Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 6. szám

FÜST MILÁN: LEVÉL OIDIPOSZ HALÁLÁRÓL

«Oidiposz! - kiáltottuk s a kezünk felemelve sírtunk hangosan.
Mert megtörte az ércbe s emberszívbe vésett szent törvényeket.
Majd kürtök harsantak s utánuk mint a tűzpatak
Omlott alá a hegyoldalból Mithrasz évszázados átka. Ifju és komoly anyák
Aggódva nézték ennen keblükön az alvó gyermeket.
Parázs szaladt körűl a földeken, - a nap lement.
Fekete lett a domboldal és lombjai, - döglött lovak
Hevertek rajta szanaszét . . . mert vad futás volt ez, izgalmas, végső, vad futás,
A hírhozóké, - ők is, mint a zsák, úgy estek össze, dőltek el a fák alatt,
Mikor a lovakról leszálltak s elmondták, hogy Oidiposznak vége van.
Odébb a tér sarkán a bölcsek s még odébb egy kis csoport, átszúrt dudákkal,
Ezek is jajongva, gyászban érte, - úgy jajongtak, mint az árva gyermekek...
A bűnös, nagy király szegény dudásai...

Ám egyes könnyű, dajna nők, mint akik mit se hallanának,
Ajkukat megnedvesíték nyelvecskéikkel és úgy néztek körűl...
A fürtjeik, akár a felhők, bodrosak s tevékeny kis kezük remeg...
Csak tettek-vettek egyre s papucsaik csattogása közben
Azokhoz szegődtek inkább, akik itt maradtak, élnek még, kik megkűzdtek a vad lovakkal,
S most aléltan elhevernek s női kéz, vagy suttogás nem édesíti fáradt álmaik.
- Komoly a törvény! - mondogatták ők is, ámde nem hitték.
Hisz tudjuk, hogy hazudnak... .
Mit gondoltak, nem tudom. Úgy vélem, nincs e földön oly parancs,
Mely megfékezhetné tüzük s elméjük rúdját megfordítaná a gondjaink felé.
Övék a föld, mivel a bűn övék. Mit nékik tavasz szenvedése s mit a fájdalom!
S az elhagyottak nagy sirása lenn a völgyek alján. Fel volt tűzve kontyuk, mint a szemtelen,
A kotnyeles kislányoké... S az egyik végül még felém is fordította szép fejét...

És várt. Hogy mint a szomjas állat, amely forrást lel, igyam a szeme fényiből.
A kárhozat volt ez. Oh Oidiposz király! Míg átkozódtunk,
átkoztuk a kéjt s letéptük volna férfi-díszeink...
Épp aznap, mikor sírtunk érted: elmerültem én is. Végeláthatatlan
Gyönyörök szolgája lettem. Sötét tengerek fedik már tiszta ifjúságomat.
Egy hetairáé vagyok s mindörökre, érzem. Nem tudok már lenni nélküle.
Mert mindig meztelen s mindig nevet. - Az ujjain gyürűk...
Óh hagyjatok! nincs már szavam... s feledjétek el mindörökre társatok.»