Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 19. szám

KÜRTI PÁL: A HINDU HERCEG

A Titania óceánjárón, amely Southamptonból Newyork felé indult, a fedélközi utasok között kelt át Sárvári Sándor budapesti színész.

Ez a Sárvári szerencsétlen ember volt. Már a gyermekkorából sok zűrzavart hozott magával. Az apja postamester volt valamelyik pestkörnyéki községben és tizenegy gyerek közül ő volt az utolsóelőtti. Ütődött gyereknek tartották. És csúnya gyerek volt. Sokat csúfolták kamaszkorában azzal, hogy cigánygyerek, mert feltünően sötét volt a bőre, azt mondták, az öreg postamester nem is az igazi apja. A gyerek sokat olvasott, összevissza, amit a nagyváros árnyékában meghúzódó község elébevetett és olvasmányai kedvéért kerülte az embereket. Apja egy dobozkészítő műhelybe adta tanoncnak. Onnan idétlensége és lomhasága miatt hamarosan kitették. Akkor bekerült Pestre; az apja elhelyezte egy nyomda expedíciójában, de ott is csak rövid ideig volt maradása. Azontúl egészen elszakadt családjától és ide-oda kallódott. A furcsaságai most már nagyon elhatalmasodtak rajta. Felhúzott vállakkal és alamuszinak ható nézéssel járkált az emberek között. Nőkkel sohasem érintkezett, valami alig látható hisztérikus rángatódzás fogta el, valahányszor szembenállt egy nővel. Sokat volt hajléktalan, de ha volt szobája, még mindig mohón olvasott. Ilyenkor, mikor már nagyon sok betűt falt, hirtelen abbahagyta az olvasást és belemeredt a meztelen villanykörtébe, órákhosszat, üres nézéssel, anélkül, hogy a szeme káprázott volna.

Egy napon azzal lepte meg azt a pár embert, akivel még volt valami érintkezése, hogy színésznek megy. Hogy hogy nem, nagysokára sikerült is színházhoz jutnia. Talán éppen a furcsa külsejének köszönhette ezt; feltünően duzzadt ajkai voltak, aránytalanul nagynak ható szemei és szinte piszkosan sötét bőre. Rossz színész volt; tele gátlásokkal, gyáva önmagábaroskadással. Ő nagyra tartotta magát, ezt elárulta, ha hallgatagsága ritkán - és mindig rosszkor - valami nevetségesen lelkendező szóáradatban olvadt fel. Sokat csúfolták. A színház apró szerepekben léptette fel, inkább csak ha valami furcsa figurára volt szükség.

Néhány éve kallódott már a színháznál, midőn egy esemény végzetessé vált számára. A színház híres jellemszínésze hirtelen megbetegedett és félórával az előadás előtt lemondott. A nagy fejveszettségben egyszerre csak jelentkezett Sárvári, hogy ő kitünően tudja a szerepet, régen megtanulta. A színház kényszerhelyzetében aznap este valóban fel is léptette Sárvárit a nagy színész helyett. A szöveggel alig volt baj, de egyebekben persze Sárvári semmi jót sem tudott mutatni. Másnapra a színház jobb helyettesről gondoskodott.

Az igazgatóság pár nappal ezután névtelen leveleket kapott, amik mind arról szóltak, hogy Sárvári Sándor milyen remek volt a híres jellemszínész szerepében s hogy ideje az öregedő csillag helyében őt foglalkoztatni. Majd valami lapocskában, amely haragudott a híres színészre, az a hír jelent meg, hogy Sárvári Sándor gázsiját a színház ötszörösére emelte és a következő darab nagy szerepét, amit a híres jellemszínésznek kellett volna játszani, már ki is osztották rá. Sárvárit az igazgatóság akkor megidézte és alaposan leszidták. Pár nap mulva az a hír terjedt el, hogy a nagy színész meghalt. A hír persze csak pár óra hosszat tartotta magát. Nagy botrány keletkezett ebből a körmönfontan szétszórt álhírből. Sárvárit a színház azonnal elbocsátotta. Nyomon követte ezt a teljes összeomlás; a szerencsétlen színész ideglázba esett és kórházba szállították. Gyógyultan bocsátották el? Sokan most már csendes bolondnak tartották; váltig azt hangoztatta, hogy a nagy színész valóban meghalt, rejtélyesen mosolygott ilyenkor, a hóna alatt pedig árkuspapirosokat és elnyűtt könyveket dajkált: a nagy színész szerepeit...

