Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 6. szám · / · FIGYELŐ

Kárpáti Aurél: AZ ÚJ THÁLIA BEMUTATKOZÁSA

Egy emberöltő előtt Márkus László egyik legjelentősebb kritikai irányítója volt az önmagát túlélt deklamáló színjátszás üres konvencionalizmusa ellen indított küzdelemnek. Hevesi Sándorral és Bánóczi Lászlóval együtt tevékeny részt vett a Thália megalakításában, amelynek nyomán valóságos művészeti forradalom robbant ki, új stílus, a természetes beszéd és a közvetlen emberábrázolás számára szerezve polgárjogot a magyar színpadon. Harminc év alatt ez a realista-naturalista formanyelv azonban nemcsak egyeduralkodóvá lett nálunk, - szinte függetlenül az egyes darabok különleges stílus-kívánalmaitól, - hanem épp olyan konvencionálissá, semmitmondóvá és elavulttá vált, mint annak idején elődje, amelynek helyét elfoglalta. Így hát egyáltalán nem meglepő, ha bizonyos mértékig a régi forradalom eredményei ellen fordul ma az örök-színház új, korszerű stílusának kialakításáért induló harc, megint csak Márkus Lászlóval az élén. Az általa életrehívott Új Thália elsősorban a színjátszás sablonná merevedett realizmusának üzen hadat. De nem éri be ennyivel. Ki akarja űzni a színpadról mindazt, amit közben a mozi csempészett be oda. Szakítani kíván azzal a rendezői önkénnyel, amely a drámaíró fölé kerekedik s nem a darabot, hanem egyedül saját elképzelését teszi meg az előadás alapjául. Óvást emel minden olyan törekvés ellen, amely a színpadot népgyűlési dobogóvá alacsonyítja s művészi autonómiájától megfosztva, a Zeitstück hamis értelmezésével, társadalmi és politikai célok szolgálatába állítja. Az Új Thália - előzetesen körvonalozott programja szerint - a színházat vissza akarja adni önmagának, hogy deszkái újra azok a világot jelentő deszkák legyenek, amelyeken legfőbb úr a költő, akinek természetes szövetségese a sztár-nélküli, zárt együttes, lévén a színház egyrészt a legmagasabb költészet, másrészt a legkollektívebb művészet ősi hajléka.

Szép, okos, időszerű és lelkesítő program ez, amelynek beteljesítésétől méltán várhatjuk elernyedt színházi életünk felfrissülését. S rendkívül biztató jel, hogy az Új Thália mingyárt bemutatkozásával komoly hitet tett mellette, amikor vállalt programjának művészi részét csaknem hiánytalanul megvalósította. Olyan érdekes, nívós, minden részletében kiegyensúlyozott, egységes és stílusos előadást produkált, amely ha nem is jelenti a keresett és áhított új színjátszó stílus kész kialakulását, - ilyen csodák még a színpadon se szoktak máról-holnapra történni, - éppoly meggyőző, mint értékes eredményeket hozott, s ezt s sikert, a közönség megértő rokonszenvén túl, a kritika elismerése is igazolta. Pedig maga a darab, Felkai-Folkman Ferenc Bábel című színműve, amelyen keresztül az Új Thália művészi hitvallását dokumentálta, nem túlságosan szerencsés alkotás. Inkább csak költői szándékú, mintsem költői erejű vizió, a kétezerötszázadik esztendő lelketlen gép-társadalmáról, amelyet egy ezerkilencszázharmincnégyből repülőgépen beletévedt, szerelmes emberpár fölrobbant. Lényegében alig több a madáchi falanszter-jelenet kissé vizenyős föleresztésénél, megtoldva némely RUR-reminiszcenciával, egy merőben fölösleges, zavarosan filozofáló előjátékkal s egy kenetteljes, rousseaui paradicsom-példázattal. (A tervbevett s későbbre halasztott Ave Maria (Claudel) vagy az Athéni Timon (Bruckner) mindenesetre nagyobb erőssége lett volna a bemutatkozásnak.) Arra mégis kiválóan alkalmasnak bizonyult ez a valóságtól elvonatkoztatott, utopisztikus darab, hogy a belőle kiinduló rendezés a stilizált beszéd és játék, az ábrázolás helyébe lépő kifejezés különböző formáit mutassa be rajta. E tekintetben különösen szép mozzanata volt az előadásnak a jövő társadalmát szimbolizáló, eleven emberi gépcsoport, amely a munka teljes mechanizálódását döbbenetes művészi erővel érzékeltette, továbbá a falanszter-emberek leckefelmondásra emlékeztető, hangsúlytalan beszéde és «racionalizált» mozgása, ellentétben az ezerkilencszázharmincnégyesek kötetlenebb, de mégse valóság-ábrázoló emberalakításával. A szöveget helyenkint aláfestő zene mintegy belső ritmusát adta meg az egész játéknak, amelybe zökkenő nélkül simultak bele a koreografikus részek. Bortnyik Sándor jelzésekre szorítkozó falanszter-díszlete a világítási effektusok változásával hol a térbeliséget hangsúlyozta, hol relief-szerűvé, hol egészen festőivé vált az egyes jelenetek során.

A kitünő együttesben - amely ezúttal csakugyan együttes volt - mindenki tehetsége legjavát adta. Palotai Erzsi, Orsolya Erzsi, Baló Elemér, Toronyi Imre, Gonda József, az epizódszereplőkkel együtt, minden elismerésre rászolgáltak. Palasovszky Ödön gondos rendezése, Csizmárek Mátyás invenciózus kísérőzenéje és a Madzsar- Róna-tánccsoport stílusos produkciója egyenrangú részese a sikernek, amelyet az is bizonyít, hogy a Magyar Színház esti műsorába iktatta az előadást.

Színházi kultúránk minden igaz barátja hálás Lehet Márkus Lászlónak a szerencsés kezdeményezésért. Az Új Tháliára szükség van. Épp olyan fontos misszió betöltése vár rá, mint egykor a régire. További müködése elé fokozott várakozással nézünk. Csak ne siessenek. Sok-sok próba, még több csiszolás, türelmes, de hittel végzett munka, minden tehetség teljes megfeszítése, néhány igazán jó darab kiválasztása (ha egyelőre külföldi: az sem baj) s az Új Thália egészen bizonyosan megnyeri a döntő csatát, amelybe most annyi lelkesedéssel, pénz nélkül, de a hivatottság és tehetség anyagiakat pótló, erkölcsi tőkéjével indult a magyar színpadról csaknem kiszorított tiszta művészet visszahódítására.