Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 12-13. szám · / · FIGYELŐ · / · Színház

SCHÖPFLIN ALADÁR: SZÍNHÁZI MÉRLEG

Egy nehéz, talán minden eddiginél nehezebb színházi év végén alighanem felsóhajtanak a színház emberei: hála istennek, ezen is túl vagyunk. Valahogy, nagy nehezen kibirták az évet. Két kisebb színházi vállalkozás, a Kamaraszínház és a Pesti Színház kibukott a versenyből, eredendő életképtelenség okából, az életképesek megmaradtak és készülnek az új szezon új munkájára. Ha megcsináljuk a mérleget, nemcsak az anyagi, hanem a művészi oldalon sem tudunk valami nagy pluszt felmutatni.

A dolog színészi részéről nézve a legörvendetesebb, hogy végre mégis csak megmozdult a fiatalság. A budapesti színházat már-már az arterioszklerózis fenyegette. Sok kitünő színészünk van, de csaknem kivétel nélkül öregek, vagy legalább is középkorúak, a fiatalság mintha kimaradt volna. Most végre hallottunk fiatal hangokat is, amelyek közül egyik sem egészen kész ugyan még, nem tudni, mennyiben van bennük képesség a továbbfejlődésre és bűvülésre, de biztató jeleket adtak tehetségükről, sőt egyik-másik feltűnő tehetségről is.

A darabok dolgában kevésbé biztató a mérleg. Igazán figyelemre méltó új tehetség nem tünt fel, az egy Török Sándort kivéve, akinek azonban ezután kell még megbizonyítani, hogy valóban drámaírói tehetség is. A régi rutin működik tovább s aki egy-két új író akadt, az is beleilleszkedett. Még mindig hiányzik a színpadi írókban a hang bátorsága, az igazi invenció, tartalmi és formai tekintetben egyaránt, és hiányzik a színházakban is a kezdemény bátorsága. A mi színházaink a krónikus circulus vitiosus állapotában vannak, amelyből nem tudnak kikeveredni. A színházaknál azt mondják: adnának ők merész új dolgokat, de nem kapnak az íróktól, az írók pedig a színházakat vádolják, hogy elfojtják bennük az újítás szellemét. Ebben a vitában csak az tudna igazságot tenni, aki ismeri az elő nem adott darabokat is, de ki van ilyen?

Mi úgy véljük látni, hogy ma már körülbelül elmult a technikailag jól kidolgozott, de légüres térben mozgó darabok ideje. Azoké, amelyek jól vannak megcsinálva, de nem mondanak semmit. A színházba járó ember megkívánja, hogy olyasvalamit adjanak neki, amihez valami köze van, ami abból az atmoszférából való, amiben él. Ez világért sem jelent aktualitást, még kevésbé politikát, - ezeknek a színpadon nincs helye! Nem jelent «Zeitstück»-öt sem; mi leszünk az utolsók, akik ezt a torz műfajt propagálják. De jelenti az atmoszférában rejlő tendenciák kiérzését, azokét a rokonszenvekét és ellenszenvekét, érdeklődésekét és vágyakét, amelyek az emberek tudatában és tudata alatt élnek. Hogy példával illusztráljuk, amit mondani akarunk, elővesszük a most elmúlt szezon két legnagyobb sikerét: az egyik a Helyet az ifjúságnak a Belvárosi Színházban, a másik Az orvos a Vígszínházban. Egyik sem művészi szempontból nagyon kiemelkedő mű. Az előbbi meglehetősen alantas bohózat, a másik a francia dramaturgia szabályait okosan amerikanizáló, jól megcsinált probléma-dráma. Mért volt mégis olyan nagy sikerük? Az egyiknek azért, mert egy a kis- és középpolgári közönségben általános fogyatékossági érzést kompenzál azzal, hogy ügyesen és ötletesen kigúnyolja a nagy bankembereket, akik előtt, ha be tud hozzájuk jutni, reszkető térdekkel áll a szegény polgár s akiknek hatalmát, vagyonát, luxusát szíve mélyéből írígyli. Hogyne volna boldog, ha kifigurázva látja ezeket a kapitalista bálványokat! Az orvos sikerének titka is a témájában és milieujében van: ma, az orvosi tudomány a maga hallatlan fellendülésével annyira beleavatkozik mindenkinek mindennapi életébe, annyi köze van hozzá minden embernek, hogy mindenkit érdekelnek az orvosi műhely titkai és az a levegő, amelyben az orvos él. A színdarabban az atmoszférikus hatások még sokkal fontosabbak, mint a többi irodalmi műfajokban. Az ember tragédiája is aligha aratott volna Bécsben olyan igazi nagy sikert, ha nem lett volna éppen most kedvező az atmoszféra Bécs és Budapest között. S megállapításunk mellett szól, hogy Bécsben is, Budapesten is most először vették észre, ami Madách művében korszerű, csaknem aktuális.

