Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 16. szám · / · FIGYELŐ · / · GYERGYAI ALBERT: ANDRÉ MALRAUX

GYERGYAI ALBERT: ANDRÉ MALRAUX
«A Hódítók» (Les Conquérants), fordította Németh Andor; Pantheon-kiadás; «Emberi Sorsok» (La Condition Humaine), fordította Kállay Miklós; Cserépfalvi-kiadás
I.

Mindkét regény főbb eseményei a kínai forradalom egy-egy jelentős dátuma köré csoportosulnak. A Hódítók cselekménye alig két hónap alatt játszódik le, 1925 nyarán, a kantoni felkelés idejében; az Emberi Sorsoké két esztendővel későbben, 1927 tavaszán, a shanghai-i forradalom napjaiban. Aki, mint nem egy olvasó nálunk, Kínát, saját hibáján kívül, csak a Mosoly Országából, egy-két csinos kínai versből s a magyar lapok ritka és ellentmondó híradásaiból ismerné, idegenül és tétovázva kezdhet ezeknek a regényeknek az olvasásába - s itt a magyar fordítók első, de nem egyetlen nehézsége. A francia olvasó, akit ezer világhatalmi szál fűz a Távolkelethez, tehát Kínához is, bizonnyal jobban is van tájékozva e négyszázötvenmilliós nemzet földrajzi és politikai helyzete felől s külön az ő számára írt népszerű vagy tudományos könyvekből tudja, hogy a kínai forradalom, ez a részben nemzeti, részben világnézeti, részben csupán tartományi, esetleg csak személyi érdekű felkeléssorozat tulajdonképp 1912 óta, vagyis a kínai köztársaság megalapításától fogva tart, hogy szervezője s egyúttal a Kuomingtang megalapítója a kínaiak Leninje, Sun-Yat-Sen volt és hogy ennek halála óta (1925) tanítványa, Chang-Kaď-Shek lett a kínaiak egyelőre leghatalmasabb hadvezére, aki előbb Moszkvával, újabban egyenesen Moszkva ellen próbálja egyesíteni a birodalmat. Ő, aki 1925-ben, vagyis a Hódítók idejében, az oroszokkal együtt harcol a hongkongi angolok ellen s megvédi előlük és zsoldosaiktól a többé-kevésbé kommunista Kantont, két évvel később, Shanghai-ban, már a kommunisták ellen fordul: a Hódítók hőse, Garine, aki Moszkva képviselője, vele együtt menti még meg a kantoni köztársaságot, viszont az Emberi Sorsokban a forradalom hívei már esküdt ellenségüket látják benne s miután nem sikerül őt megölniök, az ő áldozataiként pusztulnak el. A forradalom egyébként változó szerencsével folyik ma is - s mint a Vu kínai különszámában, a kínai állapotok e legfrissebb francia helyzetképében olvasható - e pillanatban legalább is három Kínáról beszélhetünk: az északiról, a pekingiről, amely mindinkább Japán felé néz s amelyről e két regényben alig van szó; a központiról, Nankingban, Chang-Kaď-Chek-kel, mint kormányfővel, akinek talán sikerül a déli, vagyis kantoni kormánnyal való egyesülés és akit egyszer Amerika, máskor Japán «támogat»; és végül, ugyancsak Délen, a Moszkvától befolyásolt «vörös» Kína, amely tanulva Borodine-nak, a Hódítókban is szereplő agitátornak kudarcából, ma már nem a munkásságot, hanem a földmívelőket forradalmosítja s amelyet közös erővel írtnak japánok, európaiak és amerikaiak s elsősorban a központi kormány, hol az idegen hatalmak, hol a kínai középosztály sürgetésére. S ha még, a teljesség kedvéért, megemlítjük a nagyhatalmak versengését, a külföldiek zsoldjából élő «tábornokok» rablóhadjáratait, a régi és az új nemzedék erkölcsi és műveltségbeli ellentétét, a vatikáni missziók harcát a szerintük imperialista célú protestánsokkal, az évente visszatérő áradásokat és éhinségeket, másfelől a hongkongi és shanghai-i idegenek pazar létét, s a fajok és világrészek, az érdekek és ideálok káosza mögött a népnek, a kínai népnek szinte állati nyomorát, Malraux szerint a föld legteljesebb testi-lelki gyötrődését, - talán megértjük nalraux vonzalmát az ily kivételes témakör iránt, - a regényíró vonzalmát, aki ebből a nyersanyagból változatos cselekményt, patetikus helyzeteket, nagyszerű figurákat formálhat és az ember vonzalmát az emberi lét e távoli és végletes formái iránt.