Hosszú idő telt el nyomorral és csúnya megalázásokkal, míg Sárvári Sándorban az évek betemették ezt a furcsa kalandot. Csak nagysokára gyült fel benne annyi életakarás, hogy egy alázatos kérésre szánta rá magát. Levelet írt egy Amerikába szakadt unokabátyjának, akinek Torontóban virágzó telekügynöksége volt. Ez az unokabátyja azután ellátta utiköltséggel és mingyárt megbízta, hogy útközben Londonban intézzen el számára valamit. Így került Sárvári a Titania fedélközére...

Az átkelés másodnapján történt, hogy elsőosztályos utasok vezetővel megtekintették a hajót és átjárták a fedélközt is. A lépcsőn feltünt egy derüsképű öregúr, nyomában egy fiatal leány és egy szőke, hűvöstekintetű fiatalember. Ezek egymáshoz tartoztak. Midőn elhaladtak Sárvári mellett, a lány egyszercsak megállt és az összegubbadtan ülő színészre szegezte a tekintetét. Hosszasan nézte így Sárvárit, a tekintete inkább riadt volt, mint kutató... Azután a csoport tovább ment; a vezető harsány szavait a gépház kitárult ajtaja nyelte el.

Ugyanaznap este Sárvári a ládájára hajtotta a fejét, párnának maga alá gyűrte a felöltőjét és elaludt. Körülött sokan aludtak már hasonlóan. Valahonnan naftalinszag párolgott enyhén és bizonytalanul, talán valamelyik szegényes bőrönd mélyéről lopakodott elő. Ez az illat jólesett Sárvárinak, ebben a pici kábulatban aludt el. A jó mély álmát később zavarosabb félálom váltotta fel; valami mintha végigosont volna az arcbőrén, a csukott szemével szürkésfehér síkot látott és szétrohanó félköröket. Hirtelen felnyitotta a szemeit.

Egy lány állt előtte, ugyanaz, aki délután is olyan furcsa-riadtan nézte. Sárvári ijedten tápászkodott fel a ládájáról. A lány arcát most valami pirosság öntötte el, ami az orrcimpái felé már-már kékesnek tünt.

- Itt nem beszélhetek, kérem, - így szólt a lány - de ma éjjel tíz óra után bejöhet a kabinomba. Halkan kopogjon, a szomszéd kabinban a nagybátyám alszik. A hetes számú kabin az enyém.

Ezzel gyorsan elment.

Sárvári tíz órakor az első osztály felé lopódzott. Útközben megállt egy kürtő előtt; a kürtő fényes pléhvel volt bélelve és visszatükrözte az arcát. A szemei óriásiak voltak ebben a pléhtükörben és mintha soha még ilyen töretlen fényük nem lett volna. Sárvári most fedezte fel a saját szemeit.

A hetes számú kabinon halkan kopogott és belülről halk választ kapott. A lány a felső ágy mélyén gubbasztott, árnyékban; csak egy kékernyős körte égett a polc fölött. A meztelen karja lecsüngött és keze riadtan babrált az alsó ágy függönyével.

