Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 3. szám · / · MÁRAI SÁNDOR: EGY POLGÁR VALLOMÁSAI

MÁRAI SÁNDOR: EGY POLGÁR VALLOMÁSAI
Befejező közlemény
10.

Ilyen volt a ház, a lakás. Az ebédlő ablakából a szemközti nagy szállodára nyílott kilátás, az országrésznek e leghatalmasabb fogadójára, ahol Ferenc József császár és király is lakott és ebédelt egyszer, mikor ezen a vidéken tartották a hadgyakorlatokat. A szálloda első emeletén, szemközt ebédlőnk ablakaival nyíltak a «császári lakosztály» ablakai, s egyszer, mikor öcsém sarlachban megbetegedett, mi is aludtunk abban az előkelő szobában, s egész éjjel nem bírtam lehúnyni szemem az izgalomtól. A fogadó vendéglőjét egy vöröshajú kocsmáros bérelte, akit a császár-látogatás arra ösztönzött, hogy illetlenül borsos számlát nyujtson be a kabinetirodának; különösen a halat drágállotta Ferenc József útimarsallja, s lepiszkolta mindennek a pénzéhes kocsmárost, aki ilyen szégyent hozott a városra. A fogadó étterméből nyílt a hatalmas szála, ahol a hangversenyeket, felolvasásokat és megyebálokat tartották, meg a helyi tánciskolák «próbabáljait» ezeket a kölnivízszagú, fodros, zavaros emlékű gyermekmulatságokat. Táncra és illemre a szálloda egyik emeleti, kisebb termében oktatta a város ifjúságát a sánta, öreg táncmester, s hódítóan elegáns, fiatal segédje, Tóth úr, aki tetőtől talpig valamilyen fahéjszagú parfőmmel locsolta magát, s talán ez a nagyon erős, ellenszenves szag okozta, hogy féltem tőle, nem fogadtam meg tanácsait és nem tanultam meg táncolni soha. A teremben gázláng égett, s a kis táncosnők lobogó szalagokkal röpködtek az örökké lehangolt zongora hangjaira, «boston» volt a divatos tánc, de tanultunk különös polkákat is, például tiroli landlert. «Ime néhány mozdulat, melyre szüksége lesz az életben!» - mondotta Kinsky úr, a sánta táncmester a boldogtalan, ballábas növendéknek. Fekete zsakettjében fürgén ugrált a «város jobb családjainak zártkörű gyermekcsoportja» közepette, s szemléltetően mutatta be a mozdulatokat, melyekre szükségünk lesz az életben. Az egyik ilyen mozdulat - Kinsky úr eredeti kreációja - örökre emlékembe vésődött: a táncosnőt hátulról közelítette meg táncosa, lopakodó, bakkecske-ugrásra emlékeztető lépéssel, s hol jobbról, hol balról pillantott előre a háromütemes lépésben ide-odaringó és szemérmes várakozással vigyorgó partnernő arcába. Pomádészag, gyermekhaj-szag, fiatal testek izzadságszaga, s az örökké szivárgó gázlámpák szaga keveredett el ebben a teremben Tóth úr fahéj-parfőmjével, s adta össze mindenestől azt a soha nem múló izgalom-emléket, azt a gyermekszerelem-illatot, mely ma is megcsapja orromat, ha háromütemű polka-hangokat hallok valahol.

Az ebédlő ablakából látni lehetett a nagy, kockakövekkel kirakott teret, ahol a fuvarosok és vásárosok gyűltek össze minden reggel. Színes, rikító kép volt ez, mint valamilyen ázsiai vásár. Ennek a térnek sarkán zendült föl minden délben, ablakaink alatt, a temetési menetek «circumdederunt me»-je, vagy a katonatemetések gyászindulója, melyet rezesbanda fújt. A városi halottakat idáig kísérte csak gyalog a papság, itt beszentelték a koporsót, a pap, a fáklyavivők és a gyásznép kocsira ültek, s a gyászdíszbe öltöztetett, fekete strucctollas paripák innen már gyors ütemben robogtak tovább a halottaskocsival a köztemető felé. Pontosan déli két órakor, gyerekkorom hosszú évtizedén át minden délben, mikor a szobalány behozta a tésztát, felharsant az ablak alatt a gyászinduló, hallottam a pap panaszos énekét, a latin szavakat, a katonazenekar öblös, recsegő gyászhangjait, - s minden délben kétségbeesés és szomorúság facsarta meg szívemet. Ezt a kétségbeesést nem éppen a halál érthetetlen és kegyetlen titka váltotta ki belőlem, hanem anyám merev pedagógiai elvei, aki egyszer s mindenkorra kereken megtiltotta, hogy mindenféle szedett-vetett, idegen halottak kedvéért felugráljunk az asztaltól. Ha katonát temettek, másfél óra mulva megint csak elmasirozott ablakaink alatt a rezesbanda, de most már víg, ropogós dallamokat játszott, így hirdetve «az élet diadalát a halál fölött». (Egyik nevelőm értelmezte így a temetőből visszatérő honvédzenekar jókedvét). A katona-temetések díszes parádéja egyidőben sok bakát csábított az öngyilkosságra; érzelmes parasztlegények megvallották búcsúleveleikben hogy megirigyelték a díszesen eltemetett falubeli bajtárs tisztességét, ők sem maradnak el virtusban, követik a jópajtást a halálba, s kérik a családot, jóismerősöket és a komaságot, ne sajnálják a fáradtságot és kísérjék ki őket is a rezesbandával a temetőbe. Valóságos járvány tört ki egyidőben a bakák között, akik vetélkedve lőtték agyon magukat szolgálati fegyverükkel, hogy a falubeli Borcsa láthassa a zenekaros parádét, amellyel jegyesét a temetőbe kísérik. A katonai hatóságok később megtiltották, hogy öngyilkos bakákat is zenekari és díszkísérettel temessenek. A járvány enyhült, a bakák meggondolták, érdemes-e zene nélkül temetkezni?