Bizonyos, hogy Malraux-nak ezzel a két regényével mások, magasabbak a céljai, mint hogy holmi színes «freskót», regényes történeti rajzot adjon a felkelő nap, a pagodák és a porcelláncsészék honáról. Nemcsak azért, mert minderről édeskevés szó esik a regényekben, hanem mert az ilyesmi inkább az elmés Paul Morand vagy a kítünő Tharaud-k műfaja, akik repülőn s pár nap alatt a föld minden területét kitanulják, hogy aztán festői leírást, vagy izgalmas históriát, esetleg csípős röpiratot készítsenek egy-kettőre a «látottakról». Éppoly kevéssé valószínű, hogy elsősorban a forradalmat s annak kínai változatát akarná elítélni vagy magasztalni. Ez ellen a feltevés ellen Malraux maga is tiltakozott, a Hódítók megjelenése után, híres polémiájában Trockijval, aki ebben a regényben a kínai forradalom krónikáját és kritikáját vélte felfedezni, holott Malraux főtémája, itt is, mint legújabb regényében, magának «az emberi létnek a vádolása» s ezen belül hőseinek a forradalommal szemben való egyéni és tudatos állásfoglalása. Mit tud, mit adhat, mire képes az ember? kérdezi állandóan Gide s legkíválóbb, mert legeredetibb tanítványa majdnem ugyanerre keres választ. C'est rare, ein Mensch! - mondja Klein, a Hóditók szörnyű véget érő forradalmárja, aki ezzel, a maga módján, talán a szabad emberre gondol, arra, aki se nyomorának, se jólétének nem marad a rabja - s e sóhajával nem csupán a maga külön problémáját, hanem a Hódítók és az Emberi Sorsok hőseiét s egyben az íróét is kifejezi. Mi az élet lényege, értelme és rendeltetése? melyek az emberi létnek egyetemes és egyéni korlátai? s hogyan emelkedhetünk felül ezeken a korlátokon? A malraux-i hős, akár Garine-nak, akár Tchen-nek vagy Ferralnak hívják, a legmélyebb, a legteljesebb, az egész életet akarja, a fájdalom vagy a kéj, az eszme vagy a szenvedély, a hatalom vagy a szemlélet határtalanságát, nemcsak azt a végletet, amit az emberi lét elviselhet, hanem ezen a végleten túl az emberi lét istenülését... Az ily hős, vagy «hódító» becsvágyának tér kell, alkalom s főleg bizonyosság, mert különben, a tett, a mű híjján, a halál, a semmi lesz rajta úrrá, az az állandó kísértet, amelyet csak becsvágya tud elriasztani. A legtöbbnek - nem mindegyiknek - ezért lesz életeleme a forradalom, amelyben önmegtagadását vagy önfelfokozását, építő vagy romboló kedvét, gyűlöletét vagy emberszeretetét, legtitkosabb ösztöneit s legmagasabb ideáit egyformán s bőségesen kielégítheti. A kínai fiatalokat népük nyomorúsága hajtja ide, e nyomorúság feloldódása valami akár nemzeti, akár nemzetfeletti megújulásban, azután a nyugati keresztény és forradalmi tanítások, amelyek megismertetik velük az emberi méltóság és az egyéni élet árát, de talán mindenekelőtt a maguk kietlen ifjúsága, a fullasztó hagyományok és a kiáltó ellentétek rossz emléke, ami aztán legtöbbször öngyilkos terrorizmusban ég ki. Ez a sorsa a Hódítókban Hong-nak, ennek a fanatikus sihedernek, akit apai barátja, egy vén olasz anarchista telít meg európai ideákkal s akit leggyötrőbb emléke, vígasztalan gyermekkori szegénysége többszörös és oktalan gyilkosságba kerget. S majdnem így végez Tchen is, az Emberi Sorsoknak ez a már sokkal bonyolultabb, mintegy európaibb Hong-ja, előbb egy luteránus hittérítő, majd egy francia szociológus tanítványa, aki egyformán idegenül áll már népével és a