- Hallgasson ide, - szólt. - Tudom, hogy lehet folytatni az életet. Ha ezek a szemek még léteznek, akkor lehet folytatni az életet... Én árva vagyok kilenc éves korom óta, pedig a szüleim élnek. De odadobtak hideg, idegen embereknek. Kilenc éves korom óta fogoly vagyok. Most jövök a börtönből és most cipelnek át a másik börtönbe. Egyszer, egyetlen egyszer majdnem sikerült kitörnöm a börtönből és maga az első ember, akinek ezt el kell mondanom. A börtön falán túl találkoztam valakivel; messziről jött, ez az ember egy hindu herceg volt. A szemei megparancsolták, hogy szeressem és boldogan szerettem. Ez az volt, amit csak egyszer életében érhet el az ember. Ezen túl nincs semmi. Ezt csak az tudja érezni, aki olyan messziről jött, mint ő s aki oly messze van mindenkitől, mint én... És aztán értemjöttek, hogy elvigyenek megint, egy ál-életbe. Én nem voltam elég erős, bennem nem volt elég bátorság, hogy a két öklömmel törjem szét azt a vastag üvegbúrát, amit rámborítottak. Ezt csak én cselekedhettem volna meg. Ami az ő bátorságától tellett, azt megtette. Mikor érezte, hogy elvesztettük egymást, vízbe ölte magát. Nekem ott kellett lennem, mikor kifogták, holtan. A szemei nyitva voltak akkor is és rámmeredtek...! Kérem... jöjjön közelebb és nézzen erősen rám...

Sárvári odalépett és a homályba nézett. Ő nem látta a lány tekintetét, csak azt érezte, hogy hosszú perceknek tünő pillanatok után egy kéz elindul feléje és végigsimítja előbb a haját, majd a homlokát s most az ajkainál babrál.

- Most hunyja le a szemét...

Megint nagyon hosszúnak tünő idő telt el. Azután Sárvári érezte, hogy a kéz leernyed az arcáról. A lány belefúrta magát a homályba és zokogás rázta meg. Csak lassan peregtek le róla a csuklások, lassan lett csak csend.

Most nagy csend volt. A hajó finoman remegett a nagyon csöndes vizen és a szomszéd kabinból egy alvó ember egyhangú szuszogása hallatszott át.

- De hiszen neki bajúsza volt, - szólt a lány még szipogva és kifujta az orrát. - Vékony, fekete, kicsit lecsüngő bajúsza. És a bőre aranybarna volt mindig, holdfényben és napsütésben.

Hirtelen leszökött az ágyról és egy saroknak támaszkodott.

- Menjen most el, kérem.

Hidegen mondta ezt és hidegen nézett. Sárvári kicsit állta ezt a tekintetet; kileste, hogy megtörik a másik pillantása s megint könyörög és várakozón a semmibe vész... Akkor elment.

Másnap este tíz órakor Sárvári elővett a kofferéből egy dobozt, amiben színészetének maradványait őrizte. Ezzel elindult az álomba csöndesedő hajón. Mint tegnap, most is megállt a kürtő ásító csőre előtt. A fényes pléhbélés volt a tükre; testszínt kent az arcára, gondosan, egyenletesen, szép, mélységes barnát, majd felragasztott egy vékony, fekete, kicsit lecsüngő bajúszt. Azután halkan kopogott a hetes számú kabinon.

A lány, éppúgy mint tegnap, a felső ágy mélyén gubbasztott, árnyékban, és csak a kékernyős körte égett a polc fölött. A meztelen karja lecsüngött és a keze megint babrált a függönnyel.

- Vártam, drágám, - szólt és Sárvári odalépett hozzá, boldog vigyorral. De két kar fonódott a nyakára s a fejét odavonták egy átmelegedett, elgyötört párnára.