A nagy tér egyik földszintes házában kitűnő, savanykás helmeci bort mértek, «Az arany képzelődéshez» címzett kocsmában, mely naphosszat tele volt fuvarosokkal. Gyermek-paradicsom volt ez a térség. Délig főztek a lacikonyhákban, báránybőrsüveges, tatár pofák álldogáltak itt a vásáros szekerek mellett, birkabőrsubában, ostorral kezükben, rendíthetetlen méltósággal és türelemmel; abaúji, borsodi, zempléni és gömöri fuvarosok, akik elcsászkáltak idáig szezoncikkeikkel, meg nagyvásárkor, aztán halinacsizmás, kerekkalapos, bőrtüszős tót szekeresek, akik fát, rizike-gombát, ostyepkát, juhtúrót, édes brinzát, s birkagyomorba töltött keserű gomolya-sajtot árultak. Ezen a téren ütötték fel sátraikat a vándorcirkuszok, itt építette otthonát városunkban az első «biograph», a mozgóképszínház, mely városról városra vándorolt addig szegényes műsorával, «saját áramfejlesztő villanytelepével», saját kikiáltójával. «Salamon király felemeli jobbkezét!» - kiáltotta a sötét biograph nézőterének egyik sarkából a kikiáltó, s csakugyan, feltünt a reszketős képen egy homályos alak, aki kezét mozgatta. A filmek nem sokat törődtek a sztárokkal, rendezővel, díszletekkel; igaz, a közönség is szerényebb volt, beértük az egyszerű csodával, lélekzetvisszafojtva szemléltük, amint a halott kép életre kel és mozog. Ez a tér, a nagy, négyszögletes tér szünetlen telítve volt izgalmas látnivalókkal. Itt vonultak fel a kóklerek, a kötéltáncosok és vándorló bűvészek, itt ütöttek sátrat a hippodromok és panoptikumok, itt lehetett látni a «magzat fejlődését» és «XIII. Leó pápát a halottas ágyon, életnagyságban, agonizáló állapotban», - a halálsápadt pápa viaszkeblét szellemes szerkezet pihegtette, s a haldokló aggastyán rémképével sokáig álmodtam. Itt láttam az első menazsériát, mely rettenetesen lesujtott, itt láttam először élőlényt rabságban, rács mögött, a látvány elbírhatatlannak tünt, sértette igazságérzetemet, s mozgalmat indítottam lakóházunk gyermekei között az «állatok megszabadítására». Ezen a téren láttam az első osztályharcot, vagy legalább is annak valamilyen primitív, öntudatlan fellobbanását: egyik vasárnap délután összeverekedtek a téren őgyelgő kubikusok a vállalkozó pallérral, aki lecsípett valamit munkabérükből, a rendőrök segítségére siettek a szorongatott kabátos embernek, a téren őgyelgő, korzózó bakák a rendőrök ellen fordultak, s a csiricsáré parasztlány-szoknyáktól és keményített fejkendőktől színes, feketegubás parasztokkal és uniformisos bakákkal megtömött tér egyik sarkában rövid idő mulva ömlött a vér, görbe bicskák és bajonettek villantak, senki nem tudta már, miért és ki ellen támad, mintha valamilyen ős düh lobbant volna fel, melynek nincs is szüksége ürügyre... A lakás erkélyéről néztük ezt a különös «forradalmat», melynek a kivezényelt csendőrszázad felvonulása vetett véget; lobogó kakastollal, fehérkesztyűsen, vállukon fegyverrel és feltűzött szuronnyal, elegáns, ütemes, könnyűléptű meneteléssel közeledtek a csendőrök, s mielőtt rohamvonalba fejlődhettek volna, megürült láttukra a tér. Emlékezetes délután volt ez. Úgy rémlett, az emberek nem értik meg tökéletesen egymást, rettenetes harag dúl közöttük, melyet csak lepleznek ideig-óráig; s mindaz, amit eddig láttam, a nagy tér érdekes látnivalóival, minden, amit szép lakásunk ablakából be lehet látni, káprázat csak, s azon a délutánon láttam először a világból valami «igazit». Így éreztem.