A Nemzeti Színház körüli zajgások, hála istennek, elcsitultak, sőt van abban némi komikum, hogy most azok a sajtóorganumok vannak a színházzal legjobban megelégedve, amelyek pár hónap előtt a legkönyörtelenebbül támadták. Ezen csak az csodálkozik, aki nem ismeri a budapesti sajtó sajátságos psychológiáját.

A színház évvégi jelentése mértékletes eredményekről tud csak beszámolni. A szezon gerince Madách műve volt, néhány szép siker mellett voltak komolyabb balesetek is s a színház belső életében is beteges tünetek mutatkoztak. Nekünk legjobban a klasszikus műsor szegénysége tűnik fel. Két felújított Shakespeare-darab és a Sakuntula - ez az egész. Hozzáadjuk még Az ember tragédiáját. Ez bizony kevés volna még akkor is, ha a modern műsor valami különös nagy eredményeket hozott volna. Ezen a téren és ezenkívül a színészi és rendezői munka átszervezése terén is még nagy munka vár a színház kormánybiztosára, Voinovich Gézára. Mi nem tartozunk sem támadói, sem védői közé, tisztán látjuk, hogy ha követett is el tévedéseket - melyik színházigazgató nem követett el tévedéseket? - a támadások, melyeknek pergőtüzébe került, nagyobb részt nem voltak igazságosak s a támadókat nem mindig vezette hozzáértés és lelkiismeretesség. Roppant nehézségekkel kellett megküzdenie s egy év kevés idő volt a színház ügyeinek rendbehozására. A kíméleti időt, ami első évében kijárt volna neki, meg kell hosszabbítani. A klasszikus műsor kiépítését és felfrissítését mindenesetre várjuk tőle, nemkülönben a mérték magasabbra tűzését a modern darabok kiválogatásában, a jól bevált régebbi színészeknek új, érdekes feladatok elé állítását, a fiatalokkal való gondos foglalkozást. Legtöbb kitünő színészünk is már-már kezd belekonvenciósodni egy-egy szűkre szabott szerepkörbe, - ebből ki kell őket emelni. Némi kezdést e tekintetben is láttunk már, például Bajor Gizitől érdekes új hangokat kaptunk, amelyeket eddig nem volt alkalma kiadni magából. Ebben az irányban szép eredményeket lehetne elérni a meglevő színész-anyaggal. A Nemzeti Színházat vezetni ma a legnehezebb és legbonyolultabb feladatok egyike Magyarországon s ezidőszerint nem igen látjuk azt a posszibilis embert, aki jobban tudná megoldani.

A lezárult szezon színházi veszteség-számlájára írjuk Heltai Jenő távozását a Magyar Színház igazgatóságából. De az a reményünk, hogy amit elvesztünk a színházvezetés révén, megnyerjük a színműírás vámján s Heltai újra felveszi évek óta pihentetett drámaíró tollát.