- Már azt hittem, - lehelte mellette a lány - hogy nem lehetek a magáé. Ez borzasztó lett volna. Tudja, drágám, én soha többé semmit sem merek kezdeni az életben. Én mindig csak folytatni birok. Maga ott volt velem mindig, már pici koromban, egy barna kisfiú volt a játszótársam, ez úgy nézett rám, mint maga s őt is magáztam, a többi pajtásomat mind-mind tegeztem. Aztán volt egy kis barátnőm, ezzel összebujtunk az ágyban s egész éjszaka meséltünk egymásnak, vagy volt úgy is, hogy hallgattunk és csak kutattuk a szemünket a homályban. Ez volt mindössze az én életem, míg maga jött. Maga bújócskázott velem kisgyerek korom óta, hol felbukkant, hol eltünt. Most azt hittem, megint eltünt és örökre tünt el, attól rettegtem. Én mostanában sokat félek. Néha úgy rámlép a félelem! Tizennyolc éves vagyok; öregszem és úgy-e, ilyenkor támadnak az emberre félelmek. Ilyenkor, ha valami szétpattan az ember életében, nem mer már abban hinni, hogy minden előlről kezdődhet. Tizennyolc éves vagyok már... és úgy-e, most mindig velem marad?...

A szája rátapadt a színész szájára, a karjai nagyon magához szorították. A lány teste nem engedelmeskedett s Sárvárit valami bamba rémület fogta el, a szeme riadtan kereste a kékernyős körte világát: de a lány teste parancsolt.

...Már nagyon késő volt. Sárvári ott ült egy nagyon alacsony széken, a karjait összekulcsolta és a fején egy atlaszselyem turbán ült, kicsit olcsó, összefércelt holmi. A bajuszát babrálta, mert a masztiksz kissé leolvadt. Arra gondolt, hogy holnap megfürdik és bekeni az egész testét barna színnel. S Newyorkban, ha megérkezik, azonnal vesz egy könyvet az indiai rádzsák életéről és szokásairól. Kótyagos volt a feje valami zavaros boldogságtól s így búcsúzott el - a közeli viszontlátásig - a lánytól, aki most megint a homályba süppedt.

Mikor kilépett a kabinból és méltóságteljes, halk járással, felvetett fejjel s kissé bálványszerűen összefont karokkal lépdelt a holdfényes hajóerkélyen, hirtelen egy izzó pont hullott a szemei elé: egy pipa parazsa. Valaki, aki a korlátnak támaszkodva nézett a tengerbe, megfordult és elébe állt. A szőke fiatalember volt, az, aki ott járt a fedélközön a lány mögött. Hűvös tekintetét most Sárvárira szegezte és egyetlen lendülettel leverte a turbánt a fejéről. Aztán elnevette magát; csengőn, keményen, széles, fehér fogsorral kacagott, sarkonfordult és szó nélkül otthagyta Sárvárit.

A színész felemelte az atlaszturbánt és valami gyermeteg mozdulattal a melléhez szorította. Így oldalgott vissza a fedélközre. Hajnalodott már. Sárvári ott gubbadt a ládáján reggelig, álmatlanul, ide-oda röpködő tekintettel az ébredő hajó zajlásában...

Tíz órát jelzett a hajóharang. Egy groom szaladt le a lépcsőn; szétnézett az utasok között. Sárvári felállott. A fiú odalépett hozzá és egy levelet dugott a kezébe. A levélben ez volt:

«Vigyázzon! Leskelődnek utánunk. Legyen óvatos és ne felejtse el, hogy egészen a magáé vagyok. Éljen nekem, ne hagyja cserben a mi életünket. Ne higgye, hogy álmodott, minden valóság volt. Viszontlátásra Newyorkban, a megbeszélt módon.»

A levél még táncolt az ujjai között, mikor valaki vállon érintette. A derüsképű nagybácsi volt.

- Meghívom önt a kantinba. Jöjjön, beszélgessünk.

Sárvári engedelmeskedett. Az asztalnál így szólt az öregúr:

- Nem akartunk feltünést. Ez egy beteg gyerek. Hülyeség az egész, érti?... De én nagyon szeretem ezt a gyereket. Akar pénzt?

Sárvári hallgatott.

- Ki tudja, milyen hülyeségeket beszéltek meg. Nem kutatom. Hallom, hogy maskarába öltöztették. Ennek véget kell vetni.

Az öregúr izgatottan pislogott.