forradalommal szemben s aki gőgje, magánya s első gyilkossága következtében a terrorizmust önfeledt hitté, vad miszticizmussá emeli, a tett, a halál, a vértanuság embertelen extázisává... Másképp az európaiak, akik vagy hivatásos forradalmárok s tetterejük és ideológiájuk Kínát csak kítünő talajnak, vagy mint a Hódítók öreg bölcse mondja, kísérleti nyúlnak tekinti, - vagy pedig szellemi kalandorok, akik, akár mert túlsokat, akár mert semmit se várnak az életüktől, nem tudnak már beleilleszkedni semmiféle otthoni közösségbe s ma Kínában, holnap másutt hajszolják a kockázatot, valami célt, a lét felejtését. Ilyen Gérard, a volt tanár, vagy Klein, az egykori fegyenc; a Hódítókban; ilyen a belga Hemmelrich, az orosz Katow és a félvér Kyo, akik mind tetteik értelmét, embervoltuk bizonyságát keresik a forradalomban. S ilyen mindenekelőtt Garine, a Hódítók főalakja, - akiben Malraux egy holt barátnak óhajthatott új életet adni - ez a svájci származású s párisi nevelésű gazdag ifjú, aki pár évi inkább elvont s mindenképp meddő lázongás után Kínában találja meg végre a vágyainak megfelelő atmoszférát, ahol tanít, lázít, szervez, megbénítja Hongkongot, az angolok keleti Gibraltárját, s félholtan és mindentől búcsúzva is, megvédi elleneitől Kantont, az ő művét, magát a Várost, az emberi társadalom e legfőbb képét - s mindezt miért? Talán csak játékszenvedélyből, mert hisz a forradalom is csak játék, távoli célok, bizonytalan erők, véges emberek játéka, talán nietzschei hatalomvágyból, hogy a sors sose találja vesztesnek, semmiképp sem a tömeggel vagy a párttal való együttérzésből, mert nem hisz a marxizmusban s a népben csak az alulmaradókat, nem pedig embertársait sajnálja, - s van valami megrázó és egyben groteszk a Hódítók befejezésében, amikor Garine, az angolfaló, lázálmában épp Angliába, a hatalom, az akarat, az erő birodalmába vágyódik, amivel Malraux tán nem annyira a forradalmár pálfordulását jelzi (- ezt, színpadi látványosságként, Jules Romains mutatta be a Diktátor-ban -), mint inkább az emberi lélek visszáját és végleteit, e végletek átbillenését és a korlátlannak hitt lélek irónikus korlátait... S ide, a malraux-i hősök, ha nem is a forradalmárok, de a «hódítók» közé sorolhatjuk Ferral-t, az Emberi Sorsoknak e jelentős szereplőjét, aki mint bankár és vállalkozó a forradalom főellenségét, az európai kapitalizmust képviseli, azonban éppoly felsőbbséggel, mint Garine a forradalmat, ugyanazzal az elszigeteltséggel «pártjával» vagy «osztályával» szemben, s üzletben és szerelemben ugyanazzal a hatalmi vággyal, amely az észben se lát mást - óh, Descartes és Napoleon unokája! - mint a dolgok és emberek birtoklásának módszerét! S idevalók még azok a szemlélők vagy idealisták, akik a tettek embereit eszméikkel sugalmazzák vagy csak tekintetükkel kísérik, de akiket ugyanaz a «totalitás» jellemez: a minél teljesebb élet, a minél teljesebb emberség, felülemelkedni, bárhogy, az emberi lét tűrhetetlen korlátain, több lenni mint ember: istenség... A vén Gisors, Kyo apja, az ópiumban találja meg ezt a mámort, viszont a Hódítók agg bölcse, akit ellenfele, Garine, gúnyosan Gandhival von párhuzamba, a béke, az önlegyőzés, az Igazság megszálltja, aki népe s a maga sorsát erre a fennkölt ábrándra bízza. S a Hódítóknak s a mai francia irodalomnak egyik legcsodálatosabb jelenete, amikor ez az aggastyán, aki életét s vagyonát Kína felszabadításának szentelte, a terror, az erőszak, a háború ellen emel óvást, Garine-nal, a forradalmárral, Garine-nal, az idegennel szemben; itt két világ, két világnézet, két típus néz egymással farkasszemet, mintegy a két legfelsőbbrendű ember, a hérosz és a szent küzdelmében...

