lajos, legendák hőse.

 

[*] Mutatvány szerzőnek «Kossuth Lajos, legendák hőse» című művéből, mely december elején jelenik meg az «Athenaeum» kiadásában.