- Elmondok mindent. Értelmes embernek látszik, meg fogja érteni. Ennek a lánynak szerencsétlen gyerekkora volt. A szülei szétmentek. Az anyja elzüllött, pfuj, ne beszéljünk róla, az élet csinál ilyen hülyeségeket. Az apja? Gazdag!... Ennek a gyereknek sohase volt otthona. Mindig idegenek között. Mindig csak olvasott, egy kuckóba vonulva, szegény, megtelt a feje mindenféle hülyeséggel. Kisgyerek kora óta furcsa rémlátásai vannak, szerencsétlen gyerek, az élet csinál ilyen hülyeségeket... Angliában neveltették, intézetben, most mentünk érte, hogy hazavigyük. Haza? Hülyeség!

- Valami hindu hercegről beszélt önnek, úgy-e? Hallottam róla az igazgatónőtől. Jelmezes bált rendeztek a lányok, meghívták az egyetemi diákokat, ott jelent meg az a fiú rádzsának öltözve; hallom, a turbánjával most önt cicomázta föl. Első szerelem, persze, egy ilyen szegény, beteg léleknek... Hindu herceg? Hülyeség! Valami bombayi ügyvéd fia, derék, fiatal, hindu diák, mit tudom én... És mit tudom én, öreg kereskedő, az álmait egy ilyen gyereknek. Szóval, véget kellett vetni, visszük át Newyorkba a lányt az apjához és ez a szőke fiatalember... Na, mindegy. Hallom, megint rémlátásai vannak és azt képzeli, hogy a hindu vízbe ölte magát, őmiatta, mert el kellett szakadniok.

Sárvári eddig csöndesen hallgatta az öregúr elbeszélését. Most tágra meredtek a szemei és valami halálos rémület tátongott bennük. Az öregúr észrevette ezt az elváltozást és kíváncsian pislogott.

- A hindu herceg nem halt meg? - szólt Sárvári egészen furcsára vált hangon, halálsápadtan.

Az öregúr mosolygott.

- A hindu herceg nyilván él ennek a szegény gyereknek a képzeletében. De a bombayi ügyvéd fia sem ölte magát vízbe, nem bizony.

Ezzel felállt.

- Kedves barátom, ön jól úszta meg ezt a dolgot. De nem akartunk feltünést, hangos szót. Kímélnünk kell a gyereket, ez belebetegszik minden csúnya szóba... Hülyeség! Még egyszer kérdem: akar pénzt?

Sárvári hallgatott. Az öregúr sarkonfordult és otthagyta.

A hindu herceg nem halt meg? - dörmögte Sárvári és hirtelen ráemlékezet, hogy Budapesten egyszer, egy bizonyos napon ő is úgy érezte, mintha egy vastag üvegbúrát borítanának reá.

...Az utazás utolsó napján feltünt a fedélköz utasainak, hogy az a sötétbőrű, tágszemű ember, ki napközben mindig a ládáján gubbasztott, nincs sehol. Keresték, de hiába. Bejelentették a furcsa kivándorló eltünését az irodában. Egy tiszt parancsot adott, hogy kutassák át a hajót; később egy matróz jelentkezett, hogy előző éjszaka, tíz óra tájban látott egy embert, ki nekidől a korlátnak és mereven belebámult a vízbe. A személyleírás ráillett az eltüntre. A tiszt kicsit vállat vont: úgylátszik, vízbe ölte magát, nem első eset a Titánián...

Már Newyork közelében járt a hajó. A poggyászokat hordták fel a fedélzetre, az utasok künn álltak és a Szabadságszobor egyre élesebben kirajzolódó árnyképét nézték.

Ott állott a derüsképű öregúr, a szőke, hűvöstekintetű ifjú és a lány is; könnyű kis kézitáskáját himbálta s a szája körül rejtélyes kis mosoly remegett.

- Remélem, azért nem történt semmi, - mondotta az öregúr suttogva.

A hűvöstekintetű ifjú nyugodtan mosolygott.

- Ugyan, hiszen gyerek. Hóbortos gyerek, de - gyerek. Nem történt semmi...