Az ily alakok és témák magukban is elegendők már ahhoz, hogy Malraux-nak a mai irodalomban elsőrendű helyet biztosítsanak. Más kérdés, hogy, mint regényíró, tud-e testet adni eszméinek s levegőt és távlatot legtöbbször emberfölötti alakjainak? A Hódítók egysíkú s tulajdonképp lírai regény: az író, mintegy naplóformában, maga meséli el útját Singapurtól Kantonig, egyúttal Garine életét és a készülő forradalmat, még pedig oly mesteri módon, hogy az utazás, Garine életsorsa és a kantoni forradalom párhuzamosan fejlődik s együttesen halad a vég felé. Az első részben - még a hajón - jelentésekből, sürgönyökből, futó beszélgetésekből lessük el a mozgalom terjedését s Garine multját és szerepét; a második rész, Kantonban, már pályája delelőjén mutatja Garine-t s teljes felkészültségben a szembenálló hatalmakat, míg végül a harmadik rész fokonkint tágul és emelkedik a hősnek és végzetének párharcává, amelynek már csak háttere a Kantonért dúló háborúság. Ezt a szinte mértani tisztaságú szerkezetet az elbeszélő baráti hangja telíti meg, aki mint Garine bizalmasa, kísérője és emlékírója hősén keresztül látja és mutatja a körötte zajló történelmet: képzeljük el Hamlet életrajzát, hű Horatiója elbeszélésében! Az Emberi Sorsok alkotóját bonyolultabb becsvágyak hevíthették. Itt már a hasonló téma több síkon, több hős körül játszódik, a «nagy» regény, a flauberti epopéa követelményeivel és kockázataival. A régebbi motívumok itt új változatokkal bővülnek, a gyilkosság s a szerelem, amelyeknek előbb még hely sem jutott, itt állandó vezérszólamokká lépnek elő, a Hódítók egy-egy elsuhanó árnya itt már életnagyságú arckép lesz, alakok, helyzetek, párbeszédek drámai feszültségben vibrálnak s a tragédia hét fejezetét ezúttal nem a krónikás, a kórusvezető hangja fogja egybe, hanem a történés ritmusa, a forradalmi mozzanatok és a lírai vallomások, a kollektív és a magányos szenvedések váltakozása, valami mélyből feltörő zene, az emberi lét felett érzett borzadály és szánalom melódiája. A fizikai és metafizikai fájdalmaknak valóságos leltára ez a regény s írója az értelem könyörtelenségével mutat nemcsak az emberi «közösségek» szörnyű ellentmondásaira, nemcsak a mai emberiség reménytelen vergődésére, hanem főképp az egyes ember szorongására a léttel szemben, amelytől, mint már Baudelaire-nél is, csak a kábulat mentheti meg, az anarchia és a falanszter között. Egyes helyeken, úgy érezzük, mintha tulajdon sebeinkben, az emberi gyötrelem legmélyében vájkálna Malraux: így, mikor Tchen, iszonyú magányában, mesteréhez, Gisorshoz menekül, de akitől, ösztönös szeretet helyett, csak hideg megértést kaphat; vagy mikor Kyo, döntő pillanatban, forradalmi léte tetőfokán, megtudja, hogy felesége hűtlen lett hozzá; vagy Ferralnak a párisi bankárokkal való tárgyalásán, amelyen Kína és a forradalom, egy világrész vére és vajúdása, csak üzleti esélyként kerül szóba, s amely nemcsak a francia bankvilágnak, hanem az egész világgazdaságnak kegyetlen, bár alig túlzó karikatúrája.

S mégis, e nagy szépségek, e ritka értékek ellenére, e regénynek nem egy helyén különös feszélyezettséget érzünk; miért? Mintha azt a remek témát, amelyet a Hódítókban csak kisajátított, itt valahogy szívósan és rendszeresen aknázná ki Malraux s minden eszközt jónak találna regénye monumentálissá tételéhez. Mestere e tekintetben nem annyira Dosztojevszkij, akire legfeljebb egy-egy alakja, mint a félkegyelmű Clappique, vagy pedig egy-egy motívuma, mint a gyilkosé vagy a játékosé emlékeztet, mint inkább Flaubert, a Salammbô s még jobban az Education Flaubertje, amit már csak azért is érdemes itt megemlíteni, mert ez a hatás egy elhanyagolt nagy mű irodalmi feltámadását is jelentheti. Salammbô-ra főképpen az a szenvedélyes érdeklődés emlékeztet, amelyet Malraux egy távoli nép sorsa és története iránt tanusít s talán a természeti jelenségeknek - felhőknek, ködnek, napvilágnak - az eseményekkel való párhuzama. Viszont az Education-ra mutat az egész regény forradalmi hangulata, a «Stimmungjt», ahogy a Hódítókban mondják, a népgyűlések, a barrikádok, a vakmerő fiatalok s a haszonélvező okosok mindig újraéledő s mindenütt egyforma légköre. Azonban Malraux nemcsak Flaubert s nem is mindig a legjobb Flaubert követője s olykor mintha nem vetné meg kellőképpen a «regényes», az «irodalmas» eszközöket. A bomba, amely majdnem felrobban egy be nem avatott kezében s idő előtt; egy merénylet előkészítése, akár egy kitűnő detektívregényben; a játékos, aki addig nyer, míg a végén mindenét elveszíti; a két udvarló operettszerű felsülése s az egyik bohózatos bosszúja; a patetikus helyzetek - gyilkosság, tortura, halál, gyász - nem egyszer ismétlésnek érzett hangsúlyozása; s még a páratlan erejű s gyónásszerű dialógusok is, amelyek nem annyira Dosztojevszkijt, mint inkább a francia tragédiahősök önleleplezéseit hozzák eszünkbe - túlságosan kitervelteknek, túlságosan tudatosaknak érződnek és pedig mind az alkotó, mind pedig alakjai szempontjából. Lehet, hogy a «nagy» regény csak az ily betétek és áriák, csak az ily fordulatok és fogások révén jöhet létre; de akkor igaza van Gide-nek, aki az ő nagy regényét mindezektől gondosan megtisztította s igaza van Valéry-nek, aki épp e fogások miatt érzi magát képtelennek a regényírásra. Amellett ez az irodalmasság még egy más szempontból is aggályos. Az ily tárgyú regénynek, minden művészi rendeltetése mellett, többek közt humanizmusában van a vonzereje, abban, hogy egy távoli és ismeretlen faj gyötrelmeit a magáévá és a mienkévé tudja tenni. Minden rokonszenvünk azé, aki nyugati, francia, alkotó és ész-ember létére a sárga faj kaotikus kűzdelmei és a kulik millióinak szenvedése fölé hajol. De mit szóljunk, ha ismeretszomjunkat az író nemcsak meztelen élményével, hanem gondosan szerkesztett s nagyarányú fikcióval is csillapítja? ha azt látjuk, hogy amint legtöbb hőse Kínában és a forradalomban csak becsvágya gyakorlóterét, egyénisége tükrét