Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 20. szám · / · ILLYÉS GYULA: OROSZORSZÁG

ILLYÉS GYULA: OROSZORSZÁG
Részletek Illyés Gyula november elején megjelenő könyvéből (Nyugat-kiadás)
TÁRSASÁG

Éltem Párisban, de ha véletlenül nem szövődik rokoni kapcsolat családom és egy francia család között, sose ismerem meg a franciák otthoni, belső életét. Mi sem könnyebb, mint az oroszok házába bejutni.

Tízpercnyi ismeretség után azzal válnak el, hogy örökre boldogtalanná teszed őket, ha másnap nem vacsorázol náluk, ha ugyan nem cipelnek el magukkal, hogy feleségüket és gyermekeiket azonnal bemutassák. Egy meghívás elegendő, hogy örökre belekerülj a barátság, a pletyka, a meghitt közlések örvényébe, amit általában társasági életnek neveznek. A többi vendég, akivel az első házigazda asztalánál összeismerkedsz, kézről-kézre ad. Egy hét mulva már valaki erélyesen rádtámad az utcán s atyai és keresztneveden szólítva felelőségre von valami homályos mondat miatt; két hét mulva már van akiket kerülnöd kell; de a háziasszony is kihív a konyhába, hogy segíts neki eltörölgetni. Elképesztően nagy az asszimilálóerejük. Szibériában, amely már nem is tudom hányszor nagyobb, mint Európa, eredetileg egy orosz sem élt. Két-három század elég volt, hogy az egészet bekebelezzék; minden várost eloroszosítottak. Bizonyos vagyok benne, hogy nem hadseregüknek köszönhették, nem is nemzeti politikájuknak, hanem a kormányzónék, őrmesternék, pedellusnék és száműzött forradalmár kisasszonykák beszélhetnékjének, amely elől a legvadabb burját vadász sem menekülhetett. Nem tudom, milyen titokzatos úton csöppent közülük nyelvünkbe, egyelőre még szalónképtelen külvárosi ízzel s persze más jelentéssel, a dumálni szó, de azt valóban tudnak.

A vita nemzete ők, de a szervezett vitáé. Nyoma sincs itt a velencei eszmecserének, melyben heten beszélnek, fülelnek és válaszolnak egyszerre. Az orosz vitában egyszerre csak egy beszél s a többiek kivárják azt a másfél órát, amíg rájuk kerül a sor. Társaságba lépve a jelenlevők számából eleve megállapíthatod, hogy le fogod-e késni az utolsó villamost. Nyelvismereti fogyatékosságod sincs hasznodra. Egyszerűen nem hiszik el; elképzelhetetlennek tartják, hogy ne értsd meg azt a világos okfejtést, amelyet eléd tárnak s addig magyarázzák, míg meg nem érted. Szivességből maguk teszik fel a kérdést és ellenvetést, amelyet esetleg felhozhatnál és meg is felelnek rá... Jacques Rivičre, aki német hadifogságát orosz katonákkal egy táborban töltötte, még jóval a szovjet uralma előtt, 1915-ben megállapította ezt a gout de soviet-et, amely egy eltünt kanálból hetente megismétlődő népgyűlést tud fakasztani jegyzővel, alelnökkel, elnökkel, sőt tiszteletbeli elnökkel.

Holott nem tudnak beszélni. Szónokaik unalmasak, dadognak, elpirulnak, de azért nem hagyják abba. Fahangon tudatják a legvérforralóbb eseményt, amelynek csodálatosképpen így nagyobb a hatása, mintha oroszlánhangon bömbölnék. Voltam népgyűlésen. Az előadó oly szakgatottan, csüggedten beszélt, hogy nemcsak szavai értelmét, de szavait is alig tudtam kivenni. Mintha állandóan jóéjt kívánt volna, magatartása, le-lekonyuló feje, üresen lógó karja is azzal fenyegetett, hogy ráborul az asztalra és elalszik. Egyik sóhaja után a terem felüvöltött, felugrott s a fölcsapódó székek sortüze közben olyan izgalomban tombolt, mint egy süllyedő csatahajó. A szónok nyugodtan tovább beszélt; mint később megtudtam, Japán valamelyik újabb arcpirító kihívását tudatta és azt, hogyha kell, Oroszországban minden sparhedből tankot öntenek, de egy talpalattnyi földet nem engednek át az ellenségnek, amely ma ugyan még csak ellenfél, de tisztában vannak vele.

Utána még négyen beszéltek, de a teremből egy lélek sem távozott, még a szónokok sem, bár mindegyik ugyanazt mondta, ugyanazzal a lejtéstelen hanghordozással. A tömeg négy és fél óra hosszat meredt szemmel figyelt. Voltak, akik szemüket nem meresztették, hanem dühösen forgatták, mások öklüket rázták, voltak, akik sírtak.

A szónokok után még egy költő következett, aki Japánt - már nem tudom mi okból - farkán csüngő majomhoz hasonlította és ezzel egetrázó derültséget támasztott. Alig engedték le a színpadról, könnyüket törülgetve újabb és újabb gúnyverseket követeltek.

A sírás különben könnyen áll náluk ma is, akárcsak az orosz regényirodalom mesterműveinek idejében. Főleg örömükben és meghatódottságukban sírnak. Egyik ifjú orosz írónak, ezer szívessége után, viszonzásul odaajándékoztam csavaros ceruzámat. Két szemét ott az utcán rögtön elfutotta a könny, némán, hosszan rámpillantott, így köszönte meg. Akaratlanul az enyémet is elfutotta a könny, nyilván ösztönöm vagy mimikri-érzékem parancsolta, hogy ugyanazon a nyelven válaszoljak. Ekkor kezdtem gyanakodni, hogy náluk a sírás talán csak egy szót, vagy egy mondatot helyettesít, amely szótárukból még hiányzik. Barátom mégegyszer rámpillantott és meghívott vacsorára. Így élnek egymás között.

Rövidesen köztük éltem én is. A vogulok látogatása után pár nappal hóna alatt csomaggal kopogott be hozzám a háziasszony. A doboz tetején színes képeslap volt, marcona férfit ábrázolt valami furcsa prémsapkában, melynek fülmelegítői két oldalt a derekáig lenyúltak. «Zürjén vadász» - olvastam a képeslap aláírását. A dobozból ezután egy valóságos prémsapka került elő, szélén kicsit megkopott állapotban, de épolyan, aminőt a képen a zürjén vadász viselt. Alatta levél, mely francia nyelven arra kért, fogadjam el ezt a semmiséget valakitől, aki szintén érdeklődött a zürjének sorsa iránt, valaha köztük is élt. Aláírás: L. A. Voroncóva. Udvarias levélben megköszöntem az ajándékot s engedélyt kértem, hogy személyesen is megköszönhessem. Másnap estére kaptam meghívást.

Ezzel bele is kerültem a forgatagba. L. A. Voroncóva kis szobájában a két széken, az ágyon, sőt a földön is ülve egy sereg húsz-negyven év körüli nőt és férfit találtam. Csaknem valamennyien ujságírók voltak. Nagy csodálkozásomra párttag csak egy akadt köztük. Ez a füstben forgó társaság volt az első örvény, mely elragadott. Véletlenül verődtek össze. - L. A. Voroncóva azokat hívta meg kollégái közül, akik valamilyen nyugati nyelvet is beszéltek - de egy-két nap mulva valóságos családdá forrtak össze. Csaknem minden este találkoztunk, hol az egyiknél, hol a másiknál. Hálával gondolok rájuk; szíves felvilágosításaikkal, kalauzolásaikkal sokban segítségemre voltak.