Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 3. szám · / · FIGYELŐ · / · KISEBB BÍRÁLATOK

Brachfeld Olivér: UNAMUNO ÚJ DRÁMÁJA
El otro. (A másik.) Madrid

Olaszországban már régebben játszották ezt a darabot, amelyre Spanyolország csak most figyelt fel egy pillanatra; a legjobbhírű staggionne: Margarita Xirgu társulata mutatta be Madridban. Egyúttal könyvalakban is megjelent.

Unamuno mindig is elvont író volt, elvont fogalmakat és gondolatokat forgatott, egyensúlyozgatott írásaiban, és az emberi figurák csupán mint a gondolat sápadt hordozói szoktak bejárást találni műveibe. Színpadi alakjai talán még egyrétűbb, egysíkúbb lények, mint «regény»-hősei; de az El otro alakjai talán még üresebb sémák, még sápadtabb árnyak, mint a Sombras de sueno (három esztendővel ezelőtt bemutatott darabja) papirosfigurái. Már nem is árnyak, hanem csupán az árnyak árnyékai. Már nem is álomhősök - bár már az unalomig ismétli Unamuno ebben a művében is a calderoni mottót: az élet álom, és az ember legnagyobb bűne az, hogy egyáltalán megszületett. Hasonlatosak ezek a figurák a panoptikum előképéhez, amelynek bábjai a krajcár bedobására gépies, kimért, előre kiszámítható mozdulattal emelik magasra a kést, és csapnak le vele áldozatukra.

Az ellenséges testvérpár régi, irodalmi ízű témáját eleveníti fel a szerző, egyetlenegy «nagy» jelenet kedvéért. Kozma és Damján - a naptárban is egy lapon leljük fel ezt a két nevet - ikrek, akik már az anyjuk méhében viaskodtak egymással. Most az egyik megölte a másikat, és saját magáról hiszi azt, hogy a másik. A két feleség - Laura és Damiána - valamint Laura fivére és az öreg dajka, meg az öreg orvos (aki a hivatalos pszichiátriát képviseli a darabban, mondhatni, hogy hajmeresztő együgyűséggel), ezt a titkot akarják megfejteni: Kozma ölte-e meg Damjánt, vagy pedig Damján Kozmát? Adva van a probléma; a figurák - problémák szánalmas marionettjei - minden élelmesség híjján látnak hozzá a feladat megfejtéséhez. A dajka, aki kettőjüket szoptatta valaha, megbocsát a gyilkosnak, «fiai» bármelyike is. Laura és Damiána harcol a megmaradt egyetlen férfi birtokáért. Laura a lemondás salamoni elvével indul a harcba, Damiána a csábítás kacér eszközeivel. Már nem az ő Damjánját, már nem is Kozmát akarja, hanem saját bevallása szerint - az ő Kainját, az anya jogán (?). Egy szép jelenet, és úgy látszik, hogy az egész darab - amelynek a cselekményét szinte már részletesebben mondottuk el, mint maguk a szereplők - ennek a jelenetnek a kedvéért íródott meg: mindkét nő igyekszik bebeszélni a megháborodott Kozmának vagy Damjánnak - senki se tudja, az író sem, melyik maradt meg a kettő közül, hogy Kozmával, illetőleg Damjánnal azonos. Ezért az egyetlen, kettős «nagy» jelenetért azonban talán mégis érdemes volt megírni ezt a kis drámát. Mint az előrelátható, a gyilkos önmagát is megöli, és a néző nem érti - az olvasó azonban még sokkal kevésbbé -, hogy a szereplők miért nem akadályozzák meg ebben, annyira nyilvánvaló, annyira előrelátható ez a kifejlés. Következik az epilógus: Ernesto (Laura fivére), a doktorbácsi és a dajka beszélgetnek, hogy hallatlanul mély tanulságokat vonjanak le az eseményekből (?): «A két legmélyebb titok, János bátyám, az őrültség és a halál». «Jobb nem kérdezni, jobb nem előre tudni halálunk óráját.» «Önmagát látni annyi, mint meghalni, dadus. Vagy: mint önmagát megölni. És élni kell, ha mindjárt sötétben is. Jobb is így, sötétben . . » És az én-te-ő, mi-ti-ők unalmával konjugálja el az egyik szereplő: «Nem tudom, ki vagyok, ti nem tudjátok, kik vagytok, az elbeszélő nem tudja, hogy ő kicsoda. (Ahol az áll: «az elbeszélő nem tudja, ő kicsoda», - a színész úgy is mondhatja: Unamuno nem tudja, hogy ő kicsoda.») Így olvassuk a szövegben, szóról-szóra.

A néző - vagy olvasó - valami bizonytalan rosszulérzéssel kíséri figyelemmel az egész drámát: bolondok szaladgálnak a színpadon, a színfalak mögött nesz nélkül bomlik a hulla, és Pirandello szelleme szemrehányóan lebeg az egész játék fölött. A kritikus pedig Bruno Frank Karl und Anna-jára gondol, és arra, hogy valaha Ibsen is élt. Sőt: Ibsen még ma is egyik legolvasottabb írója a félszigetnek... És ha Unamuno nem az, abban csak ő maga a hibás. Darabot, sajnos, egyáltalán nem tud írni...

(Barcelona)