látja, néki, e tükrök tükrének, ugyanez meg irodalmi alkalom csupán? Vagyis, hogy amit mélyen szán mint ember, utána és másodízben fel is használ mint literátor? s a legfájóbb emberanyag, néki is, mint Garine-jának, kísérleti nyúl gyanánt szolgál? Félő, hogy az olvasó mindebben csak szőrszálhasogatást, vagy netalán az alkotás indítékainak félreismerését látja, holott itt csak az irodalom egy érzékeny határesetéről van szó. Flaubert, a Salammbô-ban, egy rég kihalt nép, az Educationban pedig egy már letűnt nemzedék szenvedéseit «regényíti»; Gide «Kongói Utazása» viszont nem regény, hanem látlelet a négerek lelketlen kiszipolyozásáról: mindkét író respektálja az élet és a fikció határait. Már most, goromba ellenpélda gyanánt, gondoljunk arra a francia utazóra, aki regényt írt pár éve egy fiatal francia és egy magyar úrinő szerelméről és, érdekes háttérként, az 1920-as évek, a vagonlakók, a papírmilliók, a nyomor és a spekuláció Budapestjéről, regényt, amelyet nem egy olvasója meghatónak, sőt humánusnak találhatott, amelyet pedig nem volt könnyű bizonyos idegesség nélkül végigolvasni. Vagy gondoljunk egy elnyomott nép vagy osztály tetszőleges poétájára, aki, érthető önérzettel, azt állítná verseiben, hogy a közösség, amelyből való, immár nem hiába szenved, mivel ő, népe vagy osztálya fia, e szenvedéseknek hangot ád; vagyis mintha az egyéni kifejezés megkönnyítné, sőt megszüntetné a kollektív szenvedést! Mindez persze, csakúgy nyersen, nem vonatkozhatik Malraux-ra; amellett nincs okunk, se jogunk akár a francia utazó, akár a példabeli költő, vagy pláne Malraux jóhiszeműségét s humanizmusát kétségbevonni. Azonban, ha azt kell látnunk, hogy az Emberi Sorsokban élő és költött személyek, élmény és kölcsönzött dokumentum, nyers valóság és irodalmi recept állandóan és ellenőrizhetően keverednek, s mindez egy ma is gomolygó eseménysorból kiszakítva s a művészet, sőt nem egyszer a művész fölényével túlozva és kiszínezve - talán nem kell kínainak lenni, hogy ugyanúgy érezzünk, mint egy magyar olvasó az említett francia históriával, vagy egy a szenvedő nép közül az említett poétával szemben. Pontosabban: más az irodalmi s más a jelzőtlen humanizmus. Még másképpen: a mű autonómiáját írója magatartása veszélyezteti s minden hőse és jelenete előtt őt, a harcos, a cselekvő, az élni és hatni akaró alkotót látjuk, azt a mindegyre gyakoribb írótípust, amely az élet és az irodalom kétes harmonizálásán fáradozik, jobban mondva nem is érez különbséget a kettő között, mivel az életet, mint a «hódítók», hatalmi vágya keretének, az alkotást meg e hatalmi vágy tudatának és kifejezésének s még jó, ha nem hatékony alkalmazásának s egyszerű eszközének tekinti... Mindegy: e magatartás nélkül az irodalom szegényebb lenne e két könyvvel, amelyek, minden mástól eltekintve, a «hódításnak» nemcsak lélekrajzát, hanem módszertanát is nyujtják, valóságos kézikönyvét az emberi «istenülés